404 Not Found
404 Not Found
Please forward this error screen to fd.langall.com's WebMaster.

The server can not find the requested page:

  • fd.langall.com/my.txt (port 80)
2019. október 21, hétfo
Orsolya napja





















Évfordulók:
1878: Krúdy Gyula születése (Nyíregyháza)
1940: Megjelent Ernest Hemingway Akikért a harang szól című regénye
1969: Jack Kerouac halála (St. Petersburg)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A hétköznapok szentsége


2004.09.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. (…) A mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli. Ez a modern művészet egyetlen kérdése”
Hamvas Béla

 

Chartres, Reims, Amiens – van-e, aki nem csodálja meg e városok gótikus katedrálisait? Az építészet e gyöngyszemei nyolc évszázada állanak, de mindöszsze néhány 13. századi francia katedrális vezető építészének a neve maradt fenn, csupán a nevük, életükről semmit sem tudunk. Azt sem tudjuk, kik faragták a katedrálisok szobrait, kik festették a rózsaablakokat: e halhatatlan művészek névtelenek. A Milói Vénusz, az Upanisadok, a Védák alkotóinak kilétét is homály fedi. Folyton a szerzői jogokra hivatkozó, az „egyéniségeket” futószalagon gyártó korunkban egyetlen írót ismerek, akit vonzott a fentebb némiképp önkényesen felsorolt művek alkotóinak névtelensége: Hamvas Bélát. Az ismertség becsvágyáról való ezen lemondást hívja Csuang-ce nevezetes névtelenségnek.

Hamvas olykor reménytelenül rossz körülmények között (tizenhárom esztendőn át munkásszállókon) írta bámulatos termékenységgel műveit, s amint pontot tett végükre, nem törődött további sorsukkal, „elbocsátotta” őket. (Katonáimat elbocsátom – írta verseiről hasonló életérzéstől hajtva Ady, akit – mellesleg – Hamvas nem sokra tartott.) Barátok, ismerősök adták kézről-kézre, másolták, gépelték kéziratait, időnként el is lopták, vagy finomkodóbban, ködösítve fogalmazva: maguknál tartották őket. Az 1960-as években Hamvas tovább radikalizálódott – ami az ő esetében egyszerűsödést, tisztulást jelentett –, s már a Mű elégetéséről írt esszét. Szerencsénkre megkegyelmezett műveinek, de művei sorsa iránti közömbössége, e bámulatos szellemi előkelősége nagy veszteséget okozott nekünk, betűre éhes könyvmo-lyoknak és tintanyalóknak: több írása ma is lappang, s kétséges, hogy megkerülnek-e valaha. Hamvas bizalmatlan volt a vallomások, életraj-zok iránt, vallotta, hogy előkelő ember nem beszél magáról, az előkelő emberről a műve beszél. Ezek után nem kerülhetjük meg a kérdést: vajon Hamvas ízlése szerinti-e az a kötet, amelyben barátok, tanítványok, ismerősök idézik fel róla emlékeiket?

Bármennyire ellentmondásnak is tűnik, éppen Hamvas esetében van igazán értelme a személyes reflexiók közkinccsé tételének. Ugyanis, érett fővel Hamvas nem érte be a művekkel, fontosabbnak tekintette a hiteles életet. A kétzongorás szonáta című esszéje szerint „Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. (…) A mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli. Ez a modern művészet egyetlen kérdése” Az idézettekkel összhangban, idős korában elsősorban életvitelével, személyes példájával kívánt hatni, tanítani, műveivel csak másodsorban. S valóban, talán még esszéinél, tanulmányainál is irigylésre méltóbb az alázat, ahogyan lázadás nélkül viselte sorsát Inotán, Tiszapalkonyán, Bokodon, ahol az erőmű-építkezéseken raktárosként kényszerült munkát vállalni. (Rab vagy, amíg a szíved lázad – írta József Attila, aki Hamvas szerint egyetlen lényeges kérdést sem vetett fel!) Hamvas nem lázadt a sivár hétköznapok ellen, hanem megszentelte azokat, mindennel metafizikai kapcsolatot alakított ki, legapróbb hétköznapi cselekedeteit is Isten felé irányította. Nem a teológusok Istene felé, hanem afelé, akiről beszélni nem lehet, csak hallgatni. Látó, s nem csak néző tanítványaira a hétköznapokat megszentelő Hamvas életvitele volt a legnagyobb hatással: „…csupán ismeret és éles értelem sohasem tudott meggyőzni, tehetség még kevésbé. Hanem az inkább, ahogy evett, kapált, ment, mosakodott, cigarettára gyújtott…” (Molnár Sándor) (A cigarettasodrás szertartása szinte egyik emlékező figyelmét sem kerülte el.)

A kötetből kiderül, hogy Hamvas nem csak a külvilágban, hanem otthonában is méltósággal tűrte méltatlan helyzetét: a három- vagy négyszobás polgári lakásból neki csak a fűtetlen hall jutott, amelyen mindenki átjárt. (Mennyivel érthetőbbek így Az ágy című remek, kis esszéjének az indítékai!)
Az elmondottak fényében bátran kijelenthetjük: ha valakiről, Hamvasról nem csupán az íróról, hanem az emberről is össze kell gyűjteni mindent, mert ő túlnő a papírra vetett betűkön, nem csak irodalom, több annál: példa, életviteli minta. Hamvas valóban lélekvezető (psychopompos) volt, s ma is az, kevesek lélekvezetője: Mester.

Az 1980-as években Hamvas két hűséges híve, Bosnyák Sándor és Darabos Pál összegyűjtötte a Mestert egykoron ismerők emlékezéseit, s csaknem negyedszázad múltán a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet kötetbe gyűjtve tette az olvasók asztalára. Negyvenheten – demokratikus betűrendben – mondják el gondolataikat, emlékeiket Hamvasról. Hogy csak az ismertebbeket említsem: Baránszky-Jób László, Barcsay Jenő, Molnár Antal, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor. A negyvenhét ember közül Hamvas sokaknak volt éltető energiaforrása, a könyvben nem ritka az ilyen, vagy hasonló értelmű fordulat: „Ez a találkozás döntő hatással volt egész életemre.”

Szembeötlő, hogy az emlékezők között nem a Szó művészei, hanem festők vannak többségben: tizenhárman. Az emlékezők tarka társaságát több szempontból is osztályozhatjuk, például Mester és tanítvány viszonya szerint is. A tanítvány a Mesterért van, míg a stréber csak felhasználja a Mestert. Sajnos, az emlékezők között is akad, aki ez utóbbi csoportba tartozik: Demény János mindenképpen. Baránszky-Jób Lászlót, Habán Mihályt és Molnár Antalt semmiképpen sem hasonlítanám Deményhez, de időnként ők is igyekeztek saját életüket és gondolataikat előtérbe tolni. Sajátos paradoxon ez: Hamvas révén nőni akartak, de még inkább összetöpörödtek. A kellő alázat hiánya így bosszulja meg magát. A kötetben azonban többségben vannak a Hamvas emlékét önzetlenül ápoló cikkek, az olyanok, mint testvéréé, Hamvas Magdolnáé. Az igazi tanítványok írásai közül a legértékesebb és a legterjedelmesebb kétségtelenül Molnár Sándoré.

Nem csupán a kötet összeállítóinak tisztességes módszeréről, de jó érzékéről is tanúskodik, hogy Hamvasról nem egy istenített, minden földi gyarlóságtól mentes, idealizált, tökéletes kép alakul ki az olvasóban, hanem olykor-olykor szó esik az esendő, botladozó emberről is. Az idealizálás ellen maga Hamvas tiltakozott volna elsőként, hiszen a – véleményem szerint – legmélyebb, s egyben legkíméletlenebb, legkevésbé papírízű könyvében, a Patmoszban, az Interview című írásában van ereje kimondani, hogy sohasem teljesítette munkahelyi kötelességét. Egyik tanítványa szintén nem törekszik ezt elmismásolni, megtudjuk tőle, hogy a Fővárosi Könyvtárban Hamvas „Nem vitte túlzásba a munkát…”, időnként annyira belemélyedt olvasmányaiba, hogy az olvasók sorban álltak asztala előtt. S e tény közlésével sem Hamvas nem lesz kisebb, sem tanítványa nem követ el szentségtörést, ettől emberi a könyv. Ugyancsak a szerkesztők pártatlanságra való törekvéséről tanúskodik, hogy az emberileg Hamvashoz méltatlannak bizonyult Demény Jánosnak is szót adtak. (Demény nem adta vissza a Hamvastól olvasásra kölcsön kapott művet szerzőjének, jóllehet az volt az egyetlen példány.)

Hamvas időnként – főként fiatal korában – nem tudott lemondani egy-egy szellemes, megejtően szép, csak éppen nem igaz metafora csábításáról. Némely művét ez teszi mesterséges beszéddé. A betegség bűn – mondotta állítólag Hamvas. Vajon az ő magas vérnyomása is bűn volt, vagy a Gulágon mínusz 30 fokban megbetegedők is bűnösök voltak? Nyilván nem! Időnként az emlékezők is megengednek maguknak egy-egy ilyen nagyotmondást: „…az emberiség nagy szavait a mi nyelvünkön nem lehet kimondani. De lehet ógörög, latin, héber és szanszkrit nyelven.” Nagy bátorság, s az említett nyelvek mélységes ismerete szükséges egy ilyen kijelentéshez. Hamvas ismerte ezeket a holt nyelveket, de ő nem ragadtatta el magát ennyire. Tovább megyek: Dante, Böhme, Dosztojevszkij vajon nem az emberiség nagy szavai közé tartozik?

Az emlékezések jobb megértését Darabos Pál rövid, lényegre törő, szellemes, néha ironikus jegyzetei segítik, gyakorta kijavítva a memóriájukra hagyatkozók tévedéseit. E jegyzetek döntő többsége Hamvas Bélának szolgáltat igazságot, s ez rendben is van. Egy rövid jegyzet azonban igazságot szolgáltathatna Németh Lászlónak is, mert Németh László sohasem tanácsolt olyan szamárságot a fiatal íróknak, hogy mítoszokat írjanak (259. lap). A mítosz emlőin című esszéjében, amely 1939-ben a Kerényi Károly-féle Szigetben jelent meg, így fogalmaz: „Ha egy fiatal író megkérdezne: »Milyen diétára fogjam a lelkem, hogy nagy eredményeket érjek el?« – azt mondanám: »Olvass mítoszokat.«”

Hamvas híveinek tolla nyomán a legsötétebb kép talán Fülep Lajosról és Weöres Sándorról alakul ki az olvasókban. Szerintük Weöres korrumpálódott, s csingilingi versekre pazarolta tehetségét. Nem akarom túlságosan elvetni a sulykot, de Weöres „csingilingi” Ha a világ rigó lenne kötetének bármelyik verse ér annyit, mint némelyik költőnek az egész életműve! Fülep pedig – úgymond – cserbenhagyta Hamvast, nem szerzett neki állást 1951-ben, s ezért kényszerült az erőmű-építkezésekre. Nincs hely részleteiben cáfolni, árnyalni az időnként Fülep becsületébe gázoló kijelentéseket, mindössze azt javaslom, az olvasó vegye kezébe Fülep levelezése 6. kötetét, s látni fogja, hogy Fülep akin csak tudott, segített. Ráadásul gyakorta úgy, amit Csuang-ce tanította: nevezetes névtelenségbe burkolózva. Sajnos, Hamvason nem tudott segíteni.

Kissé furcsa a könyv címe. Az alcím magyarra fordítja a főcímet, hiszen a visszaemlékezések ugyanazt jelenti, mint az in memoriam. Elég lett volna az egyik, vagy az előkelő latin, vagy a „parlagiasabb” magyar, de így együtt a kettő fölösleges. Ugyanígy fölösleges, mert magyartalan a visszaemlékezések szóban a vissza előtag, hiszen magyarul egyszerűen csak emlékezünk: vissza nélkül. Több tanítvány nyilatkozott meg Hamvasról, de aki filoszként a legtöbbet munkálkodik érte, a kötet szerkesztője, Darabos Pál szerényen hallgat. Várjuk az ő megszólalását is.

Ez a kötet segít emberközelbe hozni Hamvas Bélát, segít megismerni a rokonszenves magánembert, s ezáltal az író Hamvasnak is nagy szolgálatot tesz. Erre szükség is van, mert Hamvas még nincs az őt megillető helyen. S még jó ideig nem is lesz, mert nem kellemes szerző. Gondolkodásra, önmagunkkal való szembenézésre sarkall, s ez zavarja a fogyasztás utáni emésztést: a Fogyasztó emésztését.

In memoriam Hamvas Béla. Visszaemlékezések Hamvas Bélára
Szerk. Darabos Pál és Molnár Márton
Hamvas Intézet, 288 oldal, 2500 Ft

Babus Antal

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu