buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„Valami közvetlen szuszogás”


2005.02.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Mondjuk (írom), hogy van olyan ember, értelmiségi, olvasó, akiben egyébként még pislákol a kortárs irodalom iránti érdeklődés is, de nem ismeri Tolnai Ottó művészetét. Értesül ugyanakkor arról, hogy az ő legújabb, Költő disznózsírból (Egy rádióinterjú regénye) című munkájának ítélték oda idén a forgalomban lévő legrangosabb irodalmi díjat, a Magyar Irodalmi Díjat, ezért kíváncsian és nagy kedvvel fog a könyv olvasásához, azt remélve, hogy az olvasmányos interjúforma keretei között végre legalább megismeri.
 

Vélhetően csalódni fog, mert ez az interjúforma nem az, amihez szokva van, még csak nem is olyan, mint amilyeneket a kötet kiadójának, a Kalligramnak a vezetője, Szigeti László hozott létre évekkel ezelőtt Bohumil Hraballal vagy Mészöly Miklóssal, de nem is olyan, mint más, a rádióban, illetve a rádió számára készült életút-interjúk, mint például az ugyancsak Magyar Irodalmi Díjjal jutalmazott, Bodor Ádámmal Balla Zsófia által készített beszélgetés. Tolnai Ottóval az életút-interjút eredetileg 1998 tavaszán az író palicsi házában Parti Nagy Lajos készítette a Magyar Rádió számára hat egymást követő napon, eleve azzal a szándékkal (ahogy az előszóban írja), hogy kérdéseivel csupán a lehetőséget, a keretet teremtse meg egy olyan hangzó anyag elkészüléséhez, ami aztán arra ösztönzi a beszélőt, hogy írja tovább, írja szét azt, hogy egy saját műalkotást hozzon létre belőle.

Tolnai Ottó dolgozott is a szöveggel éveken át, s az ennek eredményeként létrejött mű már nem az eredeti beszélgetés-sorozat írott változata, amelyről Esterházy Péter annak idején azt írta, hogy „maga volt a csoda. Tolnai a tandoris szabad-beszéd mestere (Tandori meg a tolnaisé), amely egyszerre laza fecsegés és motívumokra ügyelő költői szöveg, egyszerre szemérmes és leplezetlenül személyes.” Az átírás során a hang, a jellegzetes beszédmód megőrződött, átmentődött (Parti Nagy kérdései is), Tolnai Ottó továbbra is beszél, miközben valójában már ír („a hang volt a fontos, ahogy fölolvastam: valami közvetlen szuszogás” írja például az újvidéki rádióban előadott képzőművészeti szövegeire visszaemlékezve, hogy aztán ezt az interjút is, amit más alkalmakkor monológ-áriáknak minősít, valami közvetlen szuszogásnak nevezze), de az írott változat még kevésbé emlékeztet beszélgetésre, mint az eredeti hangzó. Az átmeneti, a köztes formákat kereső és kedvelő Tolnainak ezúttal is sikerült egy nyelvileg pontosan, artisztikusan kidolgozott, sajátos műformát létrehoznia, valahol az esszéregény és az interjúregény között. A könyv alcíme azonban nem pontos, mert nem a rádióinterjú regénye ez, hanem Tolnai Ottó regénye, mindenféle értelemben.

A költőtárs nagyon jól ismeri a sokszínű Tolnai-opus legbelsőbb törvényeit, Tolnai észjárásának és alkotásmódjának természetét, például az önértelmező esszéizálás iránt kezdettől megnyilvánuló olthatatlan hajlamát. Ezért nem alaptalanul gondolta, hogy neki elég a kérdéseivel a keretet biztosítani, az indítólökéseket megadni egy-egy nagyszabású konfesszió, természetesen tolnais konfesszió, „tolnaiáda” létrejöttéhez, amelyben a vallomástevő mindig valami másra, környezetre, tájra, tárgyi világra, történetekre, személyekre, művekre fókuszál, bennük, általuk keresi, s ha igen, mutatja meg önmagát. A beszélő (író) a kérdésekre általában úgy válaszol, hogy látszólag nem is válaszol, mintha folytonosan meg akarná kerülni a válaszadást egyfajta jellegzetes kikerülő, oldalazó magatartással („erre mozdulok, arra mozdulok, ugyanis nem tudok, talán nem is akarok válaszolni a kérdéseidre”) vagy folytonos rákmozgással („mennyit kell hátrálni ((rák)), hogy megtaláljuk azt a pontot, rést, ahonnan aztán ismét hozzányúlhatunk a lényeges dolgokhoz, sorsdöntő kérdésekhez”). A szerteindázó, a különböző élményeket, emlékképeket, történeteket, „mikroanalíziseket”, „alkimikusi kutatásokat” asszociatív módon burjánoztató (még ha a szerző azt is állítja: „én nem asszociálok, hanem saját sebeimre mutatok”), közbeékelésekkel, különböző természetű utalásokkal elterelt és visszaterelt, gyakorta hatalmas körmondatokban artikulálódó gondolatmenetek végére valamiféle elmosódott válasz mégis mindig körvonalazódik. Nem könnyű azonban ezeket a gondolatmeneteket követni, és válaszokat kivárni, különösen az olyan olvasónak, aki Tolnai hol esszéisztikus, hol költői prózáját (mondjuk a Virág utca 3-at, a Prózák könyvét, a Kékítőgolyót), depoétizáló szabadverseit (legalább a Vidéki Orfeusz című válogatott kötetét, a Versek könyvét), versekből felépülő regényeit (Wilhelm-dalok, árvacsáth), rendhagyó metaforikus drámáit (például Végeladás, Paripacitrom, Kölyökkanyar), fokozott képzőművészeti érdeklődését („nekem minden mint képzőművészeti kérdés mutatkozik előbb”) és képzőművészeti esszéit (például A meztelen bohóc kötetet) nem ismeri. Nemcsak azért, mert ezekről is és még sok más jelentős és kevésbé jelentős művéről, keletkezésük hátteréről szó esik, hanem, mert ezek ismeretének hiányában az alkotó szemléletmódját, művészi logikájának működését, alkotásmódját és életútját sem ismerheti. Így könnyen eltévedhet ebben a szertelenül, látszólag szabadon és kötetlenül csapongó, improvizáló észjárásban, a képzőművészeti, irodalomtörténeti alkotásokat, alakokat százával megidéző, életrajzi körülményeket, magánérdekűnek látszó „semmisségeket” analizáló, saját művészetének motívumköreit újrafelfedező rengetegben, és könnyen érdeklődését vesztheti, ezért nem biztos, hogy a Tolnai-tanulmányokat neki ezzel a művel kell kezdeni. Ezért is mondom (írom), hogy könnyen csalódás érheti, ha csak nincs Tolnai Ottóhoz hasonló szenzibilitással megáldva.

Érzékenységgel például a „kis világ, a lokális újfajta védelme” iránt, ugyanakkor azok iránt, „akiket nem húz le a föld”, a maguknak „saját Napot” alkotók iránt, az általános jelentéssel bíró helyzetek iránt, a „lírai-anarchista különállások” iránt, a tárgymániákusok és a tárgyak mitológiája iránt, a Mindenséggel együtt csempülő, töredező tárgyak, szövegek iránt, a „metafizikai magok” iránt és a kosztolányis „semmisségek” iránt, sőt „a semmis dolgok háttere” iránt is és a „metaforák valós fedezete” iránt is. Szóval, ha rendelkeznek egyfajta általános költői érzékenységgel („Ha arról beszélek, hogyan lettem érzékeny, akkor a Tiszát jelölném meg mint főbűnöst, hogy érzékennyé, irodalmárrá, költővé váltam.”) és a speciálisabban Tolnai Ottóra jellemző érzékenységgel is (vagy valami hasonlóval), akkor van esélyük arra, hogy nemcsak követni, hanem élvezni is tudják a műfajjal, formával, a nyelvvel, az életanyag megvallásával és elhallgatásával való küzdelmet, amely nagyon emlékeztet a szerző más műveiben is megnyilvánuló küzdelmekre.

S akik valóban emlékeznek az életmű korábbi darabjaira, azaz Tolnai Ottó ismerői és hívei számára lehet igazi csemege, kincsesbánya, megkerülhetetlen alapmű a Költő disznózsírból, annak ellenére, hogy az író gyakorlatilag nem tesz mást, mint ismétli, más formában újraírja, szétírja és összefoglalja mindazt, amit eddig csinált, alkotott. Azt az enciklopédikus méretű és jellegű műveltség- és ismeretanyagot befogadni, feldolgozni azonban (főként annak a kortárs délszláv, szerb, horvát, szlovén képzőművészettel, irodalommal kapcsolatos szócikkeit), amiben a beszélő (író) magától értetődő könnyedséggel és természetességgel közlekedik, miként az ember a sajátjában, nem lehet könnyű számukra sem. Egy helyen még maga is megjegyzi: „Különös, hogy olyan festőt emlegetek, akit Magyarországon talán senki sem ismer”, de különösebben ez nem zavarja. Nem, mert ahogy korábbi műveiben, úgy itt se nagyon van tekintettel az olvasóra, mint ahogy művészetének egykori (és mai) opponenseire sem, csak mondja, mondja a magáét (mert ahogy írja is: „teljesen más világban élek, én magam kreálom magamnak irodalmi világom víz-és földrajzát”).

Ez a mondás azonban mégsem egészen magánérdekű. Egyrészt azért, mert a mondónak, ahogy legjobb műveiben, úgy itt is sikerül elhitetnie a kellő szenzibilitással rendelkező olvasóval, hogy azok „a semmis, mellékes detaillok – amikről most is beszél –, valamiképpen mégis életbevágóan fontosak”, hogy sokszor valóban a nüanszokban rejlik a lényeg, hogy egy kicsi térben létezve is rá lehet látni a világra. Másrészt azért a kezdeményező szerepért, amit Tolnai Ottó a vajdasági magyar, sőt az egyetemes magyar, sőt a jugoszláviai irodalmakban betöltött, egy általa „másfajta, független, tiszta költészeti pozíció”-ként meghatározott alkotói magatartás létjogosultságának képviseletében és a Symposion (Új Symposion) című folyóirat főszerkesztőjeként, vagy meghatározó háttér embereként. Így, miközben elbeszélései során, ha nem is kronologikus rendben haladva, de a magyarkanizsai gyermekkorától, a tiszavirágzás iránti korai érzékenységétől, a „semmisségeket felvállalói kisénekes”-i, ugyanakkor fenegyerekes indulásától eljut a Jugoszláv Írószövetség elnöki posztjáig, majd a palicsi Homokvárban és Vértóban való „pákász” életformáig, ha csak mozaikokban is, fel-felvillantja az egykori Jugoszlávia társadalmi, szellemi, művészeti, irodalmi életének számos fontos jellemzőjét is. S miközben saját életének és művészetének alakulásáról, a délszláv művészetek és a magyar irodalom irányából őt ért hatásokról, Kosztolányi- és Csáth-stúdiumairól, Adria-élményéről, központi motívumairól, kategóriáiról (tenger, azúr, delta, fű) beszél, emlékezetes portrékat korvonalaz legfontosabb mestereiről és barátairól (például Koncz Istvánról, Sinkó Ervinről, Domonkos Istvánról, Papp Tiborról, Nagy Józsefről) is. S miközben megpróbálja megőrizni, nem kifecsegni a magyar irodalomtörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű folyóirat a Symposion, Új Symposion titkát („Lám egész könyvre való anyag, gyakran úgy tűnik nekem, a fiatalságunk, a Symposion titka (mert biztosan észrevetted te is, titokként szeretném megőrizni, épp erről szól ez az interjú, ez a lényege e nagy áriákba rejtett manővereknek, megőrizni, megőrizni a titkunkat) ezekben a levelekben rejlik”), az egykori újvidéki Ifjúság című hetilap mellékletétől a ma is létező veszprémi Ex Symposionig ívelő történetéről és működéséről is számos fontos adalékot elárul.

Az elmúlt ifjúság, a szép élmények, az egykori lányok, barátok, nagy kalandok, nagy küzdelmek felidézése természetesen elégikus, nosztalgikus hangolatúvá teszi Tolnai egész elbeszélés-sorozatát. A beszélő érezhető megrendültségét azonban nem egyszerűen az elmúlás fájdalma okozza, hanem az a tragikus történelmi perspektíva, ami a kilencvenes évek délszláv háborúi nyomán, illetve után előállt, az, hogy a visszaemlékezés immár egy szétesett ország és darabjaira hullott kultúra távlatából történik. Egy olyan alkotóművész mesél nekünk egykori világáról, aki jól érezte magát, mert otthon volt a valamikori multikulturális Jugoszláviában („Hiszen az ún. Nagy-Jugoszlávia azonos volt az életemmel. Egybeestek. Így hozta a történelem. (…) én ugyanis megszoktam, hogy egy olyan országban élek, ahol sok nagyváros van, s valamiféleképpen mindegyikben barátaim vannak, mindegyikben otthon vagyok. Igen, előbb voltam otthon Szkopjéban és Ljubljanában, Szarajevóban és Titográdban, Boka Kotorskában, Dubrovnikban és Fiuméban, Mostarban és Zágrábban, mint Pesten például. Ezeregy kis intim helyem volt szerte az országban.”), vagy legalábbis abban, amit ő gondolt róla, amit a tenger metaforájával is érzékeltetni próbált. Egy olyan író beszél, aki a maga kisebbségi helyzetét is előnynyé tudta kovácsolni, aki a sokoldalú kulturális és művészi inspirációkat is képes volt „átírni, átbillenteni a saját kontextusába”. Egy olyan író, aki, amikor közéleti szerepekbe kényszerült, még akkor sem akart és tudott kimozdulni az irodalom belvilágából, jellemző, hogy amikor 1990-ben elvállalja a Jugoszláv Írószövetség elnöki posztját, még mindig a „jugoszláv álom” motiválja („amelyben minden nemzetnek maximális kifutása volt”), észre sem veszi, hogy írótársai többsége már a különböző köztársaságok háborúra készülő magas rangú pártkatonája, konkrét feladatokkal, miközben ő, „Az ember azt hiszi, hogy magyarként itt joga van a maximumra, és költőként joga van végig költőnek maradni.” Egy olyan író, aki most úgy érzi, tarkón vágta a valóság, mert immár „Átvérződnek. Át a legsemmisebb dolgok is”. S noha a háború borzalmai némiképp visszamenőleg is átszínezik a történéseket s a műveket, az elmúlt évtizedek Tolnai-alkotásain pedig egyértelműen nyomot hagynak (mint ahogy ezen is), a beszélő interjúbeli egész magatartásán érződik, hogy ő rendíthetetlenül őrzi továbbra is „a naiv, tiszta irodalmiság”, a szuverén írólét pozícióit. Következetességének, önmagához való hűségének szemléltetéséül álljon itt végül ez a múltra és jelenre egyaránt érvényes ars poeticus összegezés: „Engem azért valamiképpen foglalkoztatott az, hogy a modern művész mint olyan létezhessen a jugoszláviai magyar kisebbségen belül, létezhessen mint autonóm lény, magam e törekvés modellértékű figurájának tudtam, s életbevágóan fontosnak tartottam a kisebbség létét illetően ezt a luxust, mert ha már csak sorskérdésekkel foglalkozhat, ez volt talán a filozófiám lényege, persze sosem kimondva, csak élve egyértelműen, igen, élve ezt egyértelműen, mindennek ellenére még a mai napig is, pedig hát ma már minden ennek ellene beszél, mert ha már csak sorskérdésekkel foglalkozhat, az a vég kezdete, sőt talán már nem is csak a kezdete…”

Tolnai Ottó a beszélgetés során nemcsak egykori és mai önmagát reflektálja, hanem gyakorta épp azt is, amit aktuálisan csinál, a mondás, az írás részleteit és egészét, s eközben olykor „valamiféle regényesség”-re is történik utalás. Nem egészen véletlenül és nem alaptalanul, mert az interjúforma külső keretei között Tolnai Ottónak – sajátosan közlekedve önnön életútjában és életművében, hol hátrálva, hol oldalazva, hol körkörösen haladva előre, a meghatározó témákhoz, motívumokhoz újra és újra visszatérve – valóban sikerül saját élete és művészete több szálon „futó”, befejezhetetlen, mert általa mindig újrakezdhető és mindig folytatható regényét megalkotnia. Befogadásának – fentebb említett, részben lényegéből következő, s így szükségszerű – korlátain felülkerekedni mindannyiunk (érdeklődők, érzékenyek, Tolnai-hívek) számára szép feladat, nem hiábavaló, igazi olvasói kihívás.

Tolnai Ottó: Költő disznózsírból
Egy rádióinterjú regénye · Kérdező Parti Nagy Lajos
Kalligram Kiadó, 393 oldal, 2990 Ft

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu