Késésben
2005.04.16

Küszködöm egy verssel. Szöveggel, szokás mondani, így. Akkor is, ha rímek vannak benne, meg a szótagszámot is ellenőrzöm az ujjaimon. Kilenc, tíz. Kilenc, tíz. Megy a szöveg. Az ember ma már nem verset ír, a vers ideje lejárt, a költészet-fogalmat azonban még nem sikerült lecserélni. Persze, soron lesz nyilván ez is, valamikor, talán nemsokára. Valakinek csak sikerül végül. És akkor azt mondjuk, nincs. Megy a szöveg, most még a költészeten belül. Benne. Így.

A helyzet az, hogy lekéstem az összes áprilisi József Attila-centenáriumi felkérést, pontosabban, egyetlen sor sem jött ki belőlem a nagy alkalomra. Ha nem küszködtem azért, hogy kijöjjön, legyen az én gondom. Azért csak gondoltam, megint lekéstem valamit, megint lemaradtam valamiről, megint nem voltam ott, amikor kellett volna lennem, a nagy névsorolvasásnál, mikor jelen van mindenki, aki számít. És meg lehet olvasni.
Nem számít.

Egy verssel mégis küszködöm, ami József Attilához kapcsolódik, valamiképpen, és ez azt jelenti, hogy József Attilával küszködöm. És mégsem vele, lepődöm meg, amikor vizsgálni kezdem a küzdelmet magát, mert azt veszem észre, hogy Nagy Lászlóval küszködöm, meg Sziveri Jánossal.
Küszködöm.

Amikor különféle József Attila-hatásokat mutatnak ki az írásaimban, mosolygok, mert féligazság a fölfedezés, ugyanis, az én József Attila-képem e két költőn – és nem közvetlenül József Attilán – keresztül formálódott ki. A hatások, vagy pontosabb, ha a fölidézés, átidézés szót használjuk, rajtuk keresztül mutatkoznak.

Ők azok ugyanis, akik a József Attila-modellt érvényesítették számomra a múlt század végén. Mondhatnánk, hogy folytatták, továbbfejlesztették, korhoz szerűsítették; mind pontatlan, de valahogy mondani kellene ezt is. Előbbi az indulásomkor, utóbbi a felnőtté szomorodásomkor. Előbbi elindított a költészet felé, utóbbi visszafogott az avantgarde labirintusának külső folyosóin.
Küszködöm a verssel. József Attillával. Még Nagy Lászlóval. Már Sziverivel.
Betolat a versbe Ady koporsója, és alig tudom kinyomni belőle Weöres piros gerendáját. Kinyomom, de ott marad a Hatalmas, ha nem is nevezem meg.

És valami halálérzet még, amit persze szégyellek. Manapság ez sem divatos életérzet. Tűnődöm, a halálérzet mint életérzet… Vigasztalom magam, nekem legalább jól áll. Olyan zalános.
Küszködöm tovább.

Zalán Tibor

©1997-2020 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu