buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Új utak a történetírásban


2002.11.19

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A politika és a történeti mítoszok közötti kapcsolat kiváló példája Horthy István balesete, amelyet a legkülönbözôbb politikai áramlatok igyekeztek a maguk javára kihasználni. Olasz Lajos lendületes, izgalmas, a kor belpolitikai útvesztôjében nagyszerűen tájékozódó tanulmánya forrásokkal bizonyítja, hogy a különféle összeesküvés elméletek nem állják ki a tudományos vizsgálódás próbáját, így az sem, amit a korabeli kommunista propaganda állított, nevezetesen, hogy az ifjú kormányzó-helyettest Hitler gyilkoltatta meg.

Ifjabb Bertényi Iván tanulmánya az ügyész alaposságával veszi górcsô alá a politikai gyilkosság áldozatává lett Tisza István szerepét az elsô világháború kirobbanásában. Bertényi arra a megalapozott következtetésre jut, hogy bár a magyar miniszterelnök a kezdetben ellenezte a háborút Szerbiával, késôbb mégiscsak vállalta a háború kockázatát a Monarchia fenntartása végett, bár az is igaz, hogy nem számolt egy összeurópai katonai konfliktus lehetôségével. Kiderül, hogy hazai és külföldi ellenfelei tévedtek, amikor benne vélték felfedezni a pusztító háború egyik legfôbb felelôsét. Némileg szakítva szerzôtársainak empirista módszertanával, Romsics Gergely a szövegelemzés eszközeivel veszi górcsô alá a Monarchia felbomlásával kapcsolatos osztrák, illetve magyar emlékiratokat. Így azt az általa „óosztráknak” nevezett mítoszt, amely egyszerre hangoztatja a szeretett államalakulat bomlásának organikus folyamatszerűségét, és annak váratlan, tragikusan hirtelen bekövetkeztét. Romsics egy-egy szöveget nem önmaga jogán, annak az empirikusan megismerhetô világhoz való viszonya, hanem szerzôjének feltételezett tudatállapota alapján értelmez. Romsics lélektani mélységeket is feltáró tanulmánya az egyén és a történelem bonyolult viszonyának átgondolására ösztönöz. Visszatérve az egyesek által naivnak nevezett empirikus módszerhez, Ablonczy Balázs Trianon fôszereplôinek (Apponyi, Clemenceau) szerepét igyekszik diplomáciai iratok alapos elemzésével tisztázni. Megállapítja, hogy a határok kijelölésében Clemenceau vélt magyar-ellenessége nem játszott szerepet. Zeidler Miklós a két világháború közötti magyar külpolitika újraértelmezését kísérli meg a mozgástér-kényszerpálya fogalmak mentén. Az általa revideálni kívánt szerzôkhöz hasonlóan túlhangsúlyozza a magyar külpolitika szerepét hazánk sorsának formálásában, a nemzetközi környezet alakulása nem kap kellô hangsúlyt. Úgy érzem, a strukturális realizmus elemzési módszereinek felhasználása és a német-szovjet viszony alakulásának figyelembe vétele nélkül aligha lehetséges a régi paradigma hatásos bírálata, illetve újjal történô helyettesítése. Püski Levente a Horthy-rendszer jellegérôl írva szembesíti a korábbi korszak szakirodalmát az újabb kutatások eredményeivel, és a politológiai szakirodalom segítségével igyekszik kijelölni a helyét a korszak polgári demokráciái, illetve diktatúrái között.
Ungváry Krisztián már történelmünk egy új korszakának eredetével, közelmúltunk egyik legellentmondásosabb kérdésével foglalkozik: miért is került Magyarország a szovjet szférába, és miként intézményesült a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett sztálinista diktatúra. Ungváry, a korszak több hazai kutatójához hasonlóan úgy véli, nem volt lehetôség a demokratikus kibontakozásra, hiszen Sztálin már a kezdet kezdetén eldöntötte: akárcsak a szovjet megszállás alá került többi közép-kelet európai országban, bolsevik diktatúrát vezet be Magyarországon, ami együtt járt a magyar szuverenitásnak a Szovjetunió által történô ellenôrzésével. Ungváry érzékelteti, hogy e kérdés vizsgálata elválaszthatatlan attól a nemzetközi vitától, melynek célja eldönteni, hogy a háború utáni szovjet terjeszkedés az amerikai kihívásra adott válasz volt-e, avagy az a nemzetközi környezettôl függetlenül mindenképpen bekövetkezett volna. Egyetértek Ungvárynak azzal a következtetésével, hogy Magyarország számára a szovjet politika egy pillanatig sem hagyta nyitva a demokratikus, független opciót. Két kritikai megjegyzésem mégis lenne. Egyrészt, nem illeszthetô a történelmi mítosz kategóriába azoknak a történészeknek az álláspontja, akik nem osztják a szerzô véleményét. Olyannyira, hogy a legfrissebb nemzetközi irodalom jelentôs része szerint a szovjet diktátor eleinte nem kívánta térségünk szovjetizálását. Másrészt a hazai és nemzetközi szakirodalom, és fôleg a levéltári források alaposabb ismerete alapján a szerzô meggyôzôbben érvelhetett volna saját igaza mellett. Így felhozhatta volna, hogy 1946 elején a Szovjetunió ellenôrzése és irányítása alá vonta a magyar gazdaság legfontosabb ágazatait, és Rákosi már 1946 májusában a proletárdiktatúra bevezetését irányozta elô a kommunista párt vezetôségének a plénumán. Sokakat izgató kérdés, aminek megválaszolására Békés Csaba vállalkozott, nevezetesen, hogy volt-e reális esély a magyar forradalom sikerére. Tehát arra, hogy Magyarország visszanyerje függetlenségét, és hogy maga dönthessen kormányzati formájáról. Békés helyesen, a nemzetközi összefüggések vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. Tekintve, hogy amerikai részrôl fel sem merülhetett a hatékony segítségnyújtás lehetôsége, illetve a moszkvai vezetés a legjobb esetbe is csak arra volt kész, hogy elfogadjon egy konszolidált reformkormányt, a válasz nemleges. A szuezi válság jelentôségét másként látom, mint e kiváló tanulmány szerzôje. Nézetem szerint, ha nem következik be a francia-brit támadás, a moszkvai vezetés hagyott volna még idôt a politikai kibontakozásra, és ezzel talán elkerülhetô lett volna a fegyveres beavatkozás, és az azt követô véres megtorlás.
Háború utáni történelmünk egy érdekes fejezetével foglalkozik Papp István , aki a Nékosz legendát szembesíti a valósággal. jelentôs hozzájárulás a Kádár-korszak történetéhez Valuch Tibor gazdaság-és társadalomtörténeti értekezése a gulyáskommunizmusról, melyben a kádári aranykor mítoszát szembesíti a tények rideg valóságával.
E tanulmánykötet a hazai történetírásban szokatlan, de annál inkább üdvözlendô módon történészi értelmezéseket ütköztet egymással érzékeltetve, hogy a megismerés nem lehet teljes, és nem eredményez végleges, egyértelmű válaszokat, magyarázatokat. A fiatal nemzedékhez tartozó szerzôi gárda módszertanilag is új szemléletet hozva vizsgálja nemzeti múltunk fontos kérdéseit. Kitűnik, hogy felkészült történészek hasonló forrásbázis alapján képesek homlokegyenest ellentétes következtetésre jutni. De pontosan a tudományos viták a nagyközönség számára is követhetô módon történô bemutatása az, ami ezt a könyvet olyan érdekessé intellektuálisan kihívóvá teszi. A történelem iránt érdeklôdô minden olvasónak melegen ajánlom.

Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemrôl
Romsics Ignác szerk.
Osiris Kiadó, 406 oldal, 2480 Ft

Borhi László

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu