buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Élet – irodalom


2001.09.20

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A két címbéli fogalom ritkán küzd egymással normálisnak nevezhető viszonyok között, ha igen, rendszerint az irodalom veszít azzal, hogy témát nyer. Ám most úgy hozta a véletlen, mégis. Pedig amikor harc, a végén van vesztes és győztes, ami a győztes számára sem örömünnep. Nézzük.

Élet

Az élet felől érkezni az irodalomba, lökni be a kritikusi kiskaput, bizony az nagy szám, kedves olvasó. A bokrok alja gyorsan megtelik manírból összerántott sápatag alakok fejével, a szemérmes tradíció és a görcsös társadalmi alakzat gipszmáza segítségével egyben tartott figurákkal.
Kortárs, aki kortárstól tanult nézni, szokta a biztonságos kanyarvételt, soha nem lát hasonlóan.
Kortárs, aki az adott normarendszertől csak nüansznyit tér el, mert elfogadja az bölcs elődök végtelenített előadásait arról, mit kell „valamilyen”-nek tekintenie, soha nem áll meg a küszöbön a kérdéssel, gyerekek, mi ez a borzasztó bűz? Mert sértő. Mert megszokták a szagot, azért sértő. Azután az érkezőt vagy lerúgják a lépcsőn, vagy közösen megkeresik az ágy alatt rothadó döglött macskát. De ez utóbbinak alig van valószínűsége.

A faluvégen, ahol élek, kétféle kortárs kritikus mozdul. Akit elolvasok, akit nem. Akit nem, őt azért nem, mert már nincs annyi idő, hogy azt is elolvassam, akit nem olvasok, hogy elolvasása után megfogalmazzam, miért nem olvasom. Másik nem olvasott kritikus oly borzasztó hegyekben húzza magára az irodalomtörténeti sablont, klasszikus parádét, irodalomelméleti közhelyet, hogy nem csak az nem derül ki, be akar-e vinni az erdőbe, de az sem, hol az erdő.

Ezzel szemben – itt, a faluvégen – esetenként felbukkan néhány olyan kritikus, akit olvasok. Mentségemre legyen mondva, nem azért, hogy egy-egy mester örökbecsű művét felidézzem. Inkább csak jó hallani azt a tónust, amely a kardrántásnál kizárja a cimborálás-pajtáskodás sunyító kádenciáit. Esetenként kötelező olvasói igény, hogy bizonyos szimmetriákat épeszű és ésszerű rend szerint láttassanak és érzékeltessenek a hozzáértők, de közben a kritikus egészen könnyedén fütyüljön rá, hogy az olvasottak cizellálnak-e kulturális és esztétikai veretemen (ha netán volna kulturális és esztétikai veretem, s azon cizellálni való). A „szabad” kritikusnak épp úgy nem jut eszébe az író érzékenysége, mint az olvasóé. A szabad kritikusnak szabadon jutnak eszébe szabad gondolatok, vonatkozások, összefüggések, viszonylatok, és azokkal szabadon baktathat szembe az irodalmi Aranybullákkal.

Bán Zoltán András egy ilyen. Más kérdés, hogy Kompolthy Zsigmond is egy ilyen, pedig tőle évek óta nem láttam semmit. Hogy Kompolthy Bán alteregója, ennek felismerése, ha okoz is némi csalódást, mégis igazolja, helyénvaló alternatíva tartózkodni a magyar irodalom belső mocsárvilágától, mert így alkalmanként érheti az embert meglepetés literatúrai vonatkozásban. Bentről aligha érné (bár a bentire és meglepőre is akadt már precedens).

Jóllehet, kénytelen vagyok közölni, hogy Bán – a tömeges újraolvasások mián – elszúrta a nyaramat, mégis öröm, mert ugyanakkor megnyugtatott olvasói gyakorlatomat illetően. Megnyugtatott, talán mégsem szenzorhiba, amikor kihagytam Gábor Miklóst, elég volt borongani látni a végtelen Holmi-publikációkban, amikor a Karinthy-napló előbb látszott fényesen tartott víziló önelégült hortyogásának, mintsem hiteles Kádár-korrajznak. Megszüntette identitászavaromat, amelyet az okozott, hogy a rajongó fogadtatás ellenére sem voltam képes tizenöt év alatt végigolvasni a Sátántangót. Bán még arra is rávett, hogy operett-esszét olvassak, erre aligha számítottam. Kierőszakolta, hogy anyám könyvtárában Krúdy és Kodolányi után nézzek, ez sem szerepelt az idei programban. Megértette velem, miért nem értem Pályi Andrást, de nem értette meg velem, hogy húsz év miért volna elegendő egy klasszikus (Hajnóczy) megítéléséhez. Megnyugtatott, hogy az együttérző előadás is lehet elegánsan távolságtartó (A szív örvényei), és miközben ködben hagyta, miért kellene Galgóczihoz visszatérnem, világossá vált, miért nem olvasom Bächer újabb tárcáit szombatonként.
Az még nem dőlt el, ott lesz-e a polcon tíz év után is Szerb Antal, Babits és egyéb öregek társaságában, de most ott van.

– irodalom

Ami az élet felől jön, egyszerűsít, még ha teoretizálva, bonyolultan teszi is. Ha süt a nap, elfogadjuk, ha esik, akkor azt. A dolgokat a természet rendje motiválja, s ha nem is vagyunk közvetlen tanúi minden esetben, mégis tudjuk miről van szó. Ha viszont az irodalom kívánja rendezni az életet a maga irodalomelméleti módszereivel, akkor az olvasó feje előbb vagy utóbb zúgni kezd, szeme szikrát szór, és kínjában felteszi a kérdést, Istenem, lehet, megint lemaradtam egy brosúrával?
Kezemben egy antológia. A folytatást ismerve sorozatigényt feltételező összeállítás tizenkét fiatal (nem középkorú) irodalmár munkáját, tizenkét kapcsolódó értekező dolgozatot és tizenkét (szigorúan önöző) levélinterjúit tartalmaz. Ezen tulajdonságaival helyből megfelel egy komplikált, de látványosan evidenciális antológia alapelvárásainak, magyarán: a partitúrát felmutatja a szerző, alákérdez a beszélgetőpartner, közben a szakirodalmár tudatosítja a mögöttes, azonnal fel nem ismerhető értékeket. Minden megvan tehát az emlékezetes magyaros gulyáshoz, ahogyan Ottlik mondaná.
Nagyon irodalom. Szó szerint értendő. A „magasirodalom” felől közelít. Papp Endre (a szerkesztő és riporter) olyan kérdéseket tesz fel az antológiában szereplő fiatal embereknek, ebből következően olyan válaszokat kap, mintha most zártak volna le közösen egy hatéves, Kulcsár Szabó(k) vezette ólomsűrűségű irodalmi kurzust. Amikor felfedezzük a végzős résztvevőket, az Aranybika előterében ülnek sápadtan, kezükben szénsavmentes ásványvíz, pihegnek és meggyötörtek a terhektől.
Leplezetlen program, hogy akkor „mi” most nagyon, de nagyon irodalom vagyunk. A látvány szerint vállat vállnak támasztva ülnek, néznek szürkén, akiken ott ez a szörnyű balansz, hogy ők maguk az irodalom lúdtalptól a tonzúráig, de ennyi nem elég, az összes irodalmi felelősségre rárobban a felismerés, holnap már nem csak hogy „mi” vagyunk az irodalom, de még azt is mi döntjük el, hogy egyáltalán mi az irodalom. A kettő – így, együtt – bizony nem irigylendő mandátum. Hogy soha egy sör, egy céltalan tréfa, még a szerelem is fontoltan, tervezetten, hogy legyen miből kigöngyölni az obligát szerelmes verset.

Először kikeresem a nőket. A nő jelenléte meghatározza a másik nemet. Ahol a nő nyafog, billeg, ott – már csak az ellentétpárok miatt is – a férfi kemény, mint a szikla. Itt egyetlen árva nő a fiúk közt, László Noémi. Finom, pontos, légies (később kiderül, ő az egyetlen, aki sikerrel bújik ki a kérdések dermesztő öleléséből, úgy válaszol, hogy a tudatlan olvasó is venné a bátorságot, kérdezzen ezt-azt).

Azután a prózaírókat. Előbb Rott Józsefet a Mányoki-esszé miatt. A szöveg komor. Talán arról szól, hogy az élet nehéz, az árvíz szigorú, és hogy Rott eltökélt. Igen eltökélt. Nem adja magát divatnak, kóbor korszellemnek, egyenesen a világirodalomba ír bele (e kijelentése miatt vélhetőleg minden megjelenésére odafigyelek a későbbiekben). Zsávolya regényrészletét négyszer-ötször újrakezdem, azután feladom. Bár nyilvánvaló, hogy „Zs. szövegeinek allúziói kiterjedt műveltséganyagot tartalmaznak”. Nagy Gábor elbeszélése – akitől verset és kritikákat láttam idáig – meghökkentően jó ívű sorsrajz, egységes, minden váltásnak pontos helye van a történetben. Kétszer végig rajta, hátha rosszabb (túlírtan lelassul néhol). Jónás Tamás regényrészlete a kiváló Cigányidő és a Bentlakás című verseskötet ismeretében új utak, kifejezésmódok keresése. Jónás huszonéves, van ideje keresgélni, és az Eo, játssz a kötet elegáns, tisztán erotikus darabja. Méhes Károly három novellája három színtelen novella, de mintha egy volna.

A versek: kevés. A kívülálló ennyi anyagból aligha jut közelebb egy „nemzedék” lírai hangzásához, aligha fedez fel párhuzamos költői utakat. Az antológia feladata nem is ez. Felhívja a figyelmet, megmutatja az olvasóhoz közeli hangzásvilágokat, innen indulva megtalálhatja, ha keresi, akire felkapta a fejét. Pl. Lackfi, egyre inkább bedolgozza magát, néhány lépés és a pillanat specialistájává válik. Pl. Vass Tiborról kiderül, tömegben olyan szépen, különlegesen zeng, hogy amikor megszólal, az olvasó azonnal begépeli a nevét a goliat.hu-ba, hogy mit talál még.

A kötetből számomra az egyik meghatározó korosztályos különbség válik világossá: a rideg és végzetes tudás, tudatosság. Hogy a húszas-harmincas éveik fordulóján élő irodalmárok két legfőbb jellemzője a minden helyzetben üzemkész teoretizáltság és konok előretartás. Nagyon irodalom és – az üdítően kívülálló Jónás Tamás kivételével – nagyon akarják. A ritmus külön szól. Nem falanx, nem nemzedék ők, ha akadnak is erre utaló jelek. Nyilván eltelik néhány bolond, ritmizáló év, amíg kitűnik masírozásuk mögül a közös jambus. Vagy más.

Bán Zoltán András: Az elme szabad állat
Magvető K., 2000, kötve, 2490 Ft

A névjegyen – tizenkét fiatal szerző Szerk.: Papp Endre
Magyar Napló 2001, fűzve, 1950 Ft

Onagy Zoltán

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu