buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az okkultizmustól a tudományvallásig


2004.05.28

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Izgalmas könyvvel lepte meg az olvasót az Európa Könyvkiadó, a Bernice Glatzer Rosenthal által szerkesztett, amerikai és német szlavisták írásait közlő tanulmánykötetből készített válogatás magyar változatával, amely az okkultizmus oroszországi sikertörténetét mutatja be.
 

A kötetben szereplő tanulmányok majdnem mindegyike érdekes adalékul szolgál a XX. századelő és a szovjet korszak orosz kultúrájához, olyan kérdéseket érint, melyeket eddig Magyarországon csak a szlavisták szűk köre ismert. A szovjet korszakban az okkultizmus, a spiritizmus, a spiritualizmus, a teozófia, az antropozófia és a szabadkőművesség a hivatalos kultúrán kívüli, tiltott és büntetendő területnek számított. Miután Oroszországban 1990 után megnyíltak az archívumok és szabaddá vált a könyvkiadás, alkalom nyílott e problematika alapos tanulmányozására. A moszkvai és szentpétervári kutatók közreadták az orosz szimbolisták és futuristák, a vallásbölcselők és utópikus gondolkodók naplóit, levelezését, eddig ismeretlen műveit, újra napvilágot láttak az ezoterikus mozgalmak és az orosz szabadkőművesség dokumentumai. 1999-ben pedig Nyikolaj Bogomolov, aki e téma legavatottabb kutatója Oroszországban, megjelentette az eredeti anyagokban és értő elemzésekben bővelkedő, A XX. századelő irodalma és az okkultizmus című könyvét, melyben megidézi például az antropozófus, Anna Minclova titokzatos alakját és „szellemét”, aki naiv, misztikus tanaival rendkívüli hatást gyakorolt a legműveltebb orosz szimbolista költőre és gondolkodóra, Vjacseszlav Ivanovra, illetve Andrej Belijre, az orosz szimbolista próza világirodalmi jelentőségű alkotójára. A tanulmánykötetből megtudjuk azt is, hogyan múlatta idejét a művészértelmiség Vjacseszlav Ivanov „tornyában”, ahol az okkultizmussal és misztikával való foglalatoskodás a szó szoros értelmében áthatotta a köznapokat és a magánéletet, valamint fény derül több századelős irodalmi szöveg „mélyebb”, okkultista értelmére.

Az Európa Könyvkiadó választása ugyanakkor nem véletlen, hogy az amerikai tanulmánykötetre esett. Ezek az írások, ha filológiailag nem is olyan alaposak, mint Bogomolov könyve, ám jól olvashatók, ismeretterjesztő szándékúak a szó nemes értelmében, megmagyarázzák a fogalmakat az okkultizmusban és az orosz kultúrában nem annyira járatos olvasónak, s kitekintést nyújtanak a szovjet és posztszovjet korszakra is, noha épp ezzel kapcsolatban azért felmerülnek bizonyos problémák, melyekre majd a későbbiekben kitérek.

Rosenthal bevezető tanulmányát, amely korrekt módon igazít el az orosz okkultista rendszerekben Judit Deutsch-Kornblatt Az orosz vallásos gondolkodás és a zsidó kabbala című írása követi. A szerző elsősorban az orosz „ezüstkor” (Anna Ahmatova nevezi így a századforduló orosz kultúráját) művészi útkereséseit leginkább meghatározó filozófus, Vlagyimir Szolovjov kabbala iránti érdeklődést elemzi. Miután Szolovjov hitt az ortodoxia egyetemességében, az Istenemberség elméletének kidolgozásakor kapóra jött neki a kabbala szinkretizmusa, az egy és sok közötti dinamikus és szerves kapcsolat hangsúlyozása. E nézőpont szerint a filozófus szobornoszty (megszentelt közösség) fogalma is egyfelől „sokféleség az egységben”, másfelől pedig az Istennel való személyes kapcsolat közösségen belüli, állandó megújulásra ösztönző megvalósulása. Szolovjov esetében, akit nagyon is foglalkoztatott az ezoterikus hitvilág kutatása, a kabbala jól megfért nemcsak az ortodoxiával, de a neoplatonizmussal, illetve Böhme és Swedenborg tanaival.

Szolovjov „eklekticizmusát” örökölték a szimbolisták és a századelő vallásfilozófusai is. A judaizmus iránt a vallásbölcselet terén Vaszilij Rozanov mutatott még élénk érdeklődést, aki az ószövetségi elvek alapján egyesítette a szexust és az Istenhez való viszonyt.

A századfordulós Oroszország eklektikus szellemi útkereséseiről tudósít Maria Carlson: A divatos okkultizmus. Spiritualizmus, teozófia, szabadkőművesség és hermetizmus a századfordulós Oroszországban című tanulmánya, amely a kötet egyik legjobb írása. A spiritualizmus és spiritizmus az 1850-es években érte el Oroszországot; 1881-ben Rebusz címen indítottak spiritualista folyóiratot Szentpétervárott. A szimbolisták közül például Valerij Brjuszov rendszeresen vett részt spiritiszta szeánszokon. A titkos tudományok biztos ismerete tükröződik a magyarul is olvasható, A tüzes angyal című regényében. A teozófiai mozgalom egyik megalapítója, Jelena Blavatszkaja szintén orosz származású volt. Ez a „tudományos” vallás, amely nem a hiten, hanem a spirituális dolgok abszolút tudásán alapul, nagyon népszerű volt Oroszországban. A teozófia orosz változata Dosztojevszkij, Tolsztoj és Szolovjov tanaiból is merített, szorosan összekapcsolódott az oroszos istenkereséssel, így messianisztikus és nacionalisztikus színezetet nyert. A teozófia jelentős hatást gyakorolt nemcsak a szimbolistákra (Belij, Ellisz, Volosin és mások), de a zeneszerző Szkrjabinra, sőt az avantgárd képzőművészekre, Kazimir Malevicsre és Vaszilij Kandinszkijra is. A szabadkőművesség, mint Európában általában, Oroszországban először a XVIII. században terjedt el az értelmiség és az arisztokrácia köreiben. III. Péter cár maga is szabadkőműves volt. 1822-ben azonban I. Sándor betiltotta a páholyok tevékenységét, melyek csak a XX. századelőn kezdhették újra működésüket. A szabadkőművesség igazán 1905-től élénkült fel Oroszországban: két nagy páholy alakult, az Újjászületés Moszkvában és a Sarkcsillag Pétervárott. A rózsakeresztesek és a martinisták szintén megjelentek az orosz közegben; 1917-ben már 28 nagyobb, különféle irányzatú páholy működött. Az orosz szimbolista és avantgárd költészet és próza bővelkedik a szabadkőműves-szimbolikában. Állítólag Vjacseszlav Ivanov, Valerij Brjuszov és Andrej Belij a Lucifer páholy tagjai voltak.

Renata von Maydell tanulmánya az antropozófia elterjedését vizsgálja Oroszországban. Rudolf Steiner, az antropozófia atyja kultúrtörténeti koncepciójában Oroszország és a szlávok különleges helyet foglalnak el. A szimbolisták közül az antropozófiával a legkövetkezetesebben és bölcseleti szinten Andrej Belij foglalkozott. Feleségével, Aszja Turgenyevával (az író unokája) és több orosz antropozófussal együtt részt vett a dornachi antropozófus-szentély, a Goetheanum építésében. Szintén az antropozófia elveit alkalmazta színpadi munkájában Mihail Csehov, az 1920-as évek egyik legjobb orosz színésze. 1990-ben Moszkvában újraszerveződött az Orosz Antropozófus Társaság: Waldorf-iskolákat nyitottak, s eleven kapcsolatot tartanak fenn a külföldi csoportokkal is.

Az orosz közösségi elv extrém bölcseleti megnyilvánulásai a Nyikolaj Fjodorov-féle Közös feladat filozófiája és az 1920-as, 1930-as évek kozmizmusa. Mindkettővel foglalkoznak a kötet tanulmányai, kiemelve azt az utat, melyet az orosz gondolat az okkultizmustól a tudományvallásig tett meg. Mind Fjodorov, mind a kozmisták utópikus elméletének a célja az emberi halhatatlanság gyakorlati megvalósítása. Fjodorov közös feladatának a lényege a holt ősök egyetemes feltámasztása, majd a feltámasztott nemzedékek széttelepítése a világűrben. Az egyetemes feltámasztás Fjodorov szerint tudományos lehetőség és morális kötelesség is egyben, melyből mindenkinek részt kell vállalnia, máskülönben a feladat eleve bukásra ítélt. Fjodorov eszménye bevallottan aszexuális: az ideális egy fivér (aki nem apa) és egy lánygyermek (aki nem anya) egysége, amelyben a két nem egyesülése nem az utódok nemzését, hanem a holt szülők feltámasztását szolgálná. Fjodorov e cél érdekében igyekszik kiaknázni a tudományos és technikai fejlődés lehetőségeit, melyeknek mágikus erőt tulajdonít. A kozmisták, köztük az orosz űrhajózás atyja, Konsztantyin Ciolkovszkij és Vlagyimir Vernadszkij, a fiziológus tulajdonképpen Fjodorov eszméit fejlesztik tovább, még inkább tudományos köntösbe öltöztetve. Felfogásuk szerint a világ a „bioszférából” (az élő anyag szférájából) a „nooszférába” (a ráció szférájába) való átalakulásban van. Az emberiség egésze egyetlen organizmussá szerveződik („rációval felruházott, eleven anyaggá”), s ez olyan magasabb rendű, „planetáris tudatot” eredményez, amely megváltoztatja és tökéletesíti a világegyetemet, legyőzi a betegséget és a halált, s végül halhatatlanná teszi az emberiséget. 1922-ben a biokozmisták folyóiratot is alapítottak, Halhatatlanság címen. Lényegében a Ciolkovszkij kutatásai alapján meginduló szovjet űrhajózási program eredetileg az emberiség tökéletesítéséhez, majd az örök megváltáshoz vezető kozmikus utat volt hivatott megnyitni. Ahogy Michael Hagemeister, az orosz kozmizmusról szóló tanulmány írója megállapítja, Oroszországban jelenleg is számos áltudományos, utópikus gondolat terjed, s a kozmizmus az újabb orosz doktrína kulcsszava. Már azon sem csodálkozik különösen az ember, hogy nemrégiben Izsevszkben, az Udmurt Állami Egyetem oktatói kijelentették, hogy elméletben megoldották a halhatatlanság problémáját.

A kötet következő tanulmánya, Irina Gutkin tollából a szavak mágiáját elemzi a szimbolizmusban, a futurizmusban és a szocialista realizmusban. Ám míg a szimbolizmusban és a futurizmusban a költő-mágus misztikus figurája és a költői szó mágikus ereje tisztán esztétikai és filozófiai funkcióval rendelkezett, addig a szocialista realizmusban, melynek célja a szovjet (állami) mítosz megteremtése volt, tisztán hatalmi-ideológiai célt szolgált. Úgy gondolom, e két dolgot veszélyes összekeverni, s ebben az írásban számomra durván leegyszerűsítőnek tűnik az a tendencia, mellyel a szerző összefüggésbe hozza a XX. századelő kultúrájának jelentős művészi értéket képviselő útkereséseit a szovjet giccsel, a magas kultúrának kikiáltott „tömegkultúra” produktumaival. Az amerikai szlavisták egy része mechanikusan átveszi a Németországban élő orosz filozófus, Boris Groys azon vitatható nézetét, mely szerint az orosz modernista avantgárd a sztálini esztétika közvetlen előzménye. Hakan Lövgren írása viszont Szergej Eisenstein szintézisteremtő művészetéről hiteles, a szerző remekül mutatja be a híres filmrendező egyszerre vallásos-múltőrző és radikális-modern gondolkodását.

Eisenstein 1920-ban tagja lett a rózsakeresztes rendnek, a szabadkőműves és egyéb okkult szimbolika több filmje képi világának szerves alkotó része.

A tanulmánykötetet a szerkesztő, Bernice Rosenthal tanulmánya zárja, amely a XX. század eleji okkultizmus reneszánszának politikai következményeit vizsgálja. A cári Oroszország utolsó időszakában, a politikai-kulturális életben egyaránt jelen volt a bal- és jobboldali okkultizmus. Mint különös és vitatható irányzat jelentkezett például a misztikus anarchizmus – Georgij Csulkov és Vjacseszlav Ivanov találmánya –, amely a „hatalommentes társadalom” sajátos ideálját hirdette; a misztikus anarchisták szerint a parlamenttel és az alkotmánnyal szemben a szerelem (érosz), a misztikus tapasztalat és az áldozat láthatatlan szálai fogják össze az emberi közösséget. A politikai forradalmat is úgy értelmezték, mint a kozmikus szférában végbemenő változások tükröződését. Az úgynevezett „istenépítők” (Gorkij és Lunacsarszkij) a baloldalon a kollektív humanitást éltették, s a tömegek látens energiájának galvanizálásában reménykedtek. Gorkij egyébként őszinte naivitással hitt a tudomány csodatévő erejében, talán éppen ezért tudta olyan jól a bolsevik propaganda eszméit kihasználni. A politikai jobboldalon az okkultizmus hatása érintette a cári udvart is: Raszputyin karrierje nagyrészt II. Miklós és felesége misztikus beállítódásának volt köszönhető.

A sztálini korszak mintegy „realizálta” az okkultista tanokat. Utópiájában fontos szerepet játszott a technika istenítése, új kultúrhéroszként a mérnököt tisztelte. A vezér kultuszának megteremtésében pedig kisajátították mind az ortodox rituálét, mind a szimbolista színház technikáit. Sőt, a temetkezési kultuszban – lásd.: Lenin mauzóleum – Rosenthal szerint nem véletlenül választották a kockaformát. Hiszen a teozófusok értelmezésében a kocka az élet negyedik dimenzióját jelképezi, amely túléli a test bomlását. A kultusz „mantrája” mellesleg Majakovszkij hármas formulája: „Lenin élt! Lenin él! Lenin élni fog!” Részben az okkult folklórból származott a sztálini korszak politikai pereinek termilógiája is (vö.: „A kémek bűzhödt alvilága.”) Rosenthal meglátása szerint Oroszországban manapság is dívik az átpolitizált okkultizmus. A „nemzeti bolsevikok” (szerencsére egyre kevesebben vannak) Egyesült Eurázsiában gondolkodnak, s a kozmizmus divatja is élesztgeti a nagyhatalmi törekvéseket. A szerző tanulmánya végén helyesen állapítja meg: politikai tekintetben az okkultizmus egyértelműen veszedelmes. És ez – véleményem szerint – nemcsak Oroszországra vonatkozik.

Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában
Szerk.: B. G. Rosenthal. Európa Kiadó, 464 oldal, 3600 Ft

Szőke Katalin

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu