buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Maradjunk a lebegésben


2002.11.19

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A meglepetés teljes.
Mármint azoké, akik ismerték Szervác Józsefet, a költőt. Hangsúlyoznunk kell a költői titulust, mert a mostani prózakötet felbukkanása még a régi (harcos)társ és barát, az utószót író Tóth Erzsébet számára is a meglepetés erejével hatott. Ő sem tudott ugyanis arról, hogy Szervác prózát írt. Ennek oka lehet nyilván az, hogy részben eldugott helyeken (börtönújság) adta közzé ezeket a munkáit, meg az is, hogy ma már egymást sem olvassuk úgy, olyan szenvedéllyel és érdeklődéssel, mint régen. De leginkább az, hogy Szervác vérbeli alanyi költő volt, minden megszólalásán átsüt az én valamilyen jelenléte, eszközei szoros kapcsolatban álltak indulataival – és versei, bármilyen előjellel is kell ezt leírni, mindig felhívták magukra a figyelmet, mindig jelen voltak, jelentőségük támadt, amikor nyilvánosság elé lépett velük. Tudott és számon tartott volt, ki írta őket. A prózaíróról eddig nem szólt a fáma.

Kisprózáival csak halála után jelentkezett. Volt-e ebben szándékosság, vagy csak így vetette ki a kártyáit a sors, nem tudható így utóbb. Ha az ismert legendagyártás része volt, melynek folyamatos működtetésével alkalomról alkalomra körüllengette magát érdeklődést keltő történetekkel, tragikus dramaturgiát kell sejtenünk az időzítés körül. Ha semmi ilyen nem motiválta abban, hogy halála után hagyja ránk ezt a könyvet, akkor is tragikus a dramaturgia, immár a sors felelősségével, mert ebben a könyvben számos fontos írás található, amelyekért megilletné az elismerés és a köszönet a szerzőt, amelyből talán jóval kevesebb jutott neki munkálkodása érett éveiben, mint amenynyit megérdemelt volna.
Ha már szóbahoztuk a börtönújságot, egy kicsit időzzünk el a jelenségnél, annál is inkább, mert átvezethet bennünket ez a kis elidőzés a novellák világába. Szervác, mint minden költő, szerette a különcséget, a különállás gesztusát és pózát. Számára ez a külvárosi gyermekkorára ráerősítéssel, annak felnőttkorra megnyújtásával volt a legegyszerűbben és legkevesebb befektetéssel megoldható. Kedvvel helyezte bele magát a szigorú, külsőségeiben már-már antiintellektuális „proletárköltő” pózába (József Attilával mindvégig vállalt és tartott volt a rokonság, akkor is, amikor a sokat megidézett előd már régen a kánonok szélére szorult, ha egyáltalán megemlítődött a neve némely új rangsorokban), noha a szerep és az élet megélésének módozatai sokban lefedték egymást. Jó lenne tehát most azt állítani, hogy olyan alkotó volt, aki a prózáit nem (sem) írótársainak írta, hanem a társadalom perifériáján mozgóknak, létezőknek, vegetálóknak. Ennek állítását mégiscsak az teszi legalábbis kétségessé, hogy a világon mindenki az írótársainak ír, csak a szerencsésebbeket mások is elolvassák. Az irodalomnak mégiscsak van egy olvasószintje, és ez a szint a legjobb szándékkal sem húzható meg a börtönlakók igény- és műveltségvonalánál. A publikálás helyét így inkább kereshetjük a helyzet betyárromantikájában, és azon túl a pénzkeresetben és a periferiális helyzetben, amelybe a szerző élete utolsó évtizedében került, vagy hozta magát. Ennek nem mond ellent az sem, hogy a Népszavában közölte a szövegek másik felét, amelyik azért a börtönújsághoz képest elegáns és rangos fórum. A Népszava is csak nevében népújság, és ha a státusát nézzük, akkor azt kell tételeznünk, hogy a nagy napilapok között a legperifériálisabb helyzetben van. És itt be kell kattannia valaminek, aminek talán csak Szervác szemléletében volt jelentősége – de volt. Pályánk kezdetén, valamikor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, gyakran kopogtattunk verseinkkel a Népszabadság Rákóczi úti szerkesztőségében, ahol akkoriban még kártyázó és szivarozó újságírók és költők ücsörögtek, és szívesen fogadták a megjelenésünket, borral is kínáltak bennünket, ráadásul közölték a verseinket, és fizettek is érte valamennyit. Nem túlzás talán, ha annak a régi íznek, formának, szokásnak a megmaradását véljük a Népszava-közlés mögött. Nem mintha a mai Népszavában nem lehetne vagy kellene közölni, lehet és kell is, kinek-kinek, aki úgy érzi, de az irodalmi megnyilvánulásoknak mégis vannak irodalmi helyei, fórumai. Már amennyiben Szervác ezen munkáit irodalmi megnyilvánulásoknak, és nem egy író szociografikus elmozdulásainak kell tekintenünk. Az írások túlnyomó többségében az előző felé billen el a mérleg.
Érdekes-e ez, kérdezhetnénk, és azt kellene válaszolnunk, önmagában véve nem, de a művek keletkezéstörténetében mégiscsak fontos, alighanem meghatározó tényezőkként lehet kezelnünk őket. A megjelenés helyére való ráírás ugyanis – értem ezen, hogy nem irodalmi orgánumok a megcélzott helyek – az írás fazonra igazítását feltételezi, eleve keretet ad a szerzőnek, amelybe illesztve alakíthatja mondandóját, történeteit, még másként, a börtönlakókat, vagy a napilap olvasóit nem igazán ildomos lila történetekkel, posztmodern szó- és mondatfacsarokkal hergelni. Azon felül, az említett fórumokban meghatározott (kevés) hely utaltatik ki az irodalmi megnyilvánulások számára, így a közlés alapvető feltétele lesz tehát a viszonylagos, vagy nagyon rövidség. (Maga is utal valamelyik önreflektív szövegében – majdnem minden kisprózája efelé tendál – arra, hogy megírt két tárcát…)
A Végnapjaim története mégsem csak – vagy egyszerűen – író-újságírói teljesítmény, hanem torokszorítóan őszinte és mellbevágóan brutális olvasmány. Azzá teszi, hogy a benne megelevenített világot minden pontján hitelesíti a szerző szenvedéstörténete, illetve az abban való jelenlét valóságossága, a végnapok után a valóban bekövetkezett vég paradoxális beazonosíthatósága. Manapság szokatlan ez a hivatkozás, nem is csoda, Szervác prózájának a helyét leginkább visszafelé tolva az időben, Hajnóczy közelében kell elhelyeznünk, aki szintén nem csak írta, de élte és föl is vállalta azokat az infernális mélységeket, melyeket megjáratott hőseivel, azokat a hősöket, akik valódi poklot járnak földi életükben, akik azért mégis kiszorultak-kiszorulnak az irodalmi ábrázolás térségeiről. Az írói én nála volt még ennyire, már-már zavarba ejtően közel a megformált matériához. A szövegirodalom idejében valószínűleg elavult írói attitűdnek látszik ez, de mégis szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, vagy inkább lehetőséggel, hogy a hétköznapi írói élményanyag – ami tele van földhöz- és sorshozragadtságában fantasztikummal és ironikus eltartásokkal a lét lehetősége felé – is meghatározó szövegformáló elvvé válhat, ismét, a posztmodern lecsöngésének idején, vagy túllépésének során.
Ha olyan embernek kéne jelzéssel lennem arról, milyen is a Szervác-prózavilág, aki soha egyetlen sorát nem olvasta, alighanem nehezen boldogulnék. Hajnóczy lehetne hívó szó, de szerzőnk jelentősen elmozdul attól a modelltől, amit a hivatkozás lefedne. Számomra két szerző ugrik be alapvetően, akiktől ha nem is tanult, de módszereiben rokon vonásokat dolgozott ki velük: Mikszáth és Krúdy. Így azonban teljesen tévútra vinném e tudatlan érdeklődőt, hiszen Mikszáth áradó derűjének nyoma sincs ezekben a munkákban, és Krúdy lebegő világa is igen távoli ettől a szenvedéstörténettől. Mégis, ahogy anekdotázik, ahogy el-elkanyarodik attól a vonaltól, ami miatt a novella vagy tárca létrejövődik, megidézi Mikszáthot. Abban pedig Krúdy találtatik érintettnek, ahogy a hőse(i) bolyong(anak) a (rém)álomvilágban, tudomást sem véve arról, hogy nem csak a bolyongásuk, de a létük is teljesen anakronisztikus, megmosolyogtató, ugyanakkor nosztalgiát és rokonszenvet – máskor erős eltartást – keltő a környezetükben. Persze, ez az utóbbi kategória már a reflex szülöttje, és semmi köze a Szervác-novellák világához, csak úgy, valahonnan beszűrődött, és használhatónak tetszett.
Mert, és ettől dráma, sűrű és pokoli ez a vékony könyvecske, a szerváci hősöknek nincs igazából környezetük, mozgásterük beszűkült, lehetőségeik meg egyáltalán nincsenek, vagy ha lennének is, nem élnek, már nem tudnak élni velük. Az elesettek világa ez, a jövőtleneké, a reményteleneké, a magukra maradottaké, a magukra hagyottaké, a szándékosan elmagányosodottaké, a kocsmák mélyén nyomtalanul eltűnőké. A nem ebbe a világba valóké.
Ide, közéjük ereszkedik le Szervác, nem csak metaforikusan, hanem érszűkületes lábával és romló tüdejével, hogy egy legyen a szerencsétlenek között, aki azonban tudja, hogy neki még vezet föl út, föl a szobába, ahol könyvek vannak, még nők bukkannak föl, még nincs összetörve az írógép, csak lesz, ám ez csak haladék, így az önámítás nyomát sem leljük fel benne. Pusztulását elfogadja, tényként kezeli, ellene semmit sem tesz. Álmodik még a halálig egyet-kettőt. Hamar nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, ezt a mind (l)égiesebbé züllő figurát már a föld húzza, és mosolyaiba, grimaszaiba rég beette magát a halál. Mégsem megrendítőek vagy drámaiak ezek a munkák, a címadó opust kivéve, annak a sztoikus nyugalomnak, már-már derűnek köszönhető, amivel ezek a figurák, legtöbbször Szervác alteregói, szemlélik a sorsukat, és fogadják el valóságukként az elfogadhatatlant. Nyoma sincs a novellákban önsajnálatnak, bánatnak vagy bántásnak, a hős úgy éli meg a rá kimért sorsot, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, beleáll kikerülhetetlen magányába, közelgő halálába.
A novellák tanúsága szerint csak magának nem ad felmentést a vállalt életforma okozta gyötrelmek alól. Nyitó, A park című szövegében Gyuricza Piroska hajadon például a magány és a reménytelen lét alól úgy kap felmentést, hogy madárrá változik. Ez új mozzanat az immár lezárult életműre rátekintőnek, és örömteli: a fantasztikum megjelenése a megszólalásban. Szervácban, mint minden költőben, rettenetesen sok megbocsátható gonoszság volt, és rettenetesen sok megbocsáthatatlan szeretet. Előbbit ezekben az írásokban csak magára vonatkoztatja már, utóbbit szétárasztja a környezetére, a részegesekre, a hontalanokra, a kéregetőkre, a félnótás öregasszonyokra. Ami a szeretet és a fantasztikum mellett elviselhetővé oldja ezeket a novellákat, az a humor – és ez szintén új, verseitől eddig idegen elem. A Szép József balvégzete című novellában úgy hal szerencsétlen halált szegény Szép József (természetesen hajléktalan), hogy betegre röhögjük magunkat. És még csak nem is érezzük, hogy ízléstelen. Szép József sorsa a balfácánok sorsa, élete nem élet, életből kiválása megváltás, a megváltáshoz jutás pedig olyan nevetséges és szerencsétlen, mint az élethez jutása és az életben maradása.
Szervác figura-rajzai kitűnőek. Élt és képzelt valóság határán teremtődnek ezek a figurák; Ilon, a hatvanéves csámpázó modell megejtően szépen fölvezetett alakja sokáig emlékezetes lesz azok számára, akik még soha nem ereszkedtek le ebbe a világba, akik csak kívülről, felülről tudják, akarják szemlélni a szerencsétlenek és elesettek világát, ahogy a megboldogult Satya bácsi háznépe is filmre kívánkozik, és lehetne belőle nekünk is egy macskajajunk, nem csak mások jaján álmélkodnánk és röhögnénk-sírnánk.
Szervác ott a legjobb prózaírónak, mondanám, ahol nem a maga figuráján keresztül írja a maga sorsát. De ez nincs így. Kétségtelen, a „fantázia-novellák” szinte kivétel nélkül érdekesek, amíg a saját sorsától nem kellően eltávolított szövegek inkább napilapossá elmaszatoltak, azokban a munkáiban, melyekben valóban leereszkedik a saját létvermeibe, nehezen felejthető pontokig jut el.
A végpont természetesen a címadó írás, a Végnapjaim története. Ebben az írásában azt a bravúrt hajtja végre, hogy mikrorealista pontosságú állapotrajza, melyet egy életből magát kiivó és kihatározó figura valóban végállapotaiból, vegetációs-vergődéseiből állít össze, nem válik modorossá, ellenszenvessé, taszítóvá, netán hiteltelenné a már-már elképzelhetetlen életközelség ellenére. Borzongva és magamra, magunkra, egy nemzedékre ismerve haladtam a mondatok életveszélyes labirintusán keresztül, egész a hős váratlanul elegáns pusztulásáig. És eszembe jutott, hogy mégiscsak irodalom az egész, az összes borzalmával együtt. Szervác Józsefnek nem adatott meg ez a szép halál, az ilyen elegánssá tervezett gesztus, az elaludt szivart ledobó kéz után mélybe mozduló, zuhanást választó test egyszerű kalandja. De azt, az igazit, a nehezet, az utolsót – legutolsót – már nem írhatta meg. Lehet, hogy így jó. Ő is, mi is, maradjunk a lebegésben.

Szervác József:
Végnapjaim története
Hungarovox Kiadó, 146 o.,990Ft

Zalán Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu