buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2020. szeptember 30, szerda
Jeromos napja





















Évfordulók:
1452: Megjelent az első nyomtatott könyv: Johann Gutenberg Bibliája
1859: Benedek Elek születése (Kisbacon)
1928: Elie Wiesel születése (Máramarossziget)
1990: Patrick Victor Martindale White halála
2005: A Népmese Napja
2006: Sütő András halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













Fórum: Könyvszakmai hozzászólások: Willliam Gibson: Nyomtalanul 



A teljes téma nyomtatása...Küldje el e-mailen...


[ Listázás időrendben, legelsővel kezdve ]

loggol

#2

2011.07.04  11:39

Jajj, már megint!

1. Az ilyet ne a "könyvszakmai hozzszólások" közé.

2. Ne ilyen hosszú, terjengőset, ezt sztem így senki nem olvassa el -- h egyáltalán ez volt a cél.

[VÁLASZ]
CruciFix

#1

2011.07.02  16:19

William Gibson
Nyomtalanul
Metropolis Media Kiadó

Hollis Henry, az egykori rockzenész és újságíró, valamint Milgrim, a privátszféráját megszállottan óvó kriptológus új megbízást kap a mérhetetlenül gazdag Hubertus Bigendtől: ki kell nyomozniuk, ki áll egy lopva terjedő, forradalmi divatirányzat mögött. Bigend a névtelen segítségével akar ugyanis betörni a katonai ruházat válságbiztos üzletágába. Csakhogy a divatzseni szolgálataira más is igényt tart, szóval Hollisnak és Milgrimnek a nyomozás mellett már hamarosan a bőrét is mentenie kell. Hogy a hadsereg és a fegyverkereskedők frontvonalai közé tévedt két kisember élve megúszhatja-e nagy kalandját, arra talán a világ minden pénze sem garancia.

A Neurománccal világhírűvé vált szerző Blue Ant-trilógiájának (Trendvadász, Árnyvilág) zárókötetében olyan időszerű témákat vizsgál, mint a hekkerkultúra, a megfigyelés és a személyes szabadság kérdése és a vírusmarketing. Mindezt egy izgalmas, gondolatébresztő thrillerbe ágyazva.

,,Jó szeme a furcsaságokra az eseményeket egészen bizarr megvilágításba helyezi."
- New Yorker

,,Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, amivel rátapint társadalmunk legizgalmasabb pontjaira."
- Atlanta Journal-Constitution

,,William Gibson félelmetesen gyönyörű mondatokat alkot, a tömegek igazi költője."
- San Francisco Examiner & Chronicle

A kiadó


Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, ahogy rátapint jelenkori társadalmunk legizgalmasabb részleteire – méltatta őt egy neves amerikai lap, és ezzel nem is lehet vitába szállni. Miközben bármennyire is szeretnénk marasztalni a cyberpunk vonásait, kénytelenek vagyunk beletörődni a változásba, elfogadni, hogy már-már ott tartunk, amit azok a regények megjósoltak, és beismerni, hogy Gibsonnak volt igaza, amikor ezt a változást követve új irányokat, új ötleteket keresett.
A legutóbbi három regénye – amelyeket együttesen a Blue Ant trilógiaként szoktak emlegetni – már teljességgel ebben a szellemben készült. Amikor a Trendvadászt és az Árnyvilágot olvastam, egyáltalán nem tetszett ez a változás. Hiányoltam azt a hangulatot, amit a Sprawl-trilógia regényeiben megismertem és megszerettem, ráadásul ez a két könyv közel sem mutatta azokat a lenyűgöző gibsoni stílusjegyeket, amiért oly sokra tartják őt. Ilyen előzmények után meglehetősen óvatosan fogadtam a trilógia záró kötetének megjelenését. Az Árnyvilág zagyva és meglepően ötlettelen története után nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy e trilógia lezárásaként Gibson képes lesz ezt a szétszórt egyveleget összerendezni, és fogyasztható történetté formálni. Ám szerencsére az egykori cyberpunk nagymester megmutatta, hogy miért még mindig ő az egyik legjobb író a modern fantasztikus irodalom világában.
A Nyomtalanul (Zero History) cselekményében visszatérnek az előző regényben megismert szereplők – Hollis Henry, az egykori rock énekes és Milgrim, a drogfüggőségéből lassan felépülő, kissé zavaros személyiségű kódfejtő –, hogy a svájci multimilliomos üzletember, Hubertus Bigend megbízásából újabb hajmeresztő, titokzatos, és természetesen roppant veszélyes munkába fogjanak. Ezúttal a névtelenség homályában terjedő új divatirányzatok feltérképezése körül bonyolódik a cselekmény, ugyanis Bigend az ismeretlenség segítségével és felhasználásával szeretne betörni a katonai ruházat rendkívül jövedelmező üzletágába. Ám hamarosan kiderül, hogy nemcsak a svájci az egyetlen üzletember, aki ebben a szegmensben szeretne tetemes haszonra szert tenni, ezért a titokzatos tervező személye után kutató Hollis és Milgrim egyre mélyebbre keveredik a tisztátalan eszközöket sem nélkülöző ügyletben. Egy ponton túl pedig már sokkal inkább a saját irhájukat kell menteniük a hadsereg, és nem utolsó sorban néhány fegyverkereskedő elől. Ha jól belegondolunk, ez nem egy elképesztően izgalmas alaphelyzet, viszont Gibson képes úgy formálni a környezetet, hogy mégsem unatkozunk.
Az előző kötetekhez képest hatalmas fejlődést, hogy a Nyomtalanul sokkal összeszedettebb regény. Természetesen a cselekmény ebben az esetben is több szálon fut eleinte, de nem érezzük ezeket egymástól teljesen függetlennek, hiszen időről időre vannak kereszteződések, ahol egy pillanatra minden összeolvad. Nincs feszült sodrás, nincs túl nagy izgalom, de mégis halad előre a cselekmény, és mi egyre csak tovább lapozunk, hogy kiderüljön, hogyan alakul tovább hőseink sorsa. Néhol azért akad egy-két homályosabb folt, amiről pontosan nem derül ki, hogy milyen funkciót betöltendő került bele a történet fonalába, de ezek nem olyan döntő jelentőségűek, hogy emiatt a fő csapásirány eltérüljön, vagy megakadjon. Sajnos a végkifejlet közel sem olyan élvezetes, mint számítanánk rá, és talán túlságosan is kiszámítható, de még ezzel együtt is nyugodtan állíthatjuk, hogy Gibson közel a maximumot hozta ki az erős közepes ötletből. Csupán a végső lezárás lett suta és klisészerű, de ez összességében nem ront a történet teljesítményén.
Ami igazán fogyaszthatóvá teszi a regényt, az a szereplők hirtelen életre kelése. Bár sokat közülük megismerhettünk már az előző részben, akkor azonban inkább érezhettük őket bábuknak, akik egy megszabott kötélpályán képesek csak mozogni, mint valószerű alakoknak. Talán Gibson is rájött erre, mert láthatóan gondosabban, több figyelemmel építette bele a történetbe a karaktereket. Hollis nem sokat változott, most is az a tétovaság lengi körül, ami általában a zenéléstől visszavonult, ám a helyüket mégsem találó énekesekre jellemző, de épp emiatt szerethető karakter. Átérezzük, hogy mennyire terhes számára, hogy a svájcinak kénytelen dolgozni, és esetleg még szorítunk is neki, hogy a sarkára állva kijelentse, felmond. A volt zenésztárs, Heidi felbukkanása szerintem jó adalék. A vad, szókimondó ex-dobos afféle árnyék Hollis mellett, aki próbálja kisebb-nagyobb lökésekkel a megfelelő irányba terelni barátnőjét, és nem mellesleg kihúzza néhányszor a slamasztikából a többieket. Az előző kötethez képest talán Milgrim alakja ment keresztül a legnagyobb – és előnyös – változáson. Rajta keresztül megtapasztalhatjuk, milyen lehet egy teljesen zárt, álomszerű világból hirtelen belecsöppenni a valóságba, és újra megtanulni mindent, korlátok, szorongások nélkül cselekedni, és megtapasztalni egy olyan érzést, amit korábban még sosem ismert. Bigend végre olyanná vált, amilyennek eredetileg is lennie kellett volna – titokzatos, látszólag érinthetetlen, de mégis sebezhető, megrendíthető és elbizonytalanítható. Kicsit hasonlít a Neurománcból megismert Armitage-ra – elegáns, rejtélyes, de mégis minden szaván érezhető, hogy ő diktál, és veszélyessé válhat, ha esetleg nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Rajtuk kívül még sok színes egyéniség jelenik, akiktől élővé változik a környezet, illetve visszatér az előző kötetből Bobby Chombo és Garreth, valamint az első regényre is kapunk néhány utalást, hogy minden összeálljon egy kerek egésszé.
Ha önmagában nézzük, akkor a Nyomtalanul egy erős közepes történet, meglepően jó hangulattal és gazdag, jól kidolgozott karakterekkel. Viszont ha a teljes trilógia ismeretében viszonyítunk, akkor a befejező kötet klasszisokkal jobb az előzményeknél. Ennek fényében érdemes lehet végigolvasni a teljes trilógiát, hogy képet kapjunk arról, milyennek látja Gibson a világunkat, amely ugyan a jelen, de már ott kopogtat az ajtaján a jövő. Érdekes, elgondolkodtató, és talán tanulságos is. Azonban most, hogy ez a sorozat véget ért, kíváncsi lennék, hogy Gibson milyen témát kezd majd boncolgatni – talán újra elkalandozik a távolabbi, sötétebb és durvább jövő felé, de lehet, hogy csak ismét rávilágít egy olyan pontjára a mai világunknak, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy milyen lehetőségeket, titkokat, veszélyeket rejt. Egy biztos, a Nyomtalanul bebizonyította, hogy még nem felejtett el regény írni a cyberpunk mestere, így bizakodva várom a következő könyvét.(fictionkult.hu)

Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor, lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze hogy kiderül a végén: nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.

Hollis Henry, az egykor igen sikeres banda, a Curfew énekesnője és Milgrim, az elvonóról frissen szabadult egykori drogos csak azért ismerheti egymást, mert mindketten a milliárdos Hubertus Bigendnek dolgoznak – úgy látszik ugyanazon az ügyön. Fel kell kutatniuk a fű alatt, minden marketing nélkül terjedő ruhamárka: a Gabriel Hounds megalkotóját, mivel Bigend be akar törni a katonai ruházat piacára, és ehhez remek alap volna az időtlenséget sugárzó, trendektől független titkos márka. Persze erre a piacra nemcsak neki fáj a foga, és hőseink hamar egy kiteljesedő konfliktus első vonalában találják magukat. Még jó, hogy Milgrim képtelenül részletgazdagon figyel meg és jegyez meg részleteket. És jó, hogy Hollis exbarátja, Garreth nemcsak bázisugró – mert egyéb képességeire is szükség lesz, hogy hőseink megúszhassák a kalandot.

A Blue Ant trilógia befejező kötetének a legnagyobb erénye, hogy ügyetlenek a hősei – a legprofibbak is bakiznak néha, és ebben a könyvben szinte kötelezően. Az apróbb-nagyobb esetlenségektől valóságszaga lesz a történetnek. A minden szuperhősi jelleget parodisztikusan idézőjelbe helyező szereplők nem hétköznapiak azért: egy drogproblémás kriptológus, egy ex-rocksztár, egy notóriusan tornyokról ugrándozó ökoterrorista semmilyen mértékig nem hétköznapi, de a csetlés-botlásuk, a körülményeknek való kiszolgáltatottságuk a saját élményeinkre hajazóan azok. Cselekedeteik ábrázolása még akkor is valóságszagot áraszt, ha egy akcióregény önkényes terepén teszi.

Bár jellegében alapvetően más, az élmény szintjén kicsit olyan volt nekem ez a könyv, mint az Ocean’s Eleven filmen: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerre vicces és feszült, karakteres és klisékkel játszadozó, de teljességgel hullamentes sztorin ilyen jól szórakozom majd. Gibson könyve az eklatáns példa: nem feltétlenül kell kiborítani folyton a ketchupos üveget.

ilweran

Részlet
1. A Kincstár

Inchmale leintett neki egy taxit: azt a fajtát, ami mindig is fekete volt, amikor Hollis először ismerte ezt a várost.
Ez gyöngyházfényű ezüst. Berlini kék írásjelekkel reklámoz valami németet, banki szolgáltatást vagy üzleti szoftvert. Kisimultabb hasonmása fekete őseinek. Műbőr üléskárpitja ortopéd őzbarna árnyalatú.
– A pénzük nehéz – mondta Inchmale, és egyfontos pénzérmék ömlesztett, meleg kupacát ejtette Hollis kezébe. – Sok prostit vehetnek rajta. – Az érmék még most is őrizték a játékgép testmelegét, amiből Inchmale rutinosan, szinte futtában kifacsarta őket, miközben Hollisszal kifelé tartottak a King’s Izébizéből.
– Kinek a pénze?
– A honfitársaimé. Jó szívvel adják.
– Nincs rá szükségem. – Megpróbálja visszaadni.
– Taxipénz. – Megadja a sofőrnek a Portman Square-i címet.
– Ó, Reg – erősködött Hollis –, nem volt annyira szörnyű! Pénzpiacokon tartottam… a nagy részét.
– Épp elég szörnyű. Hívd fel a fickót!
– Nem.
– Hívd fel! – erősködött a férfi többszörösen hajtott, minden intuíciónak ellentmondóan összecsatolt, halszálkamintás, japán Gore-Texbe burkolva.
Becsukta a taxi ajtaját.
Hollis megfordult, és a hátsó szélvédőn keresztül nézte Inchmale-t, ahogy a taxi távolodott. A férfi – tagbaszakadtan és szakállasan – elmaradt mögötte a hűvös Greek Streeten. Néhány perccel múlt éjfél. Inchmale-nek vissza kellett térnie önfejű pártfogoltjához, Clammyhez a Bollardsból, aki a stúdióban várta, hogy folytathassák jövedelmező alkotói gyötrődésüket.
Hollis hátradőlt, és semmit sem fogott fel a külvilágból, amíg el nem hagyták a Selfridgest, ahol a sofőr jobbra fordult.
Az alig néhány éves klub a Portman Square északi oldalán volt. Hollis kiszállt, fizetett, és nagyvonalú borravalót hagyott a taxisnak. Kétségbeesetten próbált szabadulni Inchmale nyereményétől.
(Kimondatlan) Különlegességek (úgynevezett) Kincstára. Inchmale nem sokkal azután nyert tagságot, hogy ők hárman – a Curfew három, még élő tagja – eladták a Hard to be one jogait egy kínai autógyártó cégnek. Lévén, hogy Los Angelesben már csináltak egy Bollards-albumot, és hogy Clammy a következőt Londonban akarta fölvenni, Inchmale meg volt győződve róla, hogy a kincstári tagság végeredményben olcsóbbnak bizonyul majd, mint egy hotel. És olcsóbb is volt – de csak ha egy nagyon drága hotelről beszélünk.
Hollis most fizetővendégként lakott itt. A pénzpiacok helyzete (bármilyen is volt), és a könyvelőjével még New Yorkban folytatott beszélgetései alapján tudta, hogy jobban teszi, ha most szerényebb árfekvésű szálláshelyeket keres.
A – borsos ára ellenére szokatlanul szűkre szabott – Kincstár egy XVIII. századi lakóház függőleges kiterjedésének felét foglalta el; a ház homlokzata Hollist egy olyan ember arcára emlékeztette, aki épp kezd elbóbiskolni a metrón. Gazdagon, de mértékletesen burkolt előterét megosztotta az épület másik, nyugati felét elfoglaló ki tudja mivel – Hollisban idővel kialakult a körvonalazatlan sejtés, hogy ez valamiféle – talán emberbaráti jellegű, vagy a (mégoly távoli) közel-keleti béke elősegítésének szentelt – alapítvány lehet. Mindenesetre olyasmi volt, amit nem vertek nagydobra: úgy tűnt, hogy ennek az épületrésznek egyáltalán nincsenek látogatói. Sem a homlokzaton, sem az ajtón nem volt semmi, ami jelezte volna, hogy mi lehet – ugyanúgy, ahogy semmi sem jelezte, hogy a Kincstár a Kincstár.
Amikor először járt a szálloda bárjában, Hollis látta a híresen egyforma, ezüstcirmos izlandi ikerpárt; mindketten pintes poharakból itták a vörösbort, amit Inchmale íreskedő modorosságnak titulált. Nem voltak klubtagok, ezt a férfi fontosnak tartotta megjegyezni. A Kincstár tagjai az előadóművészetek terén valamivel kevésbé sztárnak számító figurák voltak, és Hollis feltételezte, hogy ez Inchmale-nek legalább annyira megfelel, mint neki.
A férfit saját bevallása szerint a dekoráció főzte meg, és nagyon valószínű, hogy ez így is történt. Állítható, hogy a berendezés, akárcsak Inchmale, teljesen őrült volt.
Ahogy Hollis betaszította az ajtót – amin át az ember akár lóháton is beügethetett volna, és le sem kellett volna hajolnia, hogy be ne verje a fejét a szemöldökfába – Robert üdvözölte őt; egy nagydarab és megnyugtatóan krétacsíkos fiatalember, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy a bejáratot felügyelje, anélkül hogy ez különösebben látszana rajta.
– Jó estét, Miss Henry!
– Jó estét, Robert.
A lakberendezők itt még visszafogták magukat, ami annyit jelentett, hogy még nem váltak nyilvánvalóan, dühöngően, totálisan eszementté. A bejáratnál egy óriási, díszesen faragott recepciós pult állt, amelyen valamilyen enyhén pornográf jelenet zajlott mahagóniindák és szőlőfürtök között. A pultnál a klub egyik vagy másik alkalmazottja ült, többnyire fiatal férfiak, akik gyakran olyasfajta teknőckeretes szemüvegeket viseltek, amikről Hollis gyanította, hogy valódi teknőcökből faragták őket.
A pult kellőképpen ódon aktatakarója mögött két, egymásra tükrösen szimmetrikus márványlépcső kígyózott fölfelé; mindkettő az emeletre vezetett, ugyanis az emelet, mint minden egyéb a recepció fölött, kettéoszlott a Kincstár és a feltételezett emberbaráti misztérium ikerbirodalmaira. A Kabinet oldaláról, az óramutató járásával ellenkező irányba csavarodó lépcső tetejéről most vízesésként zuhogtak le buzgó közösségi ivászat zajai; a nevetés és a hangos eszmecsere élesen pattant vissza az egyenetlenül áttetsző, méz-, vazelin- és nikotinárnyalatokban márványozott kőről. Az egyes lépcsőfokok sérült széleit jól passzoló, négyszögletű elemek beillesztésével hozták helyre, amelyek valamilyen kevésbé magasröptű anyagból készültek. A cucc fakó volt és mondén; Hollis gondosan ügyelt, hogy soha ne lépjen rá.
Egy teknőckeretes fiatalember, aki a pult mögött ült, kérés nélkül átnyújtotta neki a szobája kulcsát.
– Köszönöm.
– Szívesen, Miss Henry.
A lépcsőket kettéválasztó boltíves átjárón túl az épület alaprajza a tétovázás egyértelmű jeleit mutatta. Hollis arra gyanakodott, hogy ezt a ház eredeti funkciójának elfelezésével járó feszélyezettség okozhatta. Megnyomott egy kopott, de gondosan polírozott rézgombot, amivel lehívta a – még londoni mércével is – legöregebb felvonót, amit valaha látott. A gardróbméretű lift, ami nagyobb volt széltében, mint hosszában, komótosan eresztette le feketére zománcozott acélketrecét.
Hollistól jobbra, az árnyékban egy Edward-korabeli múzeumi lámpával belülről megvilágított terrárium állt, benne kitömött állatokkal. Hollis főleg vadmadarakat látott: egy fácánt, jó pár fürjet és másokat, amikhez nem tudott nevet társítani. Mindegyiküket úgy állították ki, mintha mozgás közben kapták volna le őket, átkelőben a kopott biliárdposztó-pázsiton. Némiképp viharvertnek tűntek, bár nem voltak rosszabb állapotban, mint ami feltételezett koruktól elvárható volt. Mögöttük, antropomorf helyzetben, két lábon állva, rajzfilm-alvajárók módjára kinyújtott mellső végtagokkal egy molyrágta vadászgörény trónolt. Fogai, amelyeket Hollis valószerűtlenül nagynak talált, a lány gyanúja szerint fából voltak és festettek; a száját viszont egyértelműen kifestették (már ha nem kirúzsozták). Ez az állatnak vészjóslóan ünnepi külsőt kölcsönzött; úgy nézett ki, mint valaki, akivel az ember nagyon nem szeretne összefutni egy karácsonyi partin. Inchmale, amikor először megmutatta Hollisnak a görényt, azt javasolta, hogy a lány válassza a teremtményt totemállatának, spirituális vezetőjének. Azt állította, hogy ő maga már meg is tette, és ennek köszönhetően felfedezte, hogy képes kedve szerint gerincsérvet bűvölni a gyanútlan zenei producerekre, amivel pokoli fájdalmat okozhat nekik, és elérheti, hogy teljesen tehetetlennek érezzék magukat.
A lift megérkezett. Hollis már elég régóta vendégeskedett itt, hogy elsajátítsa a csuklós acélkapu minden csínját-bínját. Ellenállva a kísértésnek, hogy biccentsen a görény felé, beszállt a felvonóba, és lassan felvitette magát a harmadik emeletre.
A szűk, sötétzöldre festett falú folyosók idefent kuszán kanyarogtak. Hogy eljusson a szobájához, Hollisnak jó pár ajtót kellett kinyitnia; gyaníthatóan tűzgátló ajtókat, mert vastagok és súlyosak voltak, ráadásul maguktól záródtak. A köztük lévő rövid folyosószakaszok falán apró vízfestmények lógtak, tájképek emberalakok nélkül. Mindegyik egy távoli díszépületet ábrázolt. Pontosabban mindegyik ugyanazt a távoli díszépületet ábrázolta, ahogy azt Hollis már régebben megfigyelte, tekintet nélkül a megfestett tájra vagy vidékre. A lány nem volt hajlandó megadni Inchmale-nek az elégtételt, hogy a képekről kérdezze, úgyhogy nem is tette. Volt a képekben valami, ami abszolút a határokat feszegette. Valami, amit jobb nem bolygatni. Az élet már így is épp elég bonyolult volt.
A kulcs, amely egy gesztenyebarna selyemből font bojtrügyeket hajtó, súlyos rézkarikán lógott, könnyedén fordult el a zár téglanagyságú tömbjében. Ezzel Hollis bejutott a Négyes Szobába, és szembetalálta magát a Kincstár tervezőire jellemző sajátos gondolkodás koncentrált hatásával, ami színpadiasan tárult a szeme elé, amint rácsapott az amúgy otthonos guttaperka gombba ágyazott, gyöngyházszínű pontra.

Kerekes Tamás
[VÁLASZ]







Legfrissebb témák:

Orvosi könyvek eladók

Orvosi Tankönyvek Egyetemistáknak

Fazekas István hőskölteményének hatásai

Guaranteed Payday Loans No Brokers @ http://www.neopayday.co.uk/

Payday Loans no Debit Card | https://www.loansprofit.co.uk/ | No Debit Card Payday Loans

Vásároljon jogosítványt, útlevelet, IELTS <TOEFL, személyi igazolványt

Teljes lista...

Legnépszerűbb könyvek:

Fókusz Könyváruházak
Nyáry Krisztián: Így szerettek ők - Magyar irodalmi szerelmeskönyv

Alexandra Könyváruházak
E. L. James: A szabadság ötven árnyalata

Bookline.hu
E.L. James: A szabadság ötven árnyalata

Sikerlisták...


Új Könyvpiac a hírlapárusoknál, illetve az Interspar, Kaiser’s és az Auchan üzletekben is

Tisztelt Olvasónk!

Ha a könyvesboltokban már nem sikerült hozzájutnia lapunkhoz, akkor az itt található lista segítségével keresse fel az Önhöz legközelebbi hírlapárusító-helyet, vagy valamely Interspar, Kaiser’s, illetve Auchan bevásárló központot.

Amennyiben biztosan szeretne lapunkhoz hozzájutni, akkor fizessen elő most!
Online előfizetés

Iratkozzon fel hírlevelünkre!





Országos Internet Szaknévsor
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2020 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu