buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A szelídség vitaminja
Czigány Györggyel beszélget Nádor Tamás


2004.09.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Derűs beszélgető, sőt könnyed csevegő, de mások megszólaltatásában és önkifejezésében is szelíden fegyelmezett. A közbeszédben úgy visszafogott, hogy azért oly barátságosan megnyílik, hogy nemcsak rábízhatod magad, de őt is megismerheted. Amikor szerkeszt, építkezik, ökonómiáját játékosság enyhíti és jóleső ritmika, zárt formákat oldó képzelet. Írásban, kivált versben persze az elmondhatatlant mondja el. Mellőzve bárminő fölösleget. Szűkszavú párbeszédben a Teremtővel és teremtményeivel. Fohász-feszesen, lélegzet-lüktetéssel.
 

- Kezdjük a legelcsépeltebb, ám az ilyen többéltű – muzsikus, rádiós-tévés, lírikus – személyiséggel folytatott párbeszédben elkerülhetetlen kérdéssel: tucatnyinál is több verseskötet és jó néhány prózai könyv birtokában rendjénvalónak tartja-e, hogy életének java részét sok egyébbel töltötte el? Vagy ebben semmiféle ellentmondás nincsen?

Szeretném hinni – mert biztos azért nem vagyok benne –, hogy nincs. Tény, hogy zongoraművész-tanári diplomát szereztem, aztán a rádióban, televízióban több ezer zenei, irodalmi, vallási műsort, igen sok interjút készítettem. Mindmáig egyik műsorvezetője vagyok a Ki nyer ma? című – immáron harmincöt esztendős – zenei fejtörőnek, s rendszeresen vezetem a Bartók rádió Muzsikáló reggel című programját is. A tévében annak idején alapítója voltam a vallási szerkesztőségnek, ebben is dolgozom mindmáig, hál’ istennek még számos régi kollégával. Tagadhatatlan tehát, hogy pályámat meghatározta az úgynevezett tömegkommunikáció. Amelyben az ember óhatatlanul mindennapi, praktikus teendők sokaságával kénytelen, nemritkán időrablónak tetsző módon bíbelődni. Ám ezt a tevékenységet is lehet a magunk kedvére formálni, ízlésünkhöz alakítani. Kellő szerencsével és találékonysággal akár úgy is, hogy „lírai természetünk” lehetőleg ne sérüljön. Verseim itt-ott már diákkoromban, 1946–48-ban megjelentek. Ám rövidesen nem publikálhattam őket. Akkoriban konzervatóriumba jártam, muzikalitásomat, zongorajátékomat dicsérték mestereim, így a Zeneakadémián – zongoraművész, tanár szakon – folytattam tanulmányaimat. Diplomám megszerzése után kerültem a Magyar Rádióba zenei rendezőnek, szerkesztőnek, főmunkatársnak, „beszélgetőnek”. Majd a Magyar Televízióba főszerkesztőnek. S a magam módján évtizedekig itt is, ott is muzsikus és lírikus maradtam.

- Rádióban, televízióban, írott sajtóban „öreg rókák” gyakran mondogatták-mondogatják: ez az információ világa, hagyjuk a lírát. Bizonyára arra gondolnak: ami (hangban, képben, írott betűben) önmagáért beszél, azt nem kell „cukrosítani”, mert szirupos lesz. Ön bizonyára nem „sózott” negédességet a közönségre...

Mi volt és maradt a dolgom? Kitalálni, szerkeszteni zenei és egyéb műsorokat, hangversenyt közvetíteni, a legkülönfélébb interjúalanyokkal – Szabolcsi Bencétől Dürrenmattig, Kodály Zoltántól Habsburg Ottóig – beszélgetni. A rádióműsorok jó része úgynevezett feature volt (akkoriban ezt hangszőttesre magyarították, ám ez az elnevezés nem terjedt el). Vagyis olyan hangkompozíció, amelyben szinte zenei módon érvényesültek a variációk. S úgy épültek fel, alkotórészei akként társultak, illeszkedtek egymáshoz, hogy volt bennük zene, kommentár, interjú, montázs, stb. – a rádiózás akkori fokán. (Például: Házimuzsika, Csak a derű óráit számolom.) S amenynyire zenei elemek érvényesültek e műsorok szerkezetében, gyakran annyira meghatározta hangulatukat, szövegüket is a líra. Értve ez utóbbin a ritmustól a megfogalmazásmódig mindazt, ami érzékletessé, sajátosan lüktetővé, vagy éppen megnyugtatóan hullámzóvá tehet bármilyen, akár szárazon informatív közlést is. Ekképpen nem kellett meghasonlanom magammal, hiszen végül csupán annyi történt, hogy nem papíron, hanem a hang világában is próbáltam megőrizni, kifejezni költői érzékeléseimet, szemléletemet.

- Írásainak és egyéb nyilvános megnyilatkozásainak ismerői tapasztalhatták: már-már naivitással határos jóindulatához társult azért mindig figyelmes tárgyiasság, elemző tárgyilagosság. S bár beszélgetéseiben szívesen elengedi magát, verseiből kimetszi a fölösleget. Változó követelmény- és divatrendszerek közepette talán így őrizte meg – elnézést az ódon egybevetésért – stílusát, vagyis önmagát?

Jó volna azzal büszkélkedni, hogy én bizony megterveztem az életemet, a munkámat, a verseimet, és elveimhez körömszakadtáig ragaszkodtam. Ám nem hiszem, hogy efféle „hőstetteknek” köszönhető, tulajdonítható (mert talán ez nem is erény), hogy olyan lettem, amilyen vagyok. Valójában mondhatni: születési hibám, hogy csakugyan bizonyos fokig naiv voltam és maradtam. Magyarán: nem ragadok prekoncepciókba, alanyomra-tárgyamra „ártatlanul” tekintek. Hozzá próbálok közelíteni, és sosem az ítélkezés szándékával, hanem úgy, hogy – lett légyen szó zenéről, beszélgetőtársról, bármiről – akivel-amivel találkozom, az önmagát mutathassa meg. Lehet, hogy épp ez a naivitás volt az a vitamin, amely különböző szisztémákban a bajtól (ne adj’ isten, valamiféle szellemi, politikai vagy egyéb kórtól) megvédett. A hatvanas években például – miközben rádiós főmunkatárs, rovatvezető voltam – a krisztinavárosi templomban kórust vezettem, nagymiséken orgonáltam. És föl se merült bennem, hogy ezért ideológiailag esetleg „gyanússá” minősítenek. Tettem, amiben hittem, nem tagadtam meg vonzalmaimat, rokonszenveimet. S talán azt gondolták: az ilyen ártalmatlan „holdkórostól” nem kell tartani. Ami az oldottság, illetve sűrítettség látszólagos ambivalenciáját illeti: ez bennem sosem okozott feszültséget. A vers számomra mindig is a leglényegesebb dolgok megfogalmazásának lehetősége volt. A lényeg kimondása pedig szigorú önkontrollt, fegyelmet követel. Zenei példával élve: Webern óta (akinek egész életműve mindössze három órányi) a huszadik-huszonegyedik századi zene színe-java igencsak meggondolt, koncentrált, sűrített. A költészet sem engedheti már meg magának, hogy szószátyár legyen. Ugyanakkor – ismét muzsika-párhuzamból merítve – misék kezdetekor és befejezésekor orgonámon valamilyen szép nép-ének dallamára magam is improvizáltam. Az improvizáció pedig játék, könnyed csevegés a zene nyelvén. Műsoraimban – persze szorgos-szigorú felkészülés után – megengedtem magamnak a rögtönzést. Verseimben viszont (ahogyan egyszer Rákos Sándor mondta róluk) valóban próbáltam „csontig csupaszítva” csak a legfontosabbat, legszükségesebbet megtartani. E kétféle magatartás és kifejezés úgy hiszem – talán szabad ebben reménykednem –, nincs diszharmóniában egymással.

- Legutóbbi három kötetét (Mézet ont az ég; A Teremtő ministránsai; Tizedek) a Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója adta ki. Olvasója észlelheti: írásait hit, szeretet járja át, ám nincs bennük semmiféle régi vagy újmódi vakbuzgóság. Talán, mert – önt idézve – a Teremtő egyik ministránsaként teszi a dolgát...

Csakugyan ezzel próbálkozom. Annak persze örültem, hogy kiadóm szívesen publikálta könyveimet. Kivált, mert semmiféle fanatikus, vagy akár csak propagandisztikus elkötelezettséget nem vártak tőlem el, nem kértek rajtam számon. Hiszen a költészet meghal, ha bármilyen mértékben el- vagy lekötelezetté válik. Számomra a kereszténység, a katolicizmus – amiképp azt egyik esszémben is megfogalmazom – olyan értelemben egyetemes gondolat és szemlélet, ahogyan azt annyi nagy gondolkodón túl Rónay György és Pilinszky János is kifejtette, versbe is foglalta, „élte”. És akképpen hiszem Istent, ahogyan Nemes Nagy Ágnes Ettél-e citromalmát? című költeményében – nagybetegen, végső kétségbeesésében, kétségeivel küszködve – Istennel is viaskodik. Mert a hit nemcsak a szépbe, az idillibe foglaltatik, hanem valóban mindenkinek meg kell járnia a maga poklát, hogy Teremtőjéhez visszataláljon. De egyébként sem tudok eszméket „megverselni”, csupán az érzéseimet, élményeimet, gondolataimat tömörítem így, amikor más eszközöm már nem marad. Ezért sem kötődöm, nem vagyok, nem is lehetek szolgálója, famulusa, hirdetője semmiféle tételes rendszernek, világnézetnek, csoportosulásnak. Azt írom, amit érzek, tudni vélek és amit szeretek.
Ám persze, mint mindannyian, ön is kénytelen volt átélni különböző rendszereket és rendetlenségeket, személyes örömöket, tragédiákat. Válto-zott-e, okult-e a révükön, vagy megőrizte egykori csodálkozó tekintetét? Egyáltalán: foglalkozik-e mérlegkészítéssel?
Bizonyára van, aki ezt hátránynak véli, és van, aki talán megdicsér érte: de én bizony meglehetősen hűséges természetű vagyok. Hűséges maradtam a szeretteimhez – a szüleimhez, feleségemhez, gyermekeimhez, unokáimhoz –, hűséges szellemi vonzalmaimhoz, hűséges a hitemhez. Soha nem voltam lázadó hajlamú ember, nem kívántam kitörni ebből, mert mindezt otthonomnak, a magaménak éreztem. Ebből következik, hogy ifjú koromtól mai öregségemig (noha hál’ istennek nem érzem idősnek magamat) nemigen változtam. Ma is ugyanazokat a rokonszenveket, inspirációkat észlelem, érzékelem, mint egykoron. S igyekeztem is úgy élni, hogy soha ne kelljen megtagadnom tegnapi-tegnapelőtti énemet. Hogy bölcsebb lettem-e, nem tudom. A bölcsesség amúgy is kegyelem dolga. És hát mondjuk Weöres Sándor vajon bölcsebb volt-e szép, búcsúzó költeményeiben, mint amikor Öregek című versét megírta – tizenhat évesen? Nem merem persze hozzá mérni magamat, de amikor legutóbb a katolikus rádióban, Nagy Gáspár kérésére fölolvastam huszonnégy, a legkülönbözőbb életidőmben keletkezett versemet, rajtacsíptem magam hasonló „időtlenségeken”. Bölcs lettem volna már gyerekként, és most, öregen gyermeki vagyok? Ezt csak más ítélheti meg.

- Beszélgetésünket mindvégig szelíd mosollyal kísérte, szavait visszafogott önirónia színezte. Annak köszönhető ez, hogy mindig barátságos kapcsolatban állt a környezetével, és – bárhogyan alakult is az élete – most ezt visszanyerte?

Valóban – a minden embert érő feszültségek, konfliktusok, nehézségek, megaláztatások, tragédiák ellenére – végül is mindig szeretetteljes légkörben élhettem. Ez persze legalább annyira alkati adottságból adódik, amennyire – ismét ezt a szót kell használnom – kegyelem. Tizedek című könyvemben (amelyért a megtisztelő Stephanus-díjra méltatott-minősített a Szent István Társulat) Chestertont idézem, aki egyebek közt ezt írja Assisi Szent Ferencről: „Tudta azt is, hogy puszta létezésünk égbe nyúló, szédítő csodáját akkor mérhetjük fel igazán, ha ráeszmélünk, hogy csupán egy különös kegyelem folytán létezünk.” Ehhez az egyetemes felismeréshez kell persze a hétköznapoké is. Tegyük fel annak öröme, hogy az ember a szellemi munkájában (mondjuk a Ki nyer ma? immáron klasszikus fejtörőjében), vagy a családjában (például az unokájával roppant mulatságos foglalatosságokba, olykor már szinte abszurd tréfálkozásokba feledkezve) végigjátssza az életét. Vagyis, hogy képes legyen látni a világ és önnön sorsának napfényes oldalát. Ebben segít az emberiség egyik rendkívüli áldása, a humor. Ezért is hiszem – amit szintén Chesterton állít –: a derűnek az Úristenben is benne kell lennie. Neki köszönhetjük, hogy ügyetlenségeinket, tévedéseinket, hamisságunkat azért jóízűen, sőt akár boldogan meg tudjuk mosolyogni, ki tudjuk nevetni. Szelíden, vagy akár élénken.

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu