Drámai dimenziók
2004.09.09

A férfikor lírai megjelenítésére vállalkozott Ferenczes István legújabban, s ehhez az egyik örök témát s a legveretesebb versformát választotta, éspedig a szerelmet, illetve a szonettet, még pontosabban: a teljesség igényét kínáló szonettkoszorút. Van, ki a költői pályakezdés nyomatékosítása okán választja a szonettkoszorút mint versformát, mást meg a pálya delelőjén szólít meg úgymond ez a forma, mintegy szintézisre ösztönözve az alkotót. Lehet tehát a mesterségbeli tudás bemutatásának tárgya és terepe, de lehet magának a (költői) létnek a megfogalmazása, azaz az alany és az állítmány…

A közelmúlt erdélyi magyar lírájában, az ún. második Forrás nemzedéket követően a lírikusok java része már az induláskor szonettkoszorúval jelentkezett (pl. Szőcs Géza, Egyed Péter, Palotás Dezső, Zudor János), esetleg a későbbiek során, a nyolcvanas években jegyezte el magát a legkötöttebb műformával, amely egyszersmind a legnagyobb szabadságot biztosította az illető szerzőnek, hogy a diktatúra idején bármit kimondhasson, mi emberi és magyar (pl. Markó Béla). A Csíkszeredában élő és alkotó Ferenczes István esetében a második lehetőség áll fenn, de nem pusztán férfikorára való tekintettel állítjuk ezt, sokkal inkább a magával ragadó verssoraiból, nagy feszültségű képeiből sugárzó mély emberi tapasztalat és érzékenység okán.

Ő a második Forrás nemzedék tagjaként, ám kissé megkésve indult az 1960-as évek második felében, első két kötetét (Nyári vándorlások, 1972, Utolsó kenyér, 1978) Ferencz S. István néven közölte, írói nevét pedig Szilágyi Domokos adományozta. Ferenczes Túlexponált fényképek című szonettkoszorújának minden darabja – a címből kiindulva mondjuk – egy-egy túlexponált fénykép. Nem az elemi élmény és kitörő érzés nyers valósága tölti ki úgymond a művet, hanem amaz „égi más”, másként – és József Attilával – szólva: nemcsak a valódit, hanem az igazat mondja Ferenczes is. Az egyéni létnek a drámai dimenzióit érzékelteti szinte minden „fél mondat”-ban azáltal, hogy a lírai én és a társ kapcsolatának rejtélyeit mutatja fel. Egyegy pillanatot és helyzetet merevít ki a költő, megállítva az időt és kitágítva a teret, szubjektivizálva ezeket, hogy aztán a töredék, a rész az egésznek az illúzióját kelthesse az olvasóban.

Párlat és esszencia, illetve intenzív teljesség megvalósítását célozza a költő akár egy „fél szonettben” is: „Fél házban, fél jogban, fél mondatokban, / menhelyen, őrszobán, váróteremben, / ahonnan az egész hiányzik, ott van, / szerelmünk elfér már egy fél szonettben”. Ferenczes szonettkoszorúja egy egész, önmagába körszerűen visszatérő belső történéssort rajzol fel, tehát a mű kezdő- és végpontja szövegszerűen azonos („talán ősz volt talán csak délután”), de mire visszaér az olvasó az alfához, akkorra már igazolódni látja, hogy az alfában benne van az ómega is, vagyis ezenközben, a szonettkoszorú egyes darabjaiban egy egész élet lelki és intellektuális tusái és rejtélyei nyernek megfogalmazást. Amennyire sejtelmesek és elmosódottak az idő és tér körvonalai ebben a műben, annyira erőteljes és megragadó a lírai én és a második személy kapcsolatának, lelki és egzisztenciális történéseinek képi és motivikus megjelenítése. A méltán idézhetők közül ezúttal csak egyet-kettőt emelünk ki: „egy havazás egy középkor után / elmúltál mint a meghasadt urán”; „szerelmed elmúlt többé nincs hazám / csak a vesztőhely szemed udvarán”.

Ferenczes szonettkoszorúját olvasván is bebizonyosodhat, hogy a legzártabb műforma által igazán tágas horizontok irányába nyithat a költő, emlékezetes élményt szerezve a verskedvelőknek, akik minden bizonnyal még vannak s talán lesznek…

Ferenczes István: Túlexponált fényképek
Pallas–Akadémia Kiadó, Csíkszereda

 
 
 

Borcsa János

©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu