A történészi objektivitás erénye s esendősége
2004.12.02

„…abszolút objektív történetírás elképzelhetetlen. Ilyen nem volt, nincs és nem is lesz” – mondja Romsics Ignác többször is a legújabb könyvében, hogy aztán újra meg újra mégis megkísértse a lehetetlent. Szövegei – s ezt már többen a fejére olvasták – oly szikár szenvtelenséggel szólnak nemegyszer, hogy az anyagához való érzelmi-értékelvi viszony alig-alig tetten érhető.

Nagy „mítoszölő” is ő nemkülönben, ebben a témában nemrég külön kötetet szerkesztett (Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről, 2002.), s aligha véletlen, hogy annak a könyvnek a bevezető tanulmánya (A történetírás objektivitásának mítoszáról és a múlt mitizálásának elfogadhatatlanságáról) eme gyűjteményében is szerepel, mégpedig hangsúlyos helyen, a záró fejezet (Ars poetica) középpontján. Szerzőnk e részben a személyes hangot is bátran vállalja immár, nyílt levelei (Diplomáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország 20. századi történetéhez) fölfogása alakulástörténetének a tanúsítványaivá is lesznek valamiképp, ám az egész század fontosabb – a „boldog békeidőktől” a rendszerváltozás utánig tartó – csomópontjait áttekintő fejtegetésének fókuszában az említett „mítoszölő” és objektivitásra törekvő vitázó kedv marad továbbra mégis. Egyensúlyozgató hajlamot is mondhatnék némi rosszindulattal, hiszen az „egyrészt-másrészt” szemléletéhez való ragaszkodás már-már a vegyes emlékezetű „kétfrontos harc” még talpon maradt tradíciójára is hajazhat akár (akkor leginkább, amikor a Horthy- vagy a Kádár-korszakról beszél), de elismerem: Romsics Ignác a maga szakmájának betartandó szabályrendszerében megingathatatlan.

A történésznek mindig a forrásokból kell kiindulnia – ezt is joggal írja többször –, s morális előfeltevésekhez vagy készen ajánlott ideológiai konstrukciókhoz sohasem igazodhat. Sőt, az sem szerencsés, ha munkája – a Szekfű Gyuláé módján például – személyesen átfűtött, vagy kész választ adóan értékorientált jellegű, legalábbis Romsics ehhez tartja magát. De ír egyebeket is.

Például: „A kitartó kutatás, a feltárt adatok alávetése különböző verifikációs eljárásoknak, a körültekintően értelmezett – és időről időre újraértelmezett – tények folyamatos rendszerezése a történészt olyan tudás birtokába juttathatja, amely múltértelmezéseit kitüntetett jelentőséggel ruházza fel, őt magát pedig alkalmassá teszi arra, hogy a társadalom történeti tudatát foglalkoztató, jellemzően ideológiailag meghatározott kérdésekhez is megalapozottan szólhasson hozzá.” Hiába, no, mondanám, úgy látszik, „emberből van” mindenki. Én még nem találkoztam olyan, a huszadik századot faggató történésszel ugyanis, akit munkája jelenbe nyúló fonalai ne foglalkoztatnának nagyon intenzíven. Akarva, nem akarva, „belebeszél” a mindennapjainkba ő, ha mással nem, hát avval, hogy e „belebeszéléstől” – persze csak verbálisan – fölöttébb ódzkodik, hiszen tudható, hogy a látványos állásfoglalás alkalmának (csak látszólagos?) elutasítása is állásfoglalás valamiképp. A múlttal való foglakozás valóban politikai csatatér (is), így az sem lehet vitás, hogy aki a rendszerváltozásról szóló könyv írására (is) adja a fejét (Volt egyszer egy rendszerváltás, 2003.), az a históriát és a jelent együtt óhajtja látni-láttatni, s – tagadja bár – az olvasóra mindenképpen hatni akar. Ez utóbbi témáról jelen kötetében is szól a szerző (Rendszerváltás és az elitek), s noha rövid elemzésén a részrehajlásnak nyoma sincs, szenvtelen – az eseményeket már történelemnek tekintő – okfejtése azt sugallja nekünk: ennyi történt lényegében, az utólagos morális-értékelvi megfontolások s ítéletek e szempontból terméketlenek tehát, jobb, ha belenyugszunk az egészbe.

Mindez már a szaktörténészi értékválasztás tárgykörébe tartozik. Romsics Ignác az „azonos tényeken alapuló, mégis egészen más végkicsengésű interpretációk” létjogáról beszél nagyon helyesen, aztán – nem először pályája során – színt vall ő is. Hozzá a „nemzeti demokratikusnak nevezhető értékvilág áll a legközelebb”, mondja, az tehát, amelyet „legkövetkezetesebben és intellektuálisan a legigényesebben” Bibó István képviselt. Örvendetesnek tartom én ezt egyrészt, mégis csodálkozom kissé, másrészt. Nem tudok szabadulni attól ugyanis, hogy – a nem szaktörténész! – Bibó témáinak erkölcsi-értékelvi megfontolását és tanulságát mennyire fontosnak tudta mindig, s attól sem, hogy a szerző által – nem kizárólagosan! – itt elismeréssel illetve „megértéssel” taglalt korszakokról (a dualizmusról s a kádári rendről) mennyire rossz volt az ő véleménye. Más-más okok miatt, de súlyos következményekkel járó morális és tudati zsákutcának tartotta mindkettőt visszavonhatatlanul. Félreértés ne essék: Romsics súllyal ad hangot a maga kételyeinek, s mindig a kor adta lehetőségekhez mér, ez igaz, de míg amott a magyar történelemben addig példátlan civilizatorikus fejlődést, emitt a szegényebb társadalmi rétegek fölemelkedésének s anyagi gyarapodásának a „béketáborban” egyedi alkalmát emeli ki fő-fő rendezőelvként. Nem arról van szó, hogy idealizálná Ferenc József világát – az integrált modern polgári társadalom hiányáról, sőt a tömeges asszimiláció máig ható (!) sikertelenségéről, meg a gazdasági és nemzetiségi gondokról nagyon is nyíltan beszél –, s arról sem, hogy ne látná: ama felemás kádári modernizáció milyen tragikusan sokba került a magyarságnak, de úgy vélem, a szerző „objektivitása” – főleg az utóbbi esetben – e ma nosztalgiával szemlélt rend(ek) mélystruktúrájának a lényegét ezúttal elfedi. Kádár János többször érvként említett népszerűsége nemcsak szociológiai tény, hanem tragédia ugyanis, hiszen ez az öntudatlan ragaszkodás az értékfelismerő és értékkiválasztó képességek 1956 után való totális széjjelzülléséről-széjjelzüllesztéséről, a homo kádáricus meghaladhatatlanul makacs lélektanáról mond el a legtöbbet. Egy hazugságra épült rendről, amely az életet ajándékból csak a materiális javakon mért agresszív – csupán fogyasztani akaró – jussá fokozta le.

Meglehet, mindez csak a históriához szakszerűtlen módon nyúló irodalmár-féle ember dohogása persze, de föltűnt nekem, hogy – a Megszakítottság és folytonosság a modern magyar történelemben című tanulmányában például – az adott korban elérhető „lehetséges optimumot” vagy a reálpolitika különböző válfajait mennyire sűrűn emlegeti a szerző. E szemléletre már remek kézikönyvének (Magyarország története a XX. században, 1999.) Babitstól vett – a „józan megalkuvások sorozatát” mint a megmaradást szolgáló „nemzetkarakterológiai” jegyet taglaló – mottója is utalt, ám realitás ide, alkalmazkodóképesség oda, én bizony Kádár Jánost – Bethlen Istvánhoz fogható – államférfinak mégsem nevezném soha. Korunk gyermekei vagyunk mindannyian, ez rendben van, így önnön jó vagy balsorsunk hozzáállásunkat, szituáltságunkat is meghatározhatja természetesen, ám hiszem, hogy az élményeinken s az érdekeinken (!) való „felülemelkedés” képessége is a szakmai elkötelezettség, ha tetszik, az „objektivitás” vagy a realitás tárgykörébe tartozik. Ha a „létezett szocializmus” valóban szűkös lehetőségeiről beszélünk, akkor is, ha – hibákról s bűnökről sem hallgatva persze – a második világháború alatti magyar politikai vezetés – ugyancsak szűkös – lehetőségeiről, akkor is (ezt azért mondom, mert az utóbbi kérdésben fölfogásom az itt kritikailag említett Szakály Sándoréhoz – aki szerint a történteknek nem volt igazán reális alternatívája akkor – van inkább közelebb). E munkákból reánk ömlő – néhol csupán statisztikai – adattömeg miatt a fejtegetés „emberarcúsága” el-elveszik néha, de belátom: Romsics hozzáállása a „harag és kedvezés nélküliség” tacitusi követelményének tökéletesen megfelel, vita vele jobbára csak részletkérdésekben lehet. S bár a kötet az említett alapkönyv „melléktermékei” gyűjteményének tetszik néha – olykor mintha a fejben (cédulán) lévő tényanyagot variálná rutinszerű gyorsasággal (elnagyoltsággal?) csupán a szerző, s szokatlanul sok az önismétlés is –, nem vitás, hogy az elmúlt két évszázadról való – a tanulmányok a nemzet fogalmának változásairól, a folyamatosság és megszakítottság kérdéséről, a nagyhatalmi politika hazánkra gyakorolt hatásáról, s a historiográfia kérdéseiről szólnak többek között –, a terméketlen mítoszgyártástól és illúzióktól egyként mentes gondolkodáshoz nagyon jó szolgálatot tehet.

Romsics Ignác: Múltról a mának
Osiris Kiadó
468 oldal, 2480 Ft

N. Pál József

Osiris Kiadó

©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu