buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„Dicsôítsétek az urat citerával...”


2002.11.20

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Szentendrei könyves jegyzetek
 

Rojtos Gion Nándor latroknak is játszott, de azért mindvégig az Urat dicsérte. Némileg zavarban lehetnénk persze a tekintetben, hogy pontosan miféle dicsérnivalót is találhat az író az Úr kezejárásában éppen a Balkánon? És ott is ráadásul kisebbségben, magyarul írván.
Miféle dicsérnivalót találhatni a Krisztust kovácsoló Virágos katonán?
Sokat töpreng ezen a szépszavú író, s töprengés közben mesélni kezd. Mesélni kezd, nyugodtan, komótosan, mint aki tudja, hogy van bôséggel ideje. Pontosabban, hogy az idô bôségének megjelenítése nem megy egyik napról a másikra. Megvan a mesének is a maga sora, éppúgy, mint a kaszálási rendnek. Szépen ki kell várni, amíg lassacskán megérnek a történetek és összefonódnak. És ami létrejön, az maga a gyönyörűséges meglepetés.
Egy egész világ.
Coleridge mondta, hogy az az igazi nagy költô, aki az ízlést is képes megteremteni művei megítéléséhez. Rojtos Gion Nándor közel járt ehhez. Aki valaha belefogott a Virágos katonába, azután már aligha tudta letenni a könyvet. A könyveket. Elragadta a bűbáj, a mágia. A teremtés mágiája. A kibeszélés megkönnyebbülése. Mert ennyi rengeteg történettel, ennyi szenvedéssel csak egyet lehet tenni: kibeszélni. Ha pedig ez tiltva vagyon, akár cenzúra, akár ízlésdiktatúra útján, akkor a lelkekben csak tovább bugyog a gyűlölség.
Az író egész életében folytatta a kibeszélést, sôt, még halála után is, hiszen a trilógiához tapadó negyedik könyv, az Aranyat talált zárófejezete már ekkor jelent meg. Post festa. Alig néhány hete. Micsoda záró fejezet!

Elmentek a Kálvária teraszáról. A sötétben kitapogattam a legvastagabb karperecet és Krisztus meggörbült térdei mögé helyeztem. A többi ékszert zsebeimbe raktam és elindultam hazafelé.
Kerülôvel mentem, áttértem Beglukba, benéztem a Gyurák kocsmába. Rusznyák Maris egyedül árválkodott az egyik sarokban, senki sem nézett feléje. leültem az asztalához, rendeltem egy üveg bort és egy üveg szódát.
– Álmodtál mostanában Török Ádámról? – kérdeztem.
– Az éjjel a hajamat simogatta és azt mondta, hogy én vagyok a legszebb nô a világon. Életében nem volt hozzám ilyen gyöngéd.
– Lehet, hogy nem volt gyöngéd, de azt amit mondott, mindig komolyan mondta. Ifjú korunkban sokat beszéltünk a Kálvária teraszán. Már akkor is garázdálkodott, rabolt és gyilkolt, de komolyan beszélt. A zsákmányt Krisztus meggörbült térde mögé rejtette. Megnézhetnéd. Hátha hagyott neked valamit.
Rusznyák Maris egyszerre nagyon komoly hangon kérdezett rám.
– Komolyan mondod?
– Komolyan.
– Holnap elmegyek a Kálváriára.
– Menjél el. Ha találsz valamit, ne csapjál lármát körülötte, vidd el Pecze Péterhez, az óráshoz, fizettesd meg, aztán álmodjál tovább.
Rusznyák Maris hálásan nézett rám, megittam vele egy pohár bort, azután hazamentem, közöltem Rézivel, hogy két nap múlva Szegeden várják. Azonnal csomagolni kezdett, és már másnap elutazott Horgosra.
Én másnap elmentem a Kálváriára, a megfeszített Krisztus térde mögött nem volt semmi. Rusznyák Maris értett a szóból.
Rézit Marica grófnô átvezette a határon, Tölgyesi Mihály pedig elvitte Százhalombattára. Majdnem egy egész hónapig maradt ott. Elmondta, hogy megérkezésekor két hatalmas pofont adott Stefinek. Eredetileg több pofont akart adni, de mindketten elsírták magukat és egymás nyakába borultak.

Ezek Rojtos Gion Nándor történetének végszavai. Itt jutnak nyugvópontra, ott, azon a helyen, ahol idestova harminc esztendeje szárnyra keltek: a Kálvárián. Nem mindennapi látvány kínálkozott innen, csak gyôzze az író szusszal a mesét. Mit lehet kezdeni ennyi rengeteg történettel? Kivált egy történetellenes korban? Amikor a történet legfeljebb a történetmesélés lehetetlenségérôl szólhatnak – állítólag.
Az írót szerencsére nem zavarta ez az állítólag, ô makacsul állította, rakosgatta történeteit, hát hiszen mi értelme lett volna Krisztus szenvedésének, ha nincsenek tanítványok, apostolok, akik rendre, újra és újra elmesélik ezt a történetet? Mi értelme lett volna Hamlet történetének, ha nincs Horatio, aki elmondja? Hogyan költözhetett volna vissza a lélek arra a vérzivataros környékre, ott a szenttamási Kálvária lábánál, ha Rojtos Gion Nándor nem játszott volna latroknak is?
Ki állíthatja, hogy a mi szenvedéseink már elôre meg vannak írva, mások már máskor, jobban megírták ôket? Elperelni az embertôl az ô történetét? Mi végre?
Kibeszélni kell, nem elperelni.
Mert védekezik az emberfia a szörnyűségek ellen, amíg bírja szusszal. És ha már fizikai mivoltában képtelen erre, akkor mesével védekezik. Ha már mesélni se, citerázni se lehet, az valóban a vég. A poklok pokla.
Harminc év finoman szövögetett szálait sodorja fantasztikus egységbe a fenti néhány sor. Az álom, egy kis jótékony rásegítéssel egy pillanatig valósággá válik: Rusznyák Maris aranyat talál Krisztus meggörbült térdhajlatában. Mint ahogy annak idején már fény derült a Virágos katona boldogságának okára is, mint ahogy hosszú ígérgetések, becsapások és csalódások után végre egyszer, egyetlen egyszer rózsaméz is került a csuprokba.
Vagyis, néha megtörténik a csoda és helyreáll az erkölcsi világrend. Isten igazít egyet a kizökkent világon. Csak hinni kell benne. Rojtos Gion Nándor a csoda megtörténésének lehetôségét tartotta fönn, ôrizte meg számunkra is. Ezért jó olvasni, holott szörnyűségek egymás hegyén-hátán, ameddig a szem ellát.
És mégis. Mert mindvégig érezni, hogy van mérce, hogy ebben a világban otthonos a transzcendencia. Ezt az otthonosságot persze nem lehet csak úgy egyszerűen megírni. Fôként manapság nem, hogy hiteles is legyen. Furcsamód, a borzalmak hitelesítik a transzcendenciát. De csak bizonyos összekapcsolódásban. Ez az író formabravúrja. Hogy miként adagolja, miként rímelteti a történeteket, miközben látszólag a legszokványosabb linearitás uralkodik az elbeszélésen. Csakhogy ennek a sorrendnek a szervezôelve nem magukból a történetekbôl ered, azokon kívül van, hozzájuk képest transzcendens. Mondhatnánk, nem evilági. De persze, mint formaadó elv folytonosan jelen van. Így lesznek metaforákból sorsok, sorsokból szimbólumok. Török Ádám, a 19. századbeli betyárok kései kvintesszenciája; Gilike, a népmesék szent együgyűje; Szentigaz, a ravaszdi jövendômondó, aki némi kártyaigazítástól sem riad vissza, ha a jövendô sehogysem akar a kívánt formában megmutatkozni; Váry János, a mikszáthi-jókais földesurak ivadéka; Rézi, a verekedôs markotányos asszony, aki nélkül bizony a folyvást a citeráját pengetô Rojtos Gallainak hamar fölkopna az álla; Lusztig Kornél, a zsidó óriás, aki könyvekkel látja el a citerást, és akinek a fiát – hiába szeretné – még a mindenre elszánt Török Ádámmal összefogva se tudja megmenteni Rojtos Gallai
István.
Gionnak egyetlen kérdése van: hogyan lehet boldog a Virágos katona? És ez a kérdés túl van a történeteken. Ontológiai távlatokat nyit, közvetlenül a létre kérdez, miközben ezt a kérdést állandóan elfedik a létezés történései. Amelyek fájdalmasan esetlegesek. De az író nem hagyja magát, újra és újra fölvisz bennünket a Kálváriára, újra és újra szembesít bennünket önmagunkkal, történeteinkkel, s közben úgy forgatja a szót, hogy néha, nagy ritkán, teljesen ártatlanul megtörténhessen a csoda.
És ennél többet íróember valószínűleg nemigen tehet.

Amikor úgy augusztus vége felé már végképp kezdett elegem lenni a Magyarországon aktuálisan termelt szövegekbôl, a gyűlöletbôl és gyalázkodásból, a becsmérlésbôl és fitymálásból, és valami igazán lélekmelegítôt akartam olvasni magyarul, hirtelen bevillant elém a Virágos katona képe. Bementem hát a könyvtárba – az én könyvtáram nagy része a rám kiszabott viszontagságok során sajnos elenyészett – és leemeltem a polcról a Latroknak is játszott címet viselô kötetet. Majd a következô néhány napom igazi nyugalomban telt, lélekfürdôt vettem a szépbeszédű írótól. Aki éppen azokban az órákban tette le a citerát ezen a földön végképp.
De mivel semmi mást nem csináltam, csak ôt olvastam – se rádió, se TV, se újság – ezért egy ideig azt sem tudtam, hogy meghalt. Boldogan belefeledkeztem a Virágos katona boldogságának megfejtését elbeszélô történetbe.

Aztán egy reggel megjelent a Kopasz halász. Nem is kellett erôlködnöm, éppen csak hogy leültem az oszlop elé, körülvettem magam a fekete fallal, és amikor kinéztem a résen, a Virágos Katona szétfoszlott a levegôben, helyette ott volt a széles, tiszta vizű folyó, messze a vízen pedig, ahol az elôbb még a nagy, sárga színű virág volt, most egy csónak látszott. Lassan közeledett felém, már a Kopasz Halászt is láttam, tar koponyája csillogott a napfényben, távolról nagyon hasonlított Szentigazra. De nem, nem a Szentigaz volt, amikor közelebb ért, mosolygott, elôvillantak egészséges, fehér fogai, az arcát megbarnította a nap, tulajdonképpen egészen fiatal ember volt, sokkal fiatalabb és magasabb is, mint Szentigaz. Közben eltűnt a fekete fal, a víz már ott folyt a lábaimnál, a folyó partján ültem, a Kopasz Halász nesztelenül siklott oda mellém, és én beugrottam a csónakba. A Kopasz Halász a folyó közepére evezett, akkor az evezôt a csónakba tette, a mellén keresztbe fonta a karjait, hagyta, hogy a víz sodorjon bennünket. Gyorsan haladtunk elôre, mögöttünk egy pillanatra haragos kis hullámok keletkeztek, de aztán gyorsan elsimultak, néha az volt az érzésem, hogy nem is a vízen, hanem sima jégen síklunk elôre. Késôbb sűrű nádas zárta el az utat: kérdôen néztem a Kopasz halászra, de ô megnyugtatóan mosolygott, s valóban, a nádszálak elhajoltak elôlünk, továbbra is éppen olyan gyorsan haladtunk, mint a nyílt vízen. Aztán megláttam a hatalmas, zöld rétet, és megláttam mindjárt Gilikét is: egy szép pej lovon vágtatott a végtelen réten, arcát az égnek fordította, két kezét magasba emelte, és boldogan rikoltozott. A Kopasz Halász a parthoz evezett, kiszálltam a csónakból, integettem Gilikének, de ô nem vett észre, olyan volt, mint amikor az ujjaival játszott, semmit sem vett észre, szélsebesen elszáguldott mellettem, és eltűnt a szemem elôl. Azután megláttam a Virágos Katonát. Ott volt a közelemben, egy pálmafa alatt hevert, és mindenféle bogyókat evett egy gyümölcsöstálból. Odaléptem eléje, és megkérdeztem, tudja-e, hogy megfeszítették a Megváltót. A fejét rázta, látszott rajta, hogy nem is hallott még a Megváltóról. Leheveredtem én is pálmafa alá, és pihentem. A fáradtság, amely kétheti erôlködés után felgyülemlett bennem, egyszerre megszűnt, mintha a tiszta színű, széles folyó mosta volna el. Frissen, pihenten tértem vissza a Kálváriára.

Gion Nándor mágikus története immár egy pillanatra visszavonhatatlanul érintkezett a valósággal. Az író beszállt a maga teremtette ladikba, visszaszállt a maga teremtette más világba. Otthonát maga építette, találjon hát menedéket benne.
Mint mi is, mindannyian.
Ez az ország, amelyik kórosan alulértékeli a minôséget és túlbecsüli a silányságot. Amelyik akkor sem képes odahallgatni a szép szóra, amikor pedig igazán szépbeszédű ember szájából hangzik. Amelyik nem fordít kellô gondot önmagára, amelyik nem tudja, mit ér. Amelyik Gion Nándort sem becsülte meg értéke szerint.
Nyíljon hát itt három sárga rózsa és öntözze ôket a tiszta vizű, széles folyó.

Orosz István

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu