buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„A magyarság őrlelke”


2002.11.19

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Napok óta varázslatos világban élek, Meseországban járok. Csengő-bongó ezüstlevelű bokrok, aranylevelű fák között, gyémánthegyek tövében griffmadarakkal beszélgetek. Életre kelnek, megszólalnak és értelmet nyernek népművészetünk indái, ágai, levelei, pávái, halai, tulipánjai. Megnyílnak, feltárulnak a magyar lélek évszázados, évezredes titkai, a csángók, a palócok, a kalotaszegiek, a hortobágyiak s a többiek ízlését, gondolkodását, tempóját, mértékét mozgató és meghatározó térerők, s – József Attila szavaival szólva – „mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe”. Itt a Tázló mentén, Pusztina egyik csángó tisztaszobájának szőttesei között Meseország sárkányai tüzelnek, táltosai röpítenek az üveghegyek bércei fölött a tetejetlen fák tetejire.
Lükő Gábor legújabb kiadású könyveibe temetkeztem. Eltűnnek körülöttem az idő és a tér hétköznapi korlátai, ünnepi ragyogásban csillog minden, egy nem közönséges szellemi sugárzás fényében látom újjászületni mindazt, amit eddig is láttam, ismertem, de nem ebben az éles, a színeket és az árnyalatokat pontosabban megvilágító, határozottabban kidomborító világításban.

Lükő Gábor művei új sorozatának eddig két könyvét vehettem kézbe, A magyar lélek formáit és A moldvai csángókat. Az előbbi 1942-ben, az utóbbi 1936-ban jelent meg először, sokáig kellett várni újrakiadásukra. Pedig nagy szükség lett volna rájuk, mert a könyvek hiányában – ahogy az már lenni szokott – buján tenyésztek a különböző töltésű legendák, a Lükőre hivatkozó, de valójában légből kapott elméletek. A lükői módszer és szemlélet ugyanis kezdettől fogva rajongókra és ellenzőkre osztotta nemcsak az etnográfusokat, de általában a művelődéstörténettel foglalkozókat. Voltak – és vannak – akik istenítik, mások szent borzalommal szólnak róla, s legszívesebben máglyára küldenék könyveivel együtt. Csak éppen a tárgyilagos, méltó színvonalú és felkészültségű, vitázó értékelésre nem került sor. Hozzáférhető könyvek hiányában erre nem is igen kerülhetett sor. A moldvai csángókkal foglalkozó „klasszikusok” (Gegő Elek, Domokos Pál Péter, Mikecs László – talán az egy Jerney János kivételével) már mind megjelentek, csak Lükő alapvető munkájára kellett várni 2002-ig. A magyar lélek formáinak pedig csak egy igen csekély példányszámú hasonmás kiadása látott 1987-ben napvilágot.
Hosszú évtizedeken keresztül tehát a legtöbben úgy rajongták, vagy úgy viszolyogták Lükő Gábor munkásságát, hogy csak hírből ismerték, vagy talán még úgy sem. Most azonban megújult, kibővült formában és tartalommal kerülhetnek művei könyvespolcunkra. A sorozatszerkesztésre vállalkozó Pozsgai Péter valósággal újjávarázsolta őket. Nem mintha bármelyiket is belepte volna a por, de az első kiadású művek – akárcsak a maszületett csibék vagy bárányok – mindig csapzottak egy kicsit. Az új kiadás szerkesztői – közösen a szerzővel – pontosították a jegyzeteket, feloldották a rövidítéseket, kiegészítették a lelőhelyek és az irodalom jegyzékét, s mindkét munkát művelődéstörténeti szempontú értékelésekkel látták el. Pozsgai Péter már Lükő Gábor 90. születésnapjának tiszteletére készült, Tűzcsiholó címmel összeállított tanulmánykötettel bizonyította vonzalmát és elkötelezettségét e különös kutatói látásmód iránt. A korszerű szempontokat követő szerkesztéssel a szerkesztő-kiadó többes célt kívánt elérni: az érdeklődő nagyközönség mellett az oktatók, a kutatók és az egyetemi hallgatók igényeit is ki akarta elégíteni.

Szerencsés órában döntött úgy az életműkiadás szerkesztője, hogy a később megjelent, de a nagy szintézis igényével készült A magyar lélek formái-val kezdi a sorozatot. Ebben érvényesül ugyanis a legtökéletesebben és a leglenyűgözőbben Lükő Gábor szellemének nagyívű szárnyalása. Ez a szárnyalás természetesen nem mindig követhető – evilági pályánkon. Ahogy a csodálatos mértani rend szerint szőtt hálóján futkosó póknál sem látjuk mindig, hogy min halad, csak mozgásáról érzékeljük a háló meglétét. Mint sok más tudós, akinek gondolkodásában a szokásosnál – átlagosnál? – nagyobb szerepet kap a megérzés és a ráérzés, László Gyulához hasonlóan Lükő is a művészlelkek biztonságával jár a jelenségek szakadékai fölött, amitől a jegyzeteik korlátjába kapaszkodó tudósoknak égnek áll a hajuk. Pedig hát mindössze arról van szó, hogy a lükői szintézis egységben igyekszik látni és láttatni a hagyományos népélet jelenségeit. Ő „nem csupán lejegyezte, lefényképezte, lerajzolta a hagyományt, a hagyományos ismeretanyagot, hanem meg is tanulta” – írja bevezető tanulmányában Pozsgai Péter. A megtanulással bizonyára át is érezte, idegsejtjeibe is szívta, ösztöneibe is fogadta ezt a szellemi örökséget. Ezért jutott a legtöbb folkloristánál közelebb a hagyomány világából választott témáinak belső összefüggéseihez, lelkületéhez.
Lükő Gábor helyre akarta állítani a néprajztudományban az általa fölismeret egységet, mert a „népművészet, népköltészet és népzene – írja – együtt élnek a falusi ember lelkében, csak mi városiak szedtük szét őket.” S úgy jártunk vele, mint aki szétszedi az órát, hogy megismerje, de összerakni már nem tudja.
Lükő Gábor könyve egyetlen eszmerendszerre, a Karácsony Sándor által kidolgozott társaslélektanra épül, melynek alapelve, hogy „a kultúra közösségben jön létre és csak társasviszonyban értelmezhető”. Ebből a szemszögből foglalkozik a magyar jelképrendszerrel, a magyar térszemlélettel, a magyar időszemlélettel, a magyar népi technikával, vagyis az anyag és lélek összefüggéseivel. Felismerései tiszták és világosak, megállapításai olykor talán meglepőek, de mindig érdemesek a végiggondolásra. A szél, az eső, a tűz, a csillag, a víz, a különféle állatok, növények, a kút, a kapufa és a paraszti élet számos elemének jelképes jelentését megismerve eligazítást kapunk a népművészeti, népköltészeti alkotások egyik lehetséges értelmezéséről. Megtudjuk, hogy a magyar népművészetben, még a figurális ábrázolásokon sincsen távlat, mivel a „magyar művész nem a látszatot örökíti meg, hanem a valóságot, egyformának rajzolja a közeli és a távoli dolgokat”, legföljebb alulra faragja, hímezi, karcolja a közeli, és felülre a távoli tárgyakat.
Fölmerül természetesen a kérdés, hogy van-e sajátosan magyar jelképrendszer, térszemlélet, időszemlélet? Erre a kérdésre Lükő sem ad egyértelmű választ, kategorikus meghatározást. A keleti, elsősorban a finnugor és a török kultúrából idézett párhuzamokkal inkább csak sejteti, vázlatosan érzékelteti e sajátosságok jellegét. Az összehasonlítások és a párhuzamok fő célja pedig az, hogy a magyar műveltség elhatárolódjék a nyugat-európai, elsősorban a német kultúrától, szemlélettől, gondolkodástól. Könynyen megérthetjük e különbség hangsúlyozásának – esetenként túlhangsúlyozásának – jelentőségét, ha meggondoljuk, hogy a könyv az 1940-es évek elején készült és jelent meg, tehát a magyarság létét veszélyeztető német birodalmi terjeszkedés idején. Ugyanaz a veszélyérzet határozta meg – esetenként torzította – tehát szemléletét, ami Németh László Kisebbségben, vagy Várkonyi Nándor Dunántúl című művében, Kodolányi János regényeiben érvényesült s az idegen – akkor még csak német – hatás elhárítását, a magyarság öntudatának, identitásának, immunrendszerének erősítését szolgálta.
Eltűnődhetünk azon, hogy ha a világháború után a megszálló kommunizmus nem fegyverzi le a magyar szellemiség Lükő Gáborhoz, Karácsony Sándorhoz hasonló testőreit, akkor talán nem kellett volna átvenni a „kulturális antropológia” idegen gyökerű társadalmi közegben kialakított módszereit és irányultságát. De talán éppen ezért állították annak idején félre őket! Hogy még véletlenül se bontakozhasson ki a hazai művelődés csarnokaiban a szellemi honvédelem.

A magyar lélek formáiban szereplő elemzések, utalások példái túlnyomó részben két népcsoportunktól valók, a székelyektől és a csángóktól. Ők azok, akik aránytalanul, de méltán sokat szerepelnek a párhuzamos jelenségek utalásai között. Nem véletlenül, hiszen Lükő Gábor e két keleti magyar népcsoport történelmi és kulturális kapcsolatainak elemzésével foglalkozott a legtöbbet, erről írta első ízben 1936-ban megjelent A moldvai csángók című könyvét, amit most a Lükő Gábor Művei című életműsorozat második köteteként vehettünk kézbe.
Rendkívül fontos volt ennek a Lükő műnek a megjelentetése. Elsősorban azért, mert moldvai csángómagyarokról az utóbbi évtizedben megszaporodtak a kétes értékű publikációk. A románok részéről egyelőre sajnos csak tudatos hamisítások, magyar részről pedig nagyon sokszor tájékozatlanságból, tudatlanságból eredő félreértések. Mint egy falat kenyérre, olyan szükségük van a csángók kultúrájával, sorsával foglalkozóknak a világos, megbízható adatokat tartalmazó ismeretanyagra, mint amilyen Lükő Gábor újra kiadott munkája. De talán legnagyobb szükségük maguknak a csángóknak van – még inkább lesz – erre a könyvre, legalábbis annak az egyelőre még igen vékony rétegnek, aki anyanyelvén végezhette az iskolát, és tanult emberként sem románosodott el. Az ő számukra hallatlanul fontos az, amit könyvének céljaként a második kiadáshoz írt előszavában a szerző megfogalmazott: „felszabadítja a csángókat a gonosz igézet alól, megmutatva, hogy az ő magyarságuknak is van értelme.”
Helyesen mutatott rá a nyelvész Beke Ödön a könyv első kiadásának megjelenésekor, hogy „Lükő módszere helyes. Okleveles bizonyítékok híján (ne felejtsük el, hogy Lükő könyvének elkészültekor még nem volt ismert a vatikáni levéltár egyoldalú, de mégis hiányt pótló anyaga) csak nyelvi és néprajzi adatok alapján oldhatjuk meg a kérdést.” Ennek a módszernek a jelentőségét ismerte el a kolozsvári nyelvészprofesszor, Szabó T. Attila is, mikor azt írja, hogy „Lükő volt az, …aki a nyelvi és a néprajzi anyag együttes vizsgálata, meg a történeti adatok felhasználásával a magyar csángó kutatók közül a legtovább jutott el.” Mindezekről a szerkesztők – Pozsgai Péter és Heilig Balázs – utószavában olvashatunk. S bár a megbízható régészeti feltárások és a hozzáférhető okleveles anyag szűkössége miatt a csángó múlt kutatásának még mindig vannak jelentős fehér foltjai, Lükő nem enged semmiféle romantikus csábításnak, nem pótolja a tényeket feltételezésekkel, csak az adatokkal alátámasztott elméleteket fogadja el, s a magáét is ilyenekre alapozza. Csupán a moldvai magyarok és székelyek összehasonlító művelődéstörténeti vizsgálódásainál sajnálhatjuk, hogy a szerző – amint arra ő maga is többször utal – nem ismerte eléggé a 18. században Moldvába került székely falvak hagyományos kultúráját, ezért összevetései során csak a 20. századból való székelyföldi adatokat használhatta.
Lükő kulturális antropológiai és nemzetiségpolitikai szempontból egyaránt korszerűnek tekinthető szemléletet érvényesített, amikor a moldvai csángók demográfiai Adattárában magyarnak – vagyis a magyar „kultúrkörhöz” tartozónak – tekintette Moldva teljes magyar eredetű, zömében római katolikus lakosságát, függetlenül attól, hogy a nyelvi asszimiláció mely fokán állnak. Ezt a szemléletet még a hazai népszámlálások során is csak most kezdjük érvényesíteni a „nemzetiségi kötődés” fogalmának bevezetésével, a román – és sok más európai országban alkalmazott – gyakorlat pedig még igen távol áll a toleranciának ettől a fokától. Pedig ezzel a szemlélettel tudnánk érdemben vizsgálni a moldvai csángók asszimilációjának, „eloláhosodásának” folyamatát, aminek során első lépésben az anyanyelvüket, a másodikban pedig katolikus vallásukat vesztik, vesztették el.

Lükő Gábor számos eseti adatát, alkalmi megfigyelését azóta szélesebb érvénnyel igazolta a kutatás. A könyvében található anyag nagy része azonban ma már kutathatatlan. A moldvai csángók kultúrája bármennyire is archaikusnak, hagyományosnak tűnik a Kárpát-medencén belüli magyarságéhoz képest, az elmúlt két emberöltő, különösen a kommunista diktatúra közösségromboló időszaka alatt gyakorlatilag eltűnt. Ami változás – pontosabban erózió – népművészet, népzene, viselet, életvitel tekintetében a Kárpátoktól nyugatra jó évszázad során következett be, az Moldvában néhány évtized alatt lezajlott. A magyar művelődés óriási szerencséje, hogy voltak, akik még tetten érték és megörökítették az 1930-as évek csángó népéletét, s ennek alapján megalapozottan kutathatták a magyarság szerepét a korábbi évszázadok moldvai kultúrájában. Joggal fogalmazta meg tehát Lükő, hogy „az a divatos tétel, mely szerint a nyugati kultúra legkeletibb határa a középkor végén és az újkor elején a Kárpátok voltak, nem felel meg a valóságnak. Moldvában a nyugati kultúrának egyik legerősebb bázisa a fejedelemség megalapítása óta a városokban és azok környékén élő földművelő magyarság volt”.
Lükő Gábor a moldvai csángók erdélyi magyarsággal való kapcsolatának tisztázását tűzte ki ennek a könyvének feladatául. Ennek érdekében elsősorban azokat a történeti adatokat és néprajzi, nyelvi jelenségeket vizsgálja, amelyek megkülönböztetik egymástól Moldva régi magyarságának és későbbi betelepedésű székelységének hagyományos műveltségét. Ez kétségtelenül beszűkítette a könyv anyagát, s csak sajnálni lehet, hogy a tervezett további kötetetek nem készültek el, vagy ha igen, nem jelenhettek meg. Ám reméljük, hogy a Lükő hagyaték még ígérhet meglepetéseket.

Esztendőkkel ezelőtt megjelent néprajzi monográfia újrakiadása óhatatlanul fölveti az elavulás kérdését. Lükő két könyvének újraolvasása után inkább beérésről beszélhetünk. Ami akkor sejtés volt, mára – a megszaporodott adatok és felismerések révén – meggyőződéssé válhatott. Persze van ezekben a könyvekben olyasmi, amit a háromnegyed századnyi idő nem, vagy nem az itt megfogalmazott formában igazolt. De az azóta történt gyűjtések, kutatások a legtöbbet megerősítették, kiegészítették. Különben is: Lükő Gábornak a „múlt század” első felében felmutatott szellemi teljesítménye ma már nem csupán tudományos, de fontos művelődéstörténeti érték is. Eszméi nemcsak világítótoronyként szolgálnak a további munkához, de mementóként is: így gondolkodott abban a korban ezekről a kérdésekről a téma egyik legkiválóbb ismerője.

Halász Péter

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu