buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Távolról közelítés Bácskához


2004.10.08

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Eredetileg Majoros Sándor új (könyvheti) novelláskötetéről, a NKÖM Édesanyanyelvünk című pályázatán első díjat nyert Akácfáink sokáig élnek című kötetről akartam írni csupán, de – több okból is – a szokásosnál bővebben szólnom kell előző kötetéről, a tavaly megjelent Meghalni Vukovárnál című regényéről is.
 

Majorost a regény nélkül par exellence novellistának tekinthetnénk, tehetségét, történetalakító készségét, formaérzékét, előadásmódjának könnyedségét már a korábbi kötetei (A visszhangkísérlet, 1989; Távolodás Bácskától, 1994; Kirándulás a Zöld-szigetre) is bizonyították, a negyedik novelláskötet hasonló erényei immár nem jelentenek meglepetést. Ezzel szemben a valóság, az álom- és fantáziavilág tér-idő síkjait párhuzamosan futtató (irodalmi allúziókkal és intertextusokkal átszövő), de egymásba is játszató 2003-as regény szerkezete, a hagyományos realista eszközöket és a 20. századi modern vagy akár posztmodern próza számos eljárását is eredményesen ötvöző írói elbeszélésmódja már annál inkább, ezért is meglepő, hogy mennyire elmaradt ez idáig a mű, jelentőségéhez méltó, érdemi fogadtatása.

A regény felelevenítését és a két kötet együtt tárgyalását emellett az is indokolja, hogy témaviláguk, helyszíneik részben azonosak, sőt a regény pályakezdő író én-elbeszélője és a novellák többségének egyes szám első vagy harmadik személyű narrátora mintha egyaránt az a Mohácsi András lenne, aki a Jugoszláviát szétszakító háború kezdetéig, 1991-ig – amikor is a regény szerint vagy meghal Vukovárnál vagy a katonai behívását megelőzendő háromszáz márkával a zsebében Magyarországra menekül – egy Topolya és Szabadka közötti bácskai falu szövetkezetének villanyszerelője, karbantartója, s akit mindebből következően (és Majoros életrajzának ismeretében) bátran tekinthetünk a szerző mindkét kötetben jelen lévő elbeszélői alteregójának. A két kötet így akár egymás folytatásaként is olvasható, csak előbb jelent meg az időben későbbi állapotokat (is) megjelenítő regény.

A Meghalni Vukovárnál tér-idő viszonyai, valóságos és képzelt (álmodott) eseményei, olvasott vagy filmben látott jelenetei között kezdetben nehéz eligazodni az olvasónak, főként mivel magának a megkettőződött tudatú elbeszélői énnek sem könnyű („…ez a bizonytalanság az, amit kezdettől fogva érzek”; „már azt sem tudtam, mi a valóság és a képzelet”). A belső monológ alapvetően két szálon fut, és két-háromoldalanként egymást váltó (de nyelvileg, stílusban nem különböző) szövegegységekben bontakozik ki. Az egyik töredezett monológfolyam tér-idejében a múlt idejű (csak a legutolsó pillanatban jelenbe váltó) elbeszélés narrátor hőse feleleveníti az 1991. szeptember 18., a tartalékosként való hadba vitele előtti és utáni eseményeket, egészen a Vukovárnál (feltehetően) bekövetkező haláláig. A másik monológfolyam narrátora (akiről egy idő után nyilvánvaló lesz, hogy azonos az előzővel) jelen idejű elbeszélésében viszont azokról az élményeiről számol be, amelyeket a behívást elkerülve, még időben Budapestre menekülve él át az utazása alatt és a megérkezése utáni napokban, hetekben az idegen, de gyerekkora óta vágyott városban. A szabad asszociációs beszédmód, vagy akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a prousti emlékezettechnikára emlékeztető eljárások révén mindkét szálon gazdagon felidéződnek a háború előtti évek, az elbeszélő gyermek- és ifjúkorának élményei is. A hangsúly azonban egyrészt a háborúban átéltekre, az egykori „jugoszlávság” széthullására, az elembertelenedés, a gyilkossá válás folyamatára, az elkerülhetetlen közösségi és személyes pusztulásra, másrészt a Budapestre került bácskai fiatal író új élményeire, talajtalanság, elveszettség érzésére helyeződik, illetve a racionális úton nehezen értelmezhető helyzetekre, eseményekre irányuló magyarázatkereső törekvésére. Ez utóbbi az, ami szükségszerűen magával ragadja és a rejtvényfejtés izgalmával ajándékozza meg az olvasót is.

Kezdetben csak a vissza-visszatérő nyomasztó álmára (amelyben feketeruhás katonák erőszakolnak meg egy fejetlen női testet) keres magyarázatot az elbeszélő. „Ha bevallanám, mennyi furcsaság történik velem, s hogy egyre gyakrabban szakítom át az alvás és az ébrenlét határvonalát, azt hinnéd, megőrültem. Szörnyű, de érdekes is ez az állapot. Kár, hogy nem beszélhetek róla. Úgy működik, mint egy félvezető készülék: a képzeletemben lyukak vannak, amelyekben a valóság részletei beleakadhatnak. És megfordítva: megélt helyzetek emlékdarabkái átjutnak ezen a képzetbarriéren, és álomlátásban érik el kiteljesedésüket. No lám, félig-meddig már meg is fejtettem a titkot: valahol, valamiképpen meg kellett élnem azt az álmodást. De hányszor, hányféleképpen? Erre kell rájönnöm, és akkor megtudhatom, most ki vagyok.” – mondja új budapesti szerelmének (de az idézetteket a posztmodern prózából oly jól ismert szerzői önreflexióként is olvashatjuk, természetesen).

A „most ki vagyok” kérdése, az elbeszélő önazonosság-zavara akkor válik csak igazán súlyossá, amikor már olyasmiről is beszél, amiről nem lehetnek emlékei: „Vukovár ostromát mesélem, pedig eljöttem még a behívó előtt”. Számos más hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos mozzanat, motívum teremt még elbizonytalanító kapcsolatot a két különböző tér-időn belüli történések között, például a hangsúlyosak között elsőként a horvát nyelvű Ulysses-kötet (s a belőle vett idézetek). Bár az, hogy melyik motívumnak, melyik mondatnak van valójában s milyen, a helyi értékén túl mutató, a mű egész világának összefüggésrendjében is szerepe, igazán csak a regény végére érve, vagy még inkább a regény újraolvasása után derül ki. A Meghalni Vukovárnál tipikusan azon művek közé tartozik, amelyek igénylik az első utáni második olvasatot, amelyek valódi természetüket és kincseik teljességét igazán csak annak során tárják fel. E regény nyelvi és szerkezeti pontosságát, feszességét, a valóságos történéseket, a hétköznapi és misztikus csodákat, a rémálmokat öszszerendező motivikájának (már-már túlzott) kidolgozottságát, a halál középpontba állítása és sokszoros megmutatása révén az élet lényegére kérdező intellektuális mélységét, s mindezek következtében költői szépségét is egy második olvasat tesz igazán láthatóvá. Ami annak a kérdésnek az eldöntését is megkönynyítheti, hogy a behívás elől időben elmenekült, a múltjára is visszaemlékező elbeszélő képzeli-e el, mi történt volna vele, ha otthon marad, hadba vonul és értelmetlenül elesik, vagy a Vukovárnál haldokló elbeszélő éli át a halála előtti utolsó pillanatban a vele megtörtént múltat és az elképzelt jövőt, s így a regény nem más, mint ennek az utolsó pillanatnak a művészi felbontása és szétterítése. Az, hogy a regény a hadba vonult elbeszélő tudatfolyamával indul, és a Budapesten képzeletével magára maradó elbeszélőével zárul, s tudjuk jól, a szerző maga éppen az utóbbi utat járta be, akár megtévesztő is lehet. A mű egészének összefüggésrendje, motívumhálózata, nemcsak a misztikától, de a metafizikától sem idegen világa, az egész életet egyetlen napba sűrítő Ulyssessel való párhuzamok és „az időt cáfoló” Borgesre, az
Az Alef című novellájára való hivatkozás („Elképzelhető az is, hogy van egy Alef-pillanat is, amelyben a világegyetem összes pillanata föllelhető? Lehetséges, hogy ez az a halál előtti utolsó pillanat, amelyről oly sok mendemonda kering?”) azonban nyilvánvalóvá teszi a megoldást.

Az új novelláskötet történetei a délvidéki polgárháborút közvetlenül megelőző években játszódnak, s legfeljebb annak kitöréséig, a szereplők hadba vonulásáig (A kapufától három lépésre) vagy a bevonulás előli elmenekülésükig (Sírgyalázók éjszakája) jutnak el. Nem a háborúról, még csak nem is a hozzávezető útról akar ez a kötet tehát mondani valamit, hanem „csupán” a Balkán északi része soknemzetiségű falusi társadalmának a nyolcvanas évek végén is jellegzetes világáról, egy-egy egyedi sors, egy-egy érdekes történet bemutatása révén. Bár érzékelhető már ezekben az években a „jugoszlávság”, a testvéri közösség szellemének erodálódása itt is, vannak, akiket a háborús előérzetek is megkísértenek már, még sincs háborús készülődés, az egyszerű emberek élik a maguk babonák, csodák, misztikus dolgok iránt még mindig fogékony, tragikus és komikus helyzetekkel egyaránt tarkított hétköznapi életét.

Majoros ebben a kötetében sem tesz mást, mint folytatja azt (időben némiképp továbblépve, és ezúttal csak néhány évre koncentrálva), amit az előző három novelláskötetében elkezdett (és a regénnyel is folytatott) – első kötete egyik novellacímének (Visszatérés Bácskába) szellemében, a második kötete címével (Távolodás Bácskától) szembehaladva –, megpróbálja „a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek Bácskáját ráírni a magyar irodalom térképére”, ahogy nemrég nyilatkozta egy interjúban. A bevezetőben jeleztem, hogy a novellista itt is felfedezhető erényeit ismertük már korábbról, amiben eltér mégis ez a kötet az előzőektől, főként az első kettőtől, az egyrészt az írói eszközök letisztult, egységesebb volta, s a valószínűleg ezzel is összefüggő nagyobb művészi biztonság, a korábbiaknál is ökonomikusabb fogalmazás- és szerkesztésmód. A pályakezdő novellista a realista élethelyzeteket gyakorta kilendítette még az irrealitás, a fantasztikum szférájába, a hagyományos realista módszertant elégtelennek érezve, időnként némileg erőltetetten igyekezett megtermékenyíteni azt az ún. mágikus realizmus eljárásaival és sci-fi klisékkel. Az új kötetben ezeknek már nyomaival sem találkozhatunk, ahogy nem nagyon találhatunk melléütéseket, üresjáratokat, felesleges bölcselkedéseket, publicisztikus kitérőket sem. A történetek magukért beszélnek, a szerző látszólag nem is tesz mást, csak a maga természetes közvetlenséggel áradó, az élőbeszéd ízeit, színeit és fordulatait is viszszaadni képes modorában előadja azokat. Kevesen tudnak azonban a kortárs magyar prózában ilyen természetes és hiteles hangon megszólalni a saját maguk teremtette világban. Majoros kötetének elbeszélője, illetve elbeszélői otthonosan mozognak abban a világban, amelyről szólnak, hiszen maguk is részesei, jól ismerik, mert belülről ismerik azokat a helyzeteket és hétköznapi szereplőket, amelyek és akik meghatározzák a történetek alakulását.

Ráadásul új minőséggel is gazdagodik most a majorosi próza, amikor a korábban csak nyomokban fellelhető irónia szinte a kötet minden írását áthatja. Külön elemzést igényelne ennek az inkább szeretetteljes, mint bántó, nyelvileg alig artikulált, inkább a groteszk helyzetekben, a szereplők vágyainak, gondolatainak és cselekedeteinek ellentmondásaiban, a jellemek összetettségében rejtőző iróniának a működése, nem ritkán frenetikusan humoros hatása, mint például a kötetnyitó Emberrel esik meg, vagy A kapufától három lépésre, a Sírgyalázók éjszakája című elbeszélésekben. A groteszk, ironikus, humoros (ha már Délvidék, akkor a Kustorica filmekre, ha kicsit északabbra nézünk, akkor a hrabali ihletésű Menzel filmekre emlékeztető) jelenetekben gazdag írások a szerző korábbi komorabb, tragikusabb hangoltságú világképének átalakulásáról tanúskodnak és egy olyan teljesebb, összetettebb létszemlélet közvetítésének szándékáról, amelyben a tragikum és komikum, emberi nagyság és gyarlóság, a bánat és öröm, a halál és az életvágy nem egymást kizárják, hanem inkább feltételezik.

A pályadíj odaítélése után adott, már idézett interjúban Majoros azt is mondja, hogy pályaműve „nem csupán novelláskötetként, de önálló történetekre bontott regényként is olvasható: a novellák szereplői más írásokban is fölbukkannak, és újabb adalékokkal egészül ki a sorsukról, életükről kialakított kép”. Az én olvasatom, sajnos, nem tudja megerősíteni mindezt, ugyanis igazából csak két-három mellékszereplőre, például a Medvehistóriában még bosnyák medvetáncoltató, majd később pékké váló Rizvan Atyimira, vagy a szövetkezeti elnök Plothárra történnek különböző írásokban is utalások. Nyilvánvaló, hogy nem azonos minden írás elbeszélője (és nem is csak azért, mert egyes szám harmadik személyű elbeszélők is vannak köztük), még ha többnek (ahogy fentebb jeleztem) a villanyszerelő Mohácsi is lehetne, akinek személyiségéről és sorsáról valójában itt alig tudunk meg valamit, mivel ezúttal inkább csak narrátora (és nem hőse) a történeteknek. Az utolsó, Rejtőzködők című elbeszélés hangütésének, stílusának másságával, rejtélyesebb, metaforikusan is értelmezhető, elvontabb problematikájával pedig nem is illik a többi közé. Amelyek ugyanazon helyszínen, ugyanabban az időben játszódó, egymáshoz nem kapcsolódó történeteket előadó novellasorozatnak nevezhetők inkább, mintsem regénynek vagy akár összefüggő novellaciklusnak. De nem olyan nagy baj ez, még ha nagy divatja is van napjainkban a regény felé mutató novellaciklusoknak. Majoros Sándor valódi regénye és ezen novelláskötete így is látványosan bizonyítja azt, hogy a Bácska eddigi legnagyobb írójának, Gion Nándornak megvan a méltó örököse.

Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál. Timp Kiadó, 2003, 160 oldal
Majoros Sándor: Akácfáink sokáig élnek. Timp Kiadó, 2004. 172 oldal

Elek Tibor

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu