buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Történelmi lecke – felsőfokon


2001.09.20

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A jó emlékezetű Kriterion egykori szerkesztője, Dávid Gyula 1990 után új kiadójánál, mondhatni, életmentő feladatra vállalkozott: a gazdaságilag hanyatló „kincses” Kolozsváron az erdélyi magyarság különleges, de évtizedekig lappangó szellemi értékeit hozza a nyilvánosság elé. Afféle rejtőzködő kincsként bukkannak elő ezúttal Bánffy Miklós emlékiratai egy olyan korról, amelynek értelmezésén történészek, politológusok és irodalmárok folyamatosan és vehemenciával perelnek.

A kötet bizonyára nem fogja forradalmasítani és alapvetően átértékelni az eddigi hatalmas ismeretanyagot, de föltétlenül új adalékokkal és szemléletbeli árnyalatokkal szolgál majd – éppenséggel jelenkori helyzet-, nemzet- és Európa-tudatunk formálásához. Hiszen nem csupán Bánffy – levéltárakból, családi hagyatékból – felkutatott emlékiratai hatnak a felfedezés revelatív erejével, de még a függelék, Mikó Imre alapos Bánffy-tanulmánya is huszonöt évi tiltás, némaság után került napvilágra. Mindez a szerkesztő körültekintő, széles látókörű koncepcióját jelzi, tudniillik az emlékiratokhoz fűzött részletes jegyzetanyag meg a kiegészítő dolgozat, egymásra villogó összhatásában, a történelemre vonatkozó tudásunk bizonytalanságát igazolja: nincs egyetlen, kizárólagos és változatlan történelem. Íme, a könyv mint példázat. Bánffy hosszú oldalakon keresztül elemzi, mint rokon és évtizedekig barát, Károlyi Mihálynak azokat a tulajdonságait, amelyek az „őszirózsás” forradalomban vállalt szerepe felé sodorták őt, és emberi-politikai viszonyrendszerbe ágyazott leírásából egy meglehetősen ellenszenves jellem formálódik ki. Mikó Imre ellenben, a maga tanulmányában, jószándékkal mentegetni igyekszik, miszerint „Bánffy az idézett munkában retusál..., a harmincas évek hivatalos politikájának megfelelően”, és egy harmadik személy szubjektív hangú levelével igazolja, hogy Bánffy „rokonszenve sohasem szűnt meg” Károlyi iránt. Miközben mi, mai olvasók, tudjuk: Mikó ezt a tanulmányát 1975-ben, a romániai cenzúra számára megszűrve, szelídítve fogalmazta, és még így sem jelenhetett meg...

Sokszínű Bánffy-portré rajzolódik ki az emlékiratokból. A rövid terjedelmű Gyermekkori emlékben a mívesen láttató szépíró tekint vissza a bonchidai kastélyban töltött évekre, a lenyűgöző természeti környezetre. Ellentmondásosabb, de rendkívül értékes írás az Emlékeimből, melyet Kuncz Aladár biztatására vet papírra, akkoriban, amikor (Erdélybe történt visszatelepülésének és a román állampolgárságnak ez az ára) politikai szerepet nem vállalhat; tehát az irodalmi élet szervezéséből veszi ki részét. Az 1916-iki koronázásról olyan bensőségesen, a kormánybiztos bennfentességével ír, hogy nehéz eldönteni: a szemléletes leírás mögött az esztétikai szépre érzékeny színházi rendező, képzőművész, drámaíró áll, avagy a hatalomban részesülő reálpolitikus arisztokrata. Árulkodóbb, mégis rejtőzködő vallomás a Forradalmi idők, amely Bánffynak 1918-tól a húszas évek elejéig betöltött – meghatározó – szerepét tárja fel. Illetve: leplezi. Ugyanis egyszerre politikusi szerepkörben és szépírói elszántsággal tesz vallomást: a szörnyűséges „forradalmi látomás” közepette „szerettem volna kissé tájékozódni az íróember örök kíváncsiságával”. Így válik a stílus olyan szerepjátékká egy rendkívüli formátumú személyiség számára, mint a színésznek az alakoskodás, amit az irodalompszichológia eszközeivel volna érdemes boncolgatni. Emlékei között több az, amit még 1932-ben sem mond(hat?) el, mint az, amit leír. Erről tanúskodik az a stilisztikai megoldása, hogy egy-egy – a magyarság és a saját megbízatása szempontjából – tragikus tényhelyzet leírását gyakorta, váratlanul, valamely derűs emlékkel vagy adomával téríti más irányba; meg az, hogy magával ragadó elbeszélő hangja némelykor megfakul, amikor például emigrációban, inkognitóban és megalázottan a névtelen festőművészt alakítja. Mindez természetesen egyáltalán nem csökkenti, sőt izgalmasabbá teszi tényanyagát: „Csak olyanokat jegyzek föl ide, ...amik szakkönyvekben nem láttak napvilágot, de... jellemzőek a korszakra.”

Ha lehetséges, még láthatatlanabbá válik a történetmondó magánemberi arcéle a Huszonöt évben, amit már végképp minden szépírói ambíció nélkül szerkeszt, élete utolsó éveinek számvetéseként, „Trianontól a két bécsi döntésig és onnan tovább, azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet”; szigorú nemzeti önkritikával, „mert bírálni csak annak van joga, aki valamit véghezvitt”. Itt már jószerint csak a személyes közreműködése során kialakult eseményekre összpontosít, melyeket az utókor számára elodázhatatlanul fontosnak tart. És jelentősnek tartja a diplomáciai aprómunka részeredményeit, kudarcait is. Mint: Bánffy titkos londoni kiküldetése és lobbyzása 1920-ban, párhuzamosan Apponyi és Bethlen párizsi békedelegációjának munkájával. Mint az az adalék, hogy „a román csapatok...a vasutak majdnem egész fölszerelését, gyárak gépeit... vitték el és a Nagyalföld úgyszólván egész állatállományát”; és hogy ezzel a román politika végleg elszalasztotta a két nép közti megbékélés történelmi esélyét. (Meglepő, de – Bánffy szerint – a felszabadítónak tekintett román csapatok iránt korábban jelentős rokonszenv is létezett. Bratianu azt cinikus távirata számolta fel: „Románia másként nem építhető föl, csak így”, vagyis a magyarok kirablásával.) Hogy mennyi ravaszságra volt szükség a Benessel folytatott tárgyalások során. Hogy miféle kül- és belpolitikai akadályokba ütközött Sopron megszavaztatása stb, stb. Ugyancsak alig ismert adalékok sora egészíti ki a két világháború közötti Erdéllyel kapcsolatos tudásunkat.

De ami talán az ismerettágító, izgalmas és értékes tényeknél is lenyűgözőbb: az a perspektivikus szemlélet, amelybe mindezt ágyazza. Önálló tanulmány értékű kitérőben, nagyon pontosan és dokumentáltan tárja fel a magyar politikai világlátás gyökereit, a jogászi gondolkodásmódnak azokat a csapdáit, amelyek a mai helyzethez okszerűen vezettek; a nemzetéért aggódó egykori (meghurcolva is méltóságos) arisztokrata, az értelmiségi és a politikus nagyvonalúságával elemzi a mindenkori nagyhatalmi törekvéseket meg a magyar vezetés beszűkülésre hajlamos látásmódját.
Ha egyebet nem, Bánffy Huszonöt évének ezt a (3.) fejezetét, ma is frissességgel ható okfejtését érdemes volna, akár középiskolás fokon, tanítani.

Bánffy Miklós: Emlékeimből. Huszonöt év
Polis Kiadó, Kolozsvár, 2001, 396 oldal, fűzve

Szász László

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu