buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„Esztétikai érték és közösségi felelősség”


2004.12.03

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Görömbei András irodalomtörténésszel Elek Tibor beszélget.
Részletek a Bárka 2005/1. számában megjelenő hosszabb beszélgetésből

 

– Irodalomtörténészi munkásságod egyik fő iránya a népi irodalom értékeinek feltárása, nyomatékosítása, első monográfiádat Sinka Istvánról írtad, de egy a napokban rendezett konferencián tartott legutóbbi előadásodnak is A népi irodalom és öröksége volt a címe. Mi az, ami évtizedek óta foglalkoztat a népi irodalomban, és hogyan tudnád röviden meghatározni az örökségét?

• A népi irodalomban engem már nagyon régen megragadott az, hogy a népi írók az irodalmat a nemzeti önismeret és öntudat legfontosabb művelőjének tekintették, s az irodalom révén a magyarság szociális és nemzeti felemelésére vállalkoztak. A Trianon után fellépő új írói nemzedék legjobbjai úgy látták, hogy Magyarország tragédiáját nemcsak a külső tényezők okozták, hanem a magyar nemzeti önismeret és öntudat torzulásai is. Nyugaton a nemzeti tudat szerves fejlődés eredményeként jött létre és magába foglalta egy-egy nép minden rétegét. Magyarországon a 20. század elején a nemzeti tudat rendkívüli mértékben anakronisztikus volt. A nemzet fogalmába csak a felsőbb néposztályok tartoztak bele, a parasztság és a munkásság óriási tömegei a „nemzet alatt” éltek. Nem véletlen az, hogy millió számra kivándoroltak Amerikába. A népi irodalom ez ellen a torz és igazságtalan nemzettudat ellen lázadt fel. Új szemléletet hozott történelmi és jelenkori vonatkozásokban egyaránt. Átértékelte történelmünket és irodalmunkat. Azokat az elemeket emelte ki, amelyek előre mutattak egy igazságosabb társadalmi rend felé. A szépirodalmi és szociográfiai művekben pedig a nemzet tudatába emelte az addig emberszámba sem vett alsó néposztályok életét. Tudatosította azt, hogy ők is a nemzet részei. Én közvetlen közelről láttam gyermekkoromban a népi tehetségek elkallódását. Megfogott tehát a népi íróknak az a törekvése, hogy ez ellen a méltatlan sors ellen személyes kiállással és remekművekkel egyaránt szót emeltek.
A népi írók származás, esztétikai ízlés tekintetében nagyon sokfélék voltak, mégis összekapcsolta őket a közösségi elkötelezettség, a szociális és nemzeti igazságtevés szándéka. Egyszerre akarták az alsó néprétegeket a magyar nemzetbe, a letiport magyar nemzetet pedig Európa szabad népeivel egy magasságba emelni. Ezt a küldetésüket az erkölcs és a minőség jegyében teljesítették. A magyarságot kihasználó és meggyalázó idegen uralmak helyett a magyarság saját útját keresték. A népi irodalomban először engem a szociális igazságtevés szándéka fogott meg. A Puszták népe a nagy példa számomra arra, hogy a szociális igazságtevés szándéka remekműben is megszólalhat. Húsznál több kiadása újabb és újabb értelmezéseket vált ki mindmáig, miközben eredeti célját is maradéktalanul teljesítette. Nem lehetett többé nem tudni erről a néprétegről. A puszták népének, a Sinka István által az irodalomba emelt Dús Andrásoknak, Ács Lajiknak és Tamási Áron Ábelének a sorsa azonban mindenkor egyetemes emberi sors is. Ábel a legelemibb létküzdelemben nő fel ahhoz az egyetemes emberi óhajhoz, hogy valahol otthon legyünk a világban. A Puszták népe sem csak a pusztai világ szociográfiája, hanem a mű centrumában álló vallomástevő személyiség nevelési regénye is. Örök példa arra, hogy a felelősségtudat fel is tudja növeszteni a személyiséget. Az irodalom társadalmi küldetését és létértelmezését tehát nem kell egymással szembe állítanunk.
A népi irodalom küldetéstudatának a közvetlen tárgya változott az idők során, de az mindenkor a magyarság legfontosabb sorskérdése volt. A két háború között a szociális igazságtalanság motivált sok-sok művet. A fasizmus és kommunizmus idején az egyén és a közösség autonómiájának a védelme. A későbbi évtizedekben pedig a feldarabolt nemzet szellemi egységének a helyreállítása lett a legfontosabb ügy.
A népi irodalom legfontosabb öröksége számomra az, hogy – irodalmunk századainak legszebb törekvéseit folytatva – tudatosította a remekművek egyéni és közösségi sorsot alakító erejét, tehát az irodalom egzisztenciális jelentőségét az emberi sors formálásában. A népi irodalom legnagyobbjainak éppen az volt a fő törekvése, hogy az irodalom egyszerre legyen az egyén és a nemzeti közösség kifejezője és értelmezője, de ezeken keresztül magának az emberi létnek a vizsgálata is.

– Amellett, hogy elkötelezett híve vagy a létérdekű irodalomszemléletnek, rendre hangsúlyozod azt is, hogy az irodalom egyik fontos funkciója a nemzeti közösség önkifejezése. Az akadémiai székfoglaló beszéded, a legutóbbi, 2003-ban megjelent tanulmányköteted címadó tanulmánya (Irodalom és nemzeti önismeret) magyar és világirodalmi példák sokasága, modern filozófiai és irodalmi elméletek által alátámasztott legfontosabb állításai pedig a következők: „A művekben megnyilatkozó közösségi felelősség nem ütközik a művészet autonómiájával.”; „esztétikai érték és közösségi felelősség, közösségi gond, közösségi tudatformálás nem ütköznek egymással”. Miért tartod fontosnak a 21. század elején is minduntalan hangsúlyozni ezt?

• Az irodalom számomra valóban létértelmezés és létformálás. Az irodalomban, a művészetben – idézhetem Heideggert – a létező az elrejtettségből fényre kerül, az el-nem-rejtettség állapotába jut. Az irodalmi műalkotás éppen a maga összetett esztétikai megalkotottsága révén olyan létismereti élményben részesít, amelyik semmi mással nem helyettesíthető. Egy-egy irodalmi mű az emberi létezésnek azt a problémakörét hozza fényre, amelyik az alkotót foglalkoztatja. És ez így van jól. Az irodalomnak az emberi lét minden aspektusa tárgya lehet és legyen is. Az ember Istenhez való viszonya vagy az Isten-eszmével való küzdelme éppúgy, mint öröme és bánata, szegénysége vagy kiszolgáltatottsága. De éppígy tárgya lehet az alkotó közösségének a sorsa is. Nincs tehát irodalmon kívüli terület.
Én azért hangsúlyozom állandóan az irodalom személyiség és közösségformáló erejét és küldetését, mert az utóbbi évtizedekben az irodalomnak ez a túlbecsülhetetlen értéke és lehetősége háttérbe szorult a nagyközönség tudatában. Ráadásul az irodalomnak ez a leértékelése, lebecsülése szakmai közreműködéssel történt. Nemcsak a média és a nyers politizálás szorította háttérbe az irodalmat, hanem az írók és irodalomkutatók magatartása is. Divattá vált annak a hangsúlyozása, hogy az irodalom ne jelentsen semmit, hanem csak legyen. Hogy az irodalomnak az ügynélkülisége az üdvössége. A regényíró ne akarjon mást, csak regényt írni. Nem népben és nemzetben kell gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban.
Úgy hangzanak ezek a sokat idézett mondatok, mintha valóságos alternatívákat fogalmaznának meg az irodalom autonómiájának a védelmében. A maguk helyén sokszor azt is tették, de a szövegösszefüggések nélkül szállóigeként használva nemesítve már azt sugallják, mintha a jelentés, az ügy, a szándék, a közösségi érzés sértené az irodalom autonómiáját. Pedig ez éppen fordítva van. Az irodalom autonómiája éppen abban nyilatkozik meg, hogy semmiféle emberi problémát nem zár ki a maga világából. A világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek sokasága bizonyítja azt, hogy a jelentés és az ügy egyáltalán nem ellentétes az esztétikai megalkotottsággal, a műalkotás autonómiájával.
Azért hangsúlyozom annyiszor az általad idézett gondolatokat, mert azt tapasztalom, hogy az irodalom becsülete alászállt a szélesebb közönség tudatában. Az irodalmat legfeljebb a szórakozás eszközének kívánják tekinteni, s ezáltal éppen egzisztenciális értékéről mondanak le. Az igazán nagy műben pedig mindig valami fontos emberi ügy jut léte fényébe. Ez a fontos emberi ügy lehet egy hangulat is, egy gondolat is, egy érzés is, s lehet a közösség sorsa miatti felháborodás is.
Ha önként mondunk le az irodalom személyiség és közösségformáló hatásáról, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy az embereket nem érdekli az irodalom. Ha a költőt kizárólag a nyelvkomikussal helyettesítjük, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a mű hatása csupán addig tart, amíg a komédiázás zajlik.
Ahhoz, hogy a mű a személyiségünket és közösségünket formálja, alakítsa, hogy horizontunkat kitágítsa, gazdag és összetett esztétikai értékvilágra van szükség. Ennek nagyon fontos eleme lehet természetesen a játék is, de van olyan emberi léthelyzet, amelyiket nem lehet kikacagni, nem lehet játékkal sem feloldani, sem kikerülni.
Egyébként az irodalom személyiség és közösségformáló erejét a modern irodalomelmélet egyes megállapításai is messzemenően igazolják. Heidegger alapján Gadamer és Jauss világosan kifejtette azt, hogy a mű befogadásakor az olvasó horizontja a műalkotás hatására megváltozik. A nagy művészi alkotások kitágítják az úgynevezett „elvárási horizontunkat”, új világot nyitnak ki előttünk. Ez az újdonság, változtató, formáló hatás azonban nemcsak a megalkotottságból származik, hanem a megalkotottságban megnyilatkozó eszmékből, gondolatokból, létismeretből is. „A mű megdönti az eddigi kizárólagos valóságát” – írja Heidegger.

– A Visszaadni a szavak értelmét című esszédben az irodalom alapvető funkciójaként „a személyiségnek az emberi teljesség eszményéhez való közelítését” említed. Azok a nagy lírai életművek (a Nagy Lászlóé, a Csoóri Sándoré, a Nagy Gáspáré), amelyeknek monográfiát szenteltél, ha én jól olvasom őket, többek között abban is rokonok, hogy ennek a funkciónak igyekeznek megfelelni…

• Valóban így van. Mindhárom életmű fontos számomra. Mindegyik másképpen, de egymást gazdagító és kiegészítő módon. Nagy szellemi gyönyörűség volt kísérletet tenni arra, hogy bejárjam a világukat, próbáljam közvetíteni létértelmező üzenetüket. Nélkülük sokkal szegényebb volnék.
Nagy László költészete a magyar társadalom 1945 utáni három évtizedének látlelete és megítélése, de egyetemes érvénnyel szól magáról az emberi sorsról is. Ítélkező hatalommá növesztette költői személyiségét, hogy a maga küzdelmében mutathassa meg az etikus ember sorsát és kötelességét. Az életelvű költői cselekvés alakította ki jellegzetes műformáit is. A költészetet megítélő hatalomnak tekintette. Erőt és méltóságot adott mindazoknak, akik társaivá lettek a nemzeti lelkiismeretként működő költői-írói magatartásban.
Csoóri Sándor küldetésének vallja a felismert és a kimondott igazságok közötti távolság megszüntetését. Esszéiben fölrázó szellemi-erkölcsi kihívásokat ad a nemzeti önismeret zavaraival küszködő magyarságnak. Versei a létezés sűrű, hangulatilag, érzelmileg, gondolatilag telített pillanatait ragadják meg. Életműve nemzeti kultúránk eszméltető értéke. Hitelesítő jegye a közvetlenül vállalt személyesség.
Nagy Gáspár a költészet társadalmi szerepét oly igen lebecsülő korban is hittel vallja és „rendszerváltó” verseivel bizonyítja, hogy „egy élére állított vers” a mi időnkben is sokat tehet. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint vált az ő költészete az utóbbi negyedszázad legpontosabb kor- és kórképévé. A „mosolyelágazás” és a „békebeli kannibálok”, a „magyar abszurd” idején is rendületlenül teljesíti önként vállalt küldetését. Játékai is „holtsúlyosak”. Egész személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.
Bennem így vannak ők együtt. Erős szövetségben.

– S mi az, ami még vonzott ezekben az életművükben, ami éveken, évtizedeken át fogva tartott, illetve tart mindmáig, s ami végül arra késztetett, hogy monográfiákban összegezd a véleményedet róluk?

• Nagyon sok minden. Egyet említek itt meg csupán. Ez pedig az, hogy sohasem álltak meg, állandóan építik, alakítják életművűket.
Nagy László magához hasonította a magyar- és világirodalom ismert lírai műfajait, a dalt, hosszú éneket, portréverset, prózakölteményt, siratót, vidám játékot. S közben folyamatosan szembesült a legkülönfélébb művészi világokkal, Balassitól Adyig, Sütő Andrásig versben is szövetséget kötött a magyar irodalom nagy vonulatával. A magyar és bolgár folklór mellett olyan alkotókkal is mély szellemi kapcsolata volt, mint Dylan Thomas és Zbigniew Herbert. Csoóri Sándor versben, szociográfiában, regényben, esszében, tanulmányban, filmben egyaránt kutatja az önkifejezés és a cselekvő történelmi jelenlét lehetőségeit. Életművében szemléletes példáját adta annak az új egyetemesség igénynek, melyet Bartók mintája nyomán fogalmazott meg. Világában valóban szervesen együtt van a tenger és a diólevél, a népballada és Gregory Corso.
Nagy Gáspár szellemi nyitottsága is fölöttébb vonzó számomra. Sokféle ösztönzést hasznosított egyéni látásmódjának megteremtéséhez. Kormos István, Nagy László, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Pilinszky neki egyszerre adott útravalót. De ugyanígy említhetjük Illyés, Németh László, Bibó, Tamási Áron szellemiségének felismerhető ösztönzését. Külön pecsétje életművének a kelet-közép európai zónaidő legkiválóbb alkotóinak testvéri megszólítása, szövetsége. Legfontosabb talán mégis az, hogy Nagy Gáspár szinte szakrális tisztaságú és bátorságú költői világa úgy fogadta be a posztmodern szemléleti elemek sokaságát, hogy közben egy percig sem adta föl nemzeti sorsot vigyázó küldetését. A posztmodern szemléleti elemeket is ennek érdekei szerint hasznosítja.
Nem zavarta, nem befolyásolta-e az irodalomtörténészt, a kritikust az, hogy Csoóri Sándor és Nagy Gáspár esetében közvetlen barátairól, munkatársairól ír?
Azt, hogy barátjuk lehetek, életem nagy kincsei között tartom számon. Irodalomtörténészi munkámban ez csak annyiban zavart, hogy tudom, még alaposabb, még mélyebb könyvet érdemelne életművük, mint amilyet tőlem kaptak. Tudom azt is, hogy az alkotókban másként élnek műveik, mint ahogy azokat egy-egy irodalomtörténész megközelítheti. Nekem belső szükségből kellett vallomást tennem az ő életművükről. Oly mély belső igényem volt az, hogy elmondjam, amit gondolok és érzek életművükről, hogy ez hatálytalanított minden egyéb akadályt.

– Az idén megjelent monográfiádban hangsúlyosan állítod, hogy „A Nagy Gáspár-i vers esztétikai alkatát a valóságmegnevező és a morális értékek egységének formateremtő ereje minősíti.” A modern irodalomelméletekben ritkán találkozni effajta szempontokkal. Erkölcs és esztétikum ma is egymást feltételező fogalmak?

• Számomra igen. Manapság szomorúan tapasztalom azt, hogy nagyon sokan merényletet követnek el a költészet ellen. Könnyű kézzel írják műveiket, nem küzdenek meg sem a gondolatért, sem az érzésért, sem a kifejezésért. Olvasom azt is, hogy a komoly költészet kora lejárt, ma a nyelvkomikus költők a népszerűek Európa-szerte. Az irodalomban mindenkor igen nagy szerepe volt a játéknak is. Tudjuk: József Attila félt a játszani nem tudó emberektől. És igaza volt. Ma azonban kétségbe eshetne a csak játszani tudó emberektől. Különösen, ha látná, hogy az örökös játék és az örökös nevetés mögött micsoda üresség tátong. Nagy Gáspár költészetében én azt tartom különleges értéknek, hogy a szemlélete tele van játékos ötletekkel, de a nyelvi játékosságnak olyan mélység-dimenziókat tud adni, hogy az ily módon összetett esztétikai értékvilág maradandó szemlélettágító élményünkké válik. Az esztétikai értékvilág összetett. Annak szerves része a morális érték is. Természetesen nem önmagában, nem a műből kilógatva, hanem a mű megalkotottságában, annak természetes elemeként. Ha gondolatban föllapozzuk most a magyar irodalom jellegadó nagy alkotásait, akkor talán nyilvánvaló, hogy erkölcs és esztétikum nem szembeállítható, hanem egymást feltételező elemek. Irodalomelméleti vélekedés nagyon sokféle van. A számomra mértékadó elméletírók azonban nem cáfolják, hanem erősítik véleményemet. Hadd idézzem újra Heidegger egyik kulcsmondatát: „A művészet az igazság működésbe-lépése.”

Elek Tibor

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu