Kukkoló a női napozóban
2004.05.28

Az ember, aki potenciális olvasó, az esetek többségében nem ismeri személyesen a költőt, akinek könyvét a könyvesboltban/könyvtárban leveszi a polcról. Akit levesz a polcról. (Mennyivel jobb lenne, ha az élő és ez alkalomra természetesen föltámadt holt klaszszikusok ott ülnének a polcokon lábukat lógatva, és az ember ránézésre választhatna: ki tetszik neki, ki nem, ki szimpatikus, ki nem. Aztán Borges főkönyvtárosnál kikölcsönöznénk nem csak a könyvet, hanem a szerzőt is.)
 

Ez egy meglehetősen esetleges választás; okoskodva azt is mondhatnánk, nem is az olvasó választ magának költőt-írót, hanem fordítva, ami persze a szó szoros értelmében persze képtelenség, de mégsem teljesen az. Mert például, ha a leendő befogadó korábban már hallott valamit harangozni az ún. irodalmi élet egyik-másik jeles vagy éppen botrányos (jelesen botrányos, botrányosan jeles etc.) szereplőjéről, addig nem nyugszik, amíg be nem cserkészi az illetőket. Azaz hogy szellemi- mentális lenyomatukat, a könyvet. Meg aztán ott van a telepatikus vonzódás is. Legalábbis annak, aki hisz benne. A szerzőknek és olvasóknak egyaránt meg van írva a sorsuk. A rossz nyelvek szerint a könyveknek is.

Tóth Erzsébet költőnek is persze, akit én anno, ránézésre választottam (választott engem). Nem, sajnos nem ült (hosszú szőkésbarna hajú, karcsú fiatal nő miniszoknyában), fönt a polcon, azt én csak szerettem volna. Elképzelni azért lehetett a borítón látott fénykép alapján. Még szép, hogy tetszett. A versek is jók voltak, bár akkoriban én már javában ábrándultam kifelé az esztétikusan megírt versekből, „a padlótól a mennyezetig” Tandorit olvastam, meg Petri „körülírt zuhanását” próbáltam kódolni a hetvenes évek legvégének rögvalóságában. Tóth Erzsébet pedig kifejezetten szép verseket írt, tele káprázatos költői képekkel, lüktető zenével, és az egészséges, csinos huszonéves nők elsöprő szenvedélyével. Egészen másféléket, mint amilyeneket az én akkori lengyel könyvespolci „választottam”, Ewa Lipska. Úgyhogy meg is zavarodtam kicsit, hogy akkor most hogyan is lesz a továbbiakban a rövid szőke hajú, depresszíven okos Ewaval.

„Nincs szívem szépséggel terhelni a verset, / Honnan vegyem a szépséget? / Nincs már szívemben semmi szépség: / Valami »tapsikoltak a jázminok«-féle fordulatot / előkaparni valahonnan?” (Szégyen nélkül és rongyaiban) – olvasom most, 2004-ben. Szó se róla, Tóth Erzsébet is megérkezett a költészet csillogó-villogó főpályaudvaráról Kőbánya-alsóra. A harmadik évezredbe, ahol jelenleg a jázminok helyett inkább( tutálibe málibe) a tálibok tapsikolnak, és amelynek emberisége – hogy még az előző versnél maradjunk – „bevásárlóközponttá változtatta a földgolyót, / zabálógépekké, számítógépekké, írógépekké, / öltözködőgépekké, mosogatógépekké, menstruálógépekké, / izzadógépekké, szórakozógépekké az embereket.” Egy olyan világba, ahol a költő olyasmit tud, amire nincs igény, amire meg igény van, arra neki nincs igénye. A Szégyen nélkül és rongyaiban-szerű versekre szokták mondani az irodalomtanárok, hogy társadalmi látleletek, meg szociálisan érzékenyek (az átkosban még munkás- osztályharcosnak is titulálták volna bőszen, ahogy J.A. pszichoanalitikus szoció-verseit). „A világ proletárja” kér bennük szót (magyar hangja T. E.) ebben az eukomform „szívdöglesztő pokolba”.

Indulatos és őszinte kifakadás kétségtelen, bár az érzésem szerint kicsit túlírt, a költő, aki, (egy pillanatra sem felejtsük el!) NŐ (és ezt most nem a nőköltő-költőnő hímsoviniszta irodalomszemléleti értelemben mondom, inkább T.E. kicsit cinikus rajongója-ként) zsigeri felháborodását szabadjára engedve – ahogy a „rossz környékeken” szokták volt mondani: kajakból – von le végletekig leegyszerűsített( már-már anarcho marxistán teoretikus, ám némileg közhelyízű) következtetéseket: „A szegények szaga erősebb a hányingert keltő / szánalmas parfümöknél, a roskadozó odúkra /nem lehet üvegpalotákat építeni, / a szegénységre bankokat, / mert meglesz az eredménye, / a viskók maguk alá temetik majd a palotákat…”.

Nem, kedves Erzsi, hadd mondjak ellent Neked, mint régi barátnak: akár tetszik nekünk, akár nem, sajnos lehet a szegénységre bankokat építeni. Mi másra is lehetne ott (itt, ezen a rossz környéken), ahol a „politikai és magán-gengszerizmus” szövetkezik, hiszen jól tudjuk, hogy a bankalapítás és a bankrablás között alig van különbség, legfeljebb csak annyi, hogy utóbbinál sokkal nagyobb a rizikó. Arról nem is beszélve, hogy az „üvegpaloták” útjából simán eldózerolják a „roskadozó” odúkat, amelyek aztán máshol (rossz környék!) újra felépülnek. Így megy ez gettó-Eumagyarországon is. A költő a Való Világ szemetében guberáló kukabúvár. Tényleg, „Valahogy még sincs semmi rendben” (Rossz környék).

Mielőtt még végleg megtéveszteném Tóth Erzsébet reménybeli olvasóit, sietek leszögezni, a fentebb hosszan citált vers és/vagy szociológiai (versszociológiai?) értekezés korántsem jellemzi és uralja ezt a számomra belülről teljességgel ismeretlen élethelyzettel-szemléletmóddal (mert hiszen önmagával és környezetével szelíden leszámoló költőnő, nota benne gyakorta boldogtalan szingli, még nem voltam) való ismerkedés nem mindennapi élményét nyújtó kötetet. Mintha bebocsátást nyertem volna – legális kukkoló – egy női (lélek) napozóba. Tóth Erzsébet ugyanis vérbeli alanyi költő, akit azonban önreflexív-önvizsgáló szkepszise jó érzékkel óv meg attól, hogy (elnézést kérve a nehezen tolerálható képzavarért) egója túlcsorduljon a versek peremén.

Igaz verset csak az tud írni a sokszor fojtogató egyedüllétről, a bennünk élő rengeteg, folyamatosan újratermelődő múltról, a „Harmincnyolc fokos nyárról” (A tizenötödik sor), amelyben már csak kínzó hiány a szerelem, aki önáltatás nélkül, már-már öngyötrő mazochizmussal kikacsintva a sorok közül mer szembenézni önmagával, no meg persze olvasójával. Aki unja már az „újbamba költészetet”, aki „utálja a szépet” (Augusztusi elég). Ez utóbbit persze még becsszóra se higygyük el neki, hiszen, aki olyan sorokat bír leírni, hogy „Lassan maradsz ki saját életedből, / hirtelen az örök tél fut át a gerinceden” (Augusztusi elég), vagy hogy „..előbb még át kell helyezni a vágyat” (Szingli), az „Elmúlt a nyár / engem mégse realizált”-hoz (Aliz panasza) hasonló „megtisztított talált tárgyakról” már nem is beszélve – nos az ilyen költő egyéb ontolológiai-esztétikai „terrorcselekményekre” is képes.

Amikor a kötetcímet is adó nagy vers, a Rossz környék megjelent az ÉS-ben, egyből megütött. És bár ilyet soha nem szoktam csinálni, műélvezés örvén nyomban fölhívtam a költőt, hogy közöljem vele, padlót fogtam az általa bevitt, apró szurkálásokkal előkészített megrendítő vers-horogtól. Mert hát hogy merészel egy gyönge, szeretetéhes (állandó jelző, mint Nauszikának a „hókezű”) nő, nekem, a háziasított macsónak olyasmit az arcomba vágni, hogy neki „csak rossz környék van”? Nem csupán terjedelmi okok miatt tekintenék el a költemény behatóbb elemzésétől, hanem mert sokkal jobb vers annál, hogy valaha is meg lehetne-kellene fejteni.

Erzsi, ne hallgass bölcs barátaidra! Eszedbe ne jusson elköltözni arról a rossz környékről. És a nagy versekre ihlető boldogtalanság szüneteiben légy nagyon boldog!

Tódor János

©1997-2020 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu