buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Találkozás Vincenzzel


2002.11.19

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Gyermekkorom legrejtélyesebb, éveken át borzongással és a megismerhetetlen, megérthetetlen iránti félelemmel eltöltô „meséje” volt az a történet, amelyet a holocaust idején a pusztulás felé öröménekkel induló máramarosi zsidókról hallottam. Akkor még nem tudtam, hogy ezek az emberek a földi halálban a mindenhatóval való egyesülést remélô haszidok voltak. Csak késôbb, sokkal késôbb, egy rejtôzô munkácsi haszid közösség felbukkanásakor próbáltam végiggondolni azt a félelmetes utat, amelyet e közösség tagjai a legôsibb hittôl, az esszénusoktól és kumrániaktól a kezdetben még sémi föníciai és pun városállamokon, a mediteráneum térségein át a spanyol, németalföldi, porosz és cári üldöztetések megaláztatásában közel két évezred során Galíciáig megtettek. Addig az osztrák uralom alatt álló, de lengyel prioritású területig, amely Bukovinával együtt a birodalom két mintatartománya volt.

Az egyházi, majd a 20. század elején a kialakuló nemzetiségi tanácsokkal közigazgatási autonómiát is nyerô zsidóság azonban ekkorra már erôteljesen tagolódott. A kereskedelem és pénzvilág, a kultúra területén érvényesülô réteg mellett a helyi rutén és hucul közösségekbe beleágyazódtak az erdôn-mezôn élô nincstelen, csak két kezükre hagyatkozó zsidók is. Ez a nem sok kiutat biztosító élet, végletes létforma hozta újra a felszínre a korábban csak szigorú vallási nézeteirôl ismert, mindenben az eredeti Írás szavaihoz ragaszkodó szektát.
Stanislaw Vincenz természetesen lengyelként szembesült a haszid létformával. Olyan lengyelként azonban, akinek az etnikumok, vallások és a haszidoknál vagy huculoknál, ruténeknél egyaránt meghatározó erejű miszticizmus iránti érzékenységét kiélezte földrajzi-nemzeti kötôdése. Földbirtokos, olajvállalkozó családja már csak tudása, tekintélye és emberi tartása okán tartozott az ’uralkodó’ nemzethez; maga a lengyelség kisebbségben volt gyermekkora földjén.
Éppen gyermekkori élményei a meghatározóak, amikor a sovinizmusra hajlamos többségi kultúra képviselôi közt barátokat keres és talál késôbb is, elsôsorban Lembergben, amely a zsidó-nem zsidó együttélés olyan példája, mint az egykori Magyarországon Munkács és Budapest. Az azonban, ami a szép, új világot ígérô 20. század közepén történt, Vincenz számára is lehetetlenné tette e bonyolult, mégis kiutat mutató élmények közvetlen megfogalmazását. Az író számára is idô kellett, amíg az aszinkron történelmi összefüggések ismeretében megfogalmazta a korábbi primer élmények tanulságait. A század ötvenes éveiben azonban mindez már elsülylyedt Atlantisz. Azok a végtelenül tehetséges, érzékeny és több nyelven is író fiatalok, akiket filozófiai irányzatok, világkultúrák kohója izzított ezüstös fényben felragyogó acéllá, vagy elpusztultak az apokaliptikus években, vagy szétszóródtak Európa és Észak Amerika szerencsésebb sorsú tájain.
Azok a közvetlen jóbarátok, akikrôl önálló kisesszékben emlékezik a lengyel író, (így Ostap Ortwin vagy az ezüstvirágok költôje, Nuchim Bomse) valamennyien Martin Buber örökségére építkeztek. Buber, az európai Bécsbôl gyermekkorában a kultúrák határvidékére, Lembergbe kerülô író politikai elkötelezettsége, a cionizmus mellett éppen a legkülönösebb szekta, a haszidizmus írásaiban találta fel a zsidó diaszpóra legfontosabb értékét, az egyetemessé tágult világképet, amely elmosta a profán és szakrális közti választóvonalat.
De a személyes kapcsolaton túl is jó néhány író és jelenség foglalkoztatja a lengyel írót. Mickiewicz és a zsidók című tanulmánya egyszerre koncentrál az esetleges vérségi kapcsolatokra és a költôi műben megjelenô tematikára, a beszűrôdô képi és mitikus elemekre. Liebman Hersch, a svájci és francia kultúrkörben élô neves demográfus példája is azért fontos Vincenz számára, mert a tudós egész rokonságával nem utolsó sorban az orosz sovinizmus miatt Nyugatra kényszerült ugyan, de mindvégig megôrizte lengyel identitását, szinte haláláig lengyel állampolgár volt és legfontosabb műveit jiddis nyelven írta. Ezek külsôdleges megnyilvánulások, mondhatnánk. Nem lehet azonban az a galíciai társadalom végletes tagoltságából fakadó hite. Sem ô, sem elvbarátai nem engedtek „a szocializmus gyors gyôzelmét ígérô politikai erô csábításának…, emberi tisztességük a szocializmus eleven lelkiismeretén alapult”. Ezt a reményt a totalitárius rendszerek elsodorták ugyan, de nem ölhették ki a biztató jelenségek nélkül is élô hitet. Amit minden körülmények közt fel kell vállalni. Vincenz megfogalmazásával Hersch az Agrippa király elôtt álló Pál apostolra emlékeztet, aki a korai keresztények hitvallását fogalmazza meg: „Most is az Istentôl a mi atyáinknak tett ígéret reménységéért állok itt ítélet alatt”. Nevezhetnénk ezt erkölcsi szocializmusnak, de az elmúlt évtizedek tanúsága után óvatosan kell bánnunk ezzel a kifejezéssel is.
A magyar olvasók között talán a Pilinszkyre is nagy hatást gyakorló Simone Weil neve, munkássága a legismertebb. St. Vincenz azonban hűen könyve alap-mondanivalójához, az írónô galíciai kapcsolatait vallatja. Így óhajt eljutni annak a moralitásnak a gyökereihez, amely a francia kultúrában rokon szellemekre, társakra talált, de ami egyben tehertétele is volt ennek az életműnek.
A Találkozás haszidokkal második részében inkább a szépirodalom dominál, pontosabban a galíciai és benne a haszid mitológia hucul, ruszin és jiddis elemeket egybeolvasztó világa. E különös legendakincs megismeréséhez azonban vissza kell térnünk az elsô részben Kolomeja és vidékérôl írott esszéjéhez. A pusztulás hihetetlen mértéke már-már közönyhöz vezet. A millió az emberek túlnyomó többsége számára csak egy szám. A gyász csak konkrét egyéniséghez, konkrét helyhez kötôdhet. Egy Kolomeja-emlékmű terve készteti arra Vincenzet, hogy ezt az egykorvolt tündérvilágot, annak etnográfia és emberi vonatkozásait feltárja.
A recenzens számára a legéletszerűbb, egykori hegyvidéki vándorlásain személyesen is megtapasztalt példázat Az erdei zsidó ’meséje’. Ez a pont, ahol a naturáliák és az extrém hiedelmek, világirodalmi műveltségek és folklórelemek világa összeér. Ez a huculföldi haszid létforma origója.
A csodatévô folklorisztikus gólem-legendája, az apokrif bojani kézirat (Sámáel az égben) vagy a Visszhangok a csárdából nem szórakoztató mesék, nem kívülállóként elmondott legendák, hanem a hitvilág lényegét érintô mondák, szent szövegek. Mégis, itt érezhetô a leginkább az a közösségtudat, amely a különbözô vallásokat ezen az elemi, már-már természetimádó szinten összeköti. Már a kötet elsô részében is szólt Vincenz a ferencesek munkájának szinte minden etnikum és vallás általi elfogadásáról, a tételes vallások közti átjárhatóságról.
Az olvasó számára bizonnyal nem a filozófiai és teleológia vonatkozások lesznek az érdekesek, hanem a folklórelemekkel átszôtt mese. A haszidizmus ma már a kárpáti térség lakói számára is magyarázatra szoruló jelenség. Nem véletlen, hogy e kötetet is a fordító, a lektor és a szerkesztô hármas utószava egészíti ki, próbál választ adni a kötet forrásvidékének kérdéseire. Az sem lehet véletlen, hogy az elsô, londoni kiadás (Zsidó témák) már címével is tágabb körökbe kapcsol.

Egy európai műveltségű lengyel író-filozófus, akit születése, családi és baráti kapcsolatai, hagyománytudata s nem utolsó sorban anyagi érdekei az ukrán, hucul, jiddis lakosságú Galíciához kötnek, nem sok jót remélhetett 1939 szeptemberében, a német agreszszió 17. napja után, amikor a szovjet birodalom is megindította csapatait Lengyelország keleti területei ellen, hátba támadva a kétségbeesett élet-halál harcot folytató köztársaságot.
Az evakuáció hivatalos útvonala Románia felé vezetett. Vincenz, aki az osztrák-magyar birodalomban is élt, kultúrája is Budapest és Bécs központjaihoz kötôdött, inkább az Erdôs Kárpátokat, Magyarországot választja. Felidézi a hegyi gazdák nemzedékeinek tanácsát: „Ha váratlanul rátörnek az otthonodra, menekülj a legközelebbi erdôbe, légy résen, tartsd nyitva a szemed, menj vissza, mihelyt eltűnnek a rablók, és ha egy mód van rá, szerezd vissza a házadat”. Vincenz a könyv megírásának idején, két évtized múlva már tudta, hogy számára e népi jótanácsnak csak az elsô része követhetô. Mindenesetre a legközelebbi „erdô” 1939-ben Magyarország.
Vincenz, mielôtt útnak indulna, tétován szétnéz a felbolydult faluban. Egy évszázaddal korábban nyilván felkereste volna valamelyik csodarabbit vagy hucul jövendômondót. Ezek a jövendômondók „hallgatták a szél suttogását, a víz csobogását, ezen kívül nagyon szívesen jósoltak tehénbôgésbôl, a rabbik pedig olyan könyvekbôl, amelyekben számos útmutatást találtak, mert jó sok precedenst és analógiát ismertek”. A 20. század közepének világára azonban semmilyen precedens, semmilyen analógia nem volt. A szerzô magára maradt, egyedül kellett meghoznia döntését. Egy nap múlva ott volt a határon és a a hivatalos formaságok elintézését követôen átléptek a Tatár- hágón át Máramarosba.
Magyarország nem a nemzetközi jog elôírásait alkalmazta a lengyel menekültekkel szemben, nem internálta ôket. Vincenz még a családja kimentéséhez szükséges papírokat is meg tudta szerezni s alig két hét múlva újra elindult a határ felé. Most már nem a hivatalos határátkelônél, hanem a hegyeken, a poloninákon jut át fiával az akkor már szovjet határon. Ekkor még úgy tűnt, „mintha a Csernohora sánca ugyanaz maradt volna, ami harminc évvel azelôtt volt, egyszerű vízválasztó, nem pedig két világ közötti fal”. Ezt az érzést erôsíti az is, hogy csak az út fizikai nehézségei akadályozzák. Éjszaka azonban, amikor hazaér, elsôként a házukat megfigyelô szovjet katonákba botlik. Ez az a pillanat, amikor számára és fia számára megkezdôdik a „nagy utazás”. Másnap a járási központ börtönébe kerül, majd, amikor a kisváros újabb foglyok fogadására kényszerül, átkerül az NKVD megyei központi börtönébe. Groteszk módon ez a helyi körülmények közt „nagy” város éppen az író keresztnevét viseli. A mai Sztaniszlav, korábbi lengyel nevén Stanislawow a szovjet megszálló erôk egyik galíciai központja volt. Ezen belül is külön zárt és a társadalmi logikától elszakadt világot képezett a szovjet belbiztonsági szolgálat, az NKVD, közhasználatú nevén a „beszpeka”. Azóta Közép Európában igen sokan megismerték ezt az egyes emberekbôl álló, mégis személytelen gépezetet. Vincenz és számos fogolytársa azonban még valahol az osztrák-magyar uralom alatt megszokott rendpártiság bűvöletében élt. Megpróbálták tehát valamilyen módon elfogadni vagy legalább felfogni a hatalom kiismerhetetlen működését.
Az elsô, ami a lengyel írónak feltűnt, hogy a belbiztonsági szolgálat (amelyrôl ma már tudjuk, hogy az egyetlen szervezett erô volt az anarchiára hajlamos birodalomban) egyértelműen orosz. Orosz nyelvűek a kérdôívek, nyomtatványok és orosz a kihallgatások, eligazítások nyelve is. Ez maga a bíbor álruhába öltözött orosz nagyhatalmi törekvések továbbélô gépezete, amely csak eszközként használja a szocializmus és internacionalizmus terminológiáját.
Vincenz, mint filozófus azonban a platoni értelemben vett párbeszéd híve. S mintha tudná az egyéni vagy tömeges túszejtés mai világában működô egyes számú parancsot. A fogolynak ugyanis nem szabad konfrontálódnia az ôt rabul ejtôkkel, meg kell próbálnia kontaktust teremteni.
Ez az alapszabály azonban nem működött a szovjet hatalmi gépezet viszonylatában. Csak az egyes emberrel lehetett (és kellett) párbeszédet kezdeményezni. A beszélgetôtársak igen széles körbôl verbuválódtak. Ami a rabtartókat illeti, volt köztük ortodox kommunista és volt, akiben éppen egyéni vagy családi tapasztalatai folytán erôsek voltak a kételyek. A gépezettel azonban nem szállt szembe senki.
Sokkal elgondolkodtatóbbak a rabtársakkal folytatott beszélgetések, illetve ezeknek a sorsoknak a példázatai. Számos, menekülés közben elfogott tiszt vagy értelmiségi lényegében ahhoz a csoporthoz tartozott, mint maga az író is. De voltak a túlzsúfolt cellákban külföldre hívó feladatukat teljesítô és naiv módón hazatérô hivatalnokok, egykori lengyel csendôrök, vasúti tisztviselôk és a párt belharcai során börtönbe zárt kommunisták, akik még itt is „osztályharcot vívtak” sorstársaikkal. E fogolytársadalom egyik legérdekesebb alakja egy civil álruhába öltözött lengyel tiszt, Vincenz feltételezése szerint az ellenállás egyik vezetôje. „A törvény szövedéke” azonban ebben az átellenes értelemben is fölfeslik valahol: ez az ember, talán az egyetlen, akit a szovjet hatalomnak ki kellett volna szűrnie, elsôként szabadul a börtönbôl.
A hatalmas gépezet túl nagyot markolt és a szorító ujjak közül sok minden kipergett. Így szabadult ki a Vincenz család is, neves orosz és zsidó kommunista írók közbenjárására s az író, aki már belekóstolt a szovjet hatalom természetébe, késedelem nélkül átlépte családjával együtt a magyar határt.
A szovjet megszálló hatalom azonban néhány év múlva, 1944-ben Nógrádverôcén is utolérte. A dolgok természetébôl adódóan a birodalmi logika már évezredek óta kegyetlenül leszámolt a szökött rabszolgákkal. A 20. század azonban sokkal bonyolultabb volt annál, hogy ez az elv automatikusan életbe léphessen. A Teheráni tanácskozást követôen ugyanis Lengyelország ekkor a németek által megszállt szövetséges állam, így Stanislaw Vincenz egy, a szovjetekkel szövetséges, amúgy is a szovjet érdekszférába tartozó állam polgára. Ekkori beszélgetései a szovjet megszállókkal nem annyira a saját, mint inkább a község, a faluban lakók, vagy itt meghúzódó menekültek érdekeit szolgálták.
A megszálló hadsereg panoptikuma akár komikus is lenne, ha nem dördülne el néha a fegyver, nem erôszakolnák meg a nôket és nem törnék fel válogatás nélkül a pincéket. Néhány értelmesebb katonatisztet kivéve az orosz, grúz, a volgai tatár már az a megszálló, amelyet az egész ország megismert s akiknek a legeldugottabb településen is hôsi emlékművet kellett állítani. Furcsa kivételként szerepel ebben a sorban a közép-ázsiai hagyományos műveltségéhez és vallásához ragaszkodó üzbég tiszt, egy más, egyáltalán nem birodalmi magatartás képviselôje.
Ez a másodszori találkozás a szovjetekkel azonban végképp nem hagyott illúziókat az íróban. Annál is inkább, mert szülôföldje ekkor végképp a Szovjetunióhoz került és ha halványan is, de felrémlett a „repatriálás”, magyarul a deportálás réme. Erre pedig, különösen azután, hogy a front átvonulása után találkozott a Magyarországon berendezkedô és a szovjethatalmat uralomra segítô NKVD alakulataival, egyáltalán nem vágyott. A megszálló hatalom szervezetlenségét kihasználva feljut családjával egy Bécsbe induló vonatra és hamarosan a svájci határon találkozik az ellenállásban, a harcokban is részt vevô fiával.
Ez az abszurd történet másokat talán víziószerű regény írására inspirálna, Vincenz azonban jobban bízik a tények erejében. Nem véletlen, hogy Magyarországon, második hazájában évtizedekig még a nevét sem volt tanácsos kiejteni. Érthetô tehát, hogy a hasonló magyar vallomások, beszámolók még ma is hiányoznak az irodalmi leltárból.

Stanislaw Vincenz:
Találkozás haszidokkal
Múlt és Jövô Kiadó, 314 oldal, 1850 Ft
Beszélgetés a szovjet megszállókkal 1939–40; 1944–45. Felsômagyarországi Minerva, 338 oldal

S. Benedek András

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu