buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. június 20, csütörtök
Rafael napja





















Évfordulók:
1921: Fáy Ferenc születése (Pécel)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Tájak arcai, arcok tájai


2004.04.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A télen hagyta el Budapestet a nagyszabású Mednyánszky-kiállítás, felutazott Pozsonyba, onnan majd, szűkebbre fogva, Bécsbe vándorol - és többé nem fogjuk viszontlátni a Szlovákiában és idehaza szóródó festményeket, rajzokat így együtt, ily csodálatos illeszkedésben. A szlovák és magyar művészettörténészek, múzeumvezetôk, kutatók és szervezôk együtt munkálkodásának hála, a Magyar Nemzeti Galériában olyan művészeti esemény történt, mely átformálhatja hagyománytudatunkat, magyarán szólva büszkék lehetünk arra, hogy ekkora s ilyen autonóm festô dolgozott ebben a régióban, járván – inkognitóban – a Monarchiát, majd annak roncsát, a harctereket. És talán örömet tartogat számunkra, hogy a modern művészet több is és más is, mint aminek véltük: szintetizáló, az örökkévalóságban tükrözôdô arca is van.

Báró Mednyánszky László (1852–1919) személyiségében és művészetében benne remeg a modernitás minden idegfeszültsége, ám az opus és egyes művek külön-külön is elviszik ezt a megváltás irányába, sôt küszöbére, ahol valami különös átfordulás történik. Malonyay Dezsô gondolata jár ennek a borzongató pillanatnak a nyomában: „Minden tájképe egy-egy dráma, legtöbbször tragédia színtere, ahonnan az imént távoztak a szereplôk, vagy jönni fognak megint”, írja a mára elfeledett esztéta, egy másik korabeli kritikus pedig „az ég kárpitjának meghasadása” elôtti percet látta feltűnni a képeken.

A kiállítás alkalmából egy pompás könyv látott napvilágot – könyvkiadásunk ünnepi pillanata! – katalógussal, rengeteg reprodukcióval, régi fényképekkel és fontos tanulmányokkal. Mednyánszky László újrafelfedezése azonban régebbre nyúlik vissza, és Markója Csilla nevéhez fűzôdik: 2000-ben jelent meg az Enigma című folyóirat formájában a Mednyánszky-olvasókönyv, melyben olvashatók a festô kiadatlan naplói, levelei, viszontagságos életének egyéb dokumentumai és a korabeli fogadtatást szemléltetô kisantológia. Markója Csilla ezután még jó néhány folyóiratszámot tett közzé, melyekben különbözô aspektusokból és különbözô „nagyításban” – mikrorészletek, makrotávlatok – világítja meg a magyar festô életét és túlcsordulóan gazdag opusát. Az életrajzi és a művészettörténeti, mi több, eszmetörténeti kutatások, az elméleti megközelítéseket sem mellôzve, a dokumentáris, filológiai kutakodás és a posztmodern kérdésfelvetések együttese, melyek a fiatal művészettörténésznô saját tanulmányait csakúgy jellemzik, mint az általa szerkesztett számokat, valóságos Mednyánszky-epifániát készítettek elô, ami a kiállítással be is következett.

A kiállítás fôrendezôje Bakó Zsuzsanna volt, a kísérô könyvet pedig természetesen a rendezô munkatársa, Markója Csilla szerkesztette, és a nyitó tanulmányt – nyilván egy készülô Mednyánszky-monográfia rezüméjét – is ô írta. Az említett (ugyancsak vaskos) Mednyánszky-olvasókönyv – a szerkesztônô reményeit beváltva – valóban regényként olvasható, és ez az enciklopédia méretű „katalógus” is izgalmas olvasmány, nemcsak album. Mentalitástörténet, eszmetörténet, gondolkodástörténet, szellemtörténet – nem is tudom, minek kellene nevezni azt a kontextust, az ágyást – a fejezetcím szerint „tudomány- és kultúrtörténeti adalékokról” van szó – melynek felderítése és elemzése megakadályozza a szakmai beszűkítést és a téma elteoretizálását. A történeti kontextus részletezése nem csak beágyazza a múltba, hanem egyúttal ki is emeli onnan az életművet, tudniillik a levegôjét adja meg neki. Tímár Árpád, Gosztonyi Ferenc, Császtvay Tünde, Kiss-Szemán Zsófia tanulmányai meglepetéseket tartogatnak az irodalomtörténészek számára is, és talán elôítéleteket fognak lerombolni. A Justh–Czóbel kör lelkülete, Malonyay és mások eszméi a modernizálódást modernül bíráló szellemiség hordozói. Bár Mednyánszky nem tartozott soha sehová, ô is kultúrkritikus volt: „Hol kezdôdik az ember? Ott, ahol a modern racionalizmus megszűnik. A modern kultúrának csúfolt materializmus nem emberi, visszavezet az állathoz” – jegyezte fel a naplójában 1909-ben. Élete fô sodra az átszellemítés és az érzékiséget a végletekig kiaknázó (nem pedig elfojtó) átszellemülés felé viszi, az elsô világháború döbbenetes záró fejezetével, ahol is az értelmetlen halál végzi el rettentô módon a „spiritualizálást”.

A könyv másik fejezete életrajzi és művészetelemzô tanulmányokat tartalmaz. Igen érdekes a mai olvasónak betekinteni a nagyôri kastély arisztokrata miliôjébe (Katarína Benová jóvoltából) és a korabeli párizsi és bécsi művészeti életbe, és megtudni, hogy Mednyánszky mit hagyott oda: nem csak a biológiai, hanem a kulturális családját is. Mednyánszky nem tagadott meg senkit (ô valóban az volt, aki kenyérrel dob vissza), és nem kifelé hadakozott, ellenben – mint a naplóiból kiderül – nagyon szívós és következetes belsô gondolati és szívbéli munkával vágott utat magának, kasztokon, eszméken, világnézeteken, stílusokon át. Csöndesen, szerényen és radikálisan. Úgy lázadt, hogy nem bántott meg senkit, hanem mindenét szétosztogatta, és az egész életvezetése volt a minden sznobizmust messzemenôen elkerülô, nem egy estére szóló botrány. Nemcsak saját életformát, világnézetet, gyakorlatilag is filantróp és a „megtisztulást” elsôrendűen fontosnak tartó erkölcsöt és filozófiát, hanem saját vallást is kiérlelt magának, s ehhez rendhagyó (homoszexuális) szerelmi élete és óriási tehetsége adta neki a pazarló erôt. (Tegyük hozzá, hogy volt mit eltékozolnia: nagy vagyonát, veleszületett képességeit és roppant jóindulatát.) „Misztériumokkal teljes út az ô útja”, írja egyik kortársa. „A legmélyebb és egyúttal a legnehezebben érthetô festôink között”, így barátja, Justh Zsigmond, aki regényhôsnek is megtette ôt. „Egész lelkét kitárja elénk, de hát ki lát a lelke legmélyébe?”

Gellér Katalin tanulmánya az akkoriban divatos teozófiával foglalkozik, ami Mednyánszkyt is érdekelte – mégsem mondható, hogy meghatározta volna a művészetét. Hessky Orsolya, Kiss-Szemán Zsófia, Szinyei Merse Anna feldolgozzák a müncheni akadémizmus, a barbizoniak, a francia impresszionisták és a bécsi hangulatfestészet pro és contra hatásait – Mednyánszky „tájköltészete” (egyik kortársának szavával élve) azonban besorolhatatlan és iskolát-nem-teremtô, mert utánozhatatlan is. Miként a valóságban, szellemileg is mindig elcsavargott. Lényegében a természettôl tanult nagy-nagy odaadással: „A természet szemlélete volt fô foglalkozásom legfiatalabb koromtól fogva, ez volt életem tartalma” – jegyezte fel a naplójában 1911-ben. Bár általában műteremben festett, gyerekkorától fogva kint a természetben élt (az egyik legnagyobb magyar sétáló vándor ô), és az emberekben (a szerelmeiben) is a természetet kereste, „a vadul eredeti jelleget”, mint írta volt. Lefestett tájai azonosíthatók (a Felvidék, a Tátra, az Alföld), ugyanakkor bensô tájak is. „Nincs olyan világ a természetben, mint az ô elképzelt világa, ez a néma, nesztelen, rémes világ” – írta egyik korabeli kritikusa; „szellemi tér a fizikai térben”, fogalmaz a kérdéssel foglalkozó mai művészettörténész, Szabó Júlia ebben a kötetben. A reprodukciók segítenek felidézni a kiállításon látott hatalmas, lenyűgözô vásznakat, melyek, mint már Fülep Lajos megjegyezte, felszabadító hatással vannak az emberre. A gyönyörűség révén? Attól, hogy majd’ mindegyiken (vagy -ben) szellem lebeg? Az említett „várakozás” szabadul fel, tör át a transzcendenciába az esztétikai élvezetben? A némaságban és a moccanatlanságban pedig valami történik. Mednyánszky festményei történnek.

Ez a dünamisz jellemzô a paraszt- és csavargóportrékra és -figurákra is. A báró, a fiatalon is öregnek látszó, szelíd tekintetű „vén csavargó” szinte mindig csak ôket festette, cigányokat, kocsisokat, hajléktalanokat, kocsmatöltelékeket, akik lelkileg sem voltak a rokonai, hanem, mint a naplójában megfogalmazta, a „komplementerjei”, és az eszményei: „erôs, tiszta, hívô emberek”, vagy épp „ragadozók”, tehát vakmerôek a kétségbeesésben, kitartóak a pokoljárásban. Kitaszított lelkek útjain bolyongva című tanulmányában Bakó Zsuzsanna beszél Mednyánszky világviszonylatban is páratlan portréfestészetérôl. Úgy venni az embert „ahogy az örökkévalóságtól jön” – írja a naplójában (és ez a tájairól is elmondható), mert az idôlegesen túl mindenkiben ott van „valami nagy, egy külön világ”; „minden ember a nagyság csodája”. Kell ennél szebb antropológia? Méghozzá a társadalom legszerencsétlenebbjeibôl leszűrve? Az agresszivitást is szívszorítóan tudta ábrázolni Mednyánszky, az állatias tompaságot és üres tekintetet pedig – hogy, hogy nem – megrendítôen.

A háború aztán nemcsak Mednyánszky életének vesztét okozta (harctéri festôként szerezte súlyos vesebaját), hanem kiszívta a képeibôl a színeket, a szó szoros értelmében lecsupaszította a tájakat, az embereket, leegyszerűsítette a formákat, a természetet (t)enyészetté változtatta. Emberek helyett többnyire tömeget látni rajtuk, meneteket, „tréneket”. Egyesek szerint már az elsô világháború tengelytörése volt a világnak. Mednyánszky, mint anynyian, felajzva indult neki ennek a „nagy kalandnak”, s látleleteiben a nagyon kicsinnyé, nagyon gyengévé vált, a földanyába a szó szoros értelmében belepusztuló embert örökítette meg. (Az Enigma két 2001-es száma foglalkozik ezzel az egész problémakörrel.)

Mednyánszky László megszállott festô volt (több ezer, jobbára elajándékozott képének tetemes része mindmáig lappang) és nagy kolorista, ugyanakkor az elmélyülésben is lankadatlan: „a tisztítás és a javítás munkáját” mindennapi feladatának tekintette. A kiállítás alkalmával állítólag a naplói is megjelentek könyv alakban. Az eddig ismert részletek egy egészen kivételes szellemi ember portréját rajzolják ki. Perneczky Gézának a Balkonban megjelent esszéje szerint „a természetbôl ránk tekintô nagy egészhez való ragaszkodás” vezérli szintetizáló hajlamát. Össze tudta kötni az ellentéteket, pólusokat, és hogy ez mekkora s mily sokrétű bensô munkát kívánt, arról a naplók tanúskodnak, melyek egyébként helyenként egészen költôiek. Csodálatos, ahogy fiatalon elhunyt szerelmébôl, a Nyulinak becézett Kurdi Bálintból, aki fuvaros volt, „lelki vezetôt” formázott, és több mint egy évtizedig, míg meg nem halt, hozzá intézte legbensôségesebb, imaként hangzó szavait, animálva ôt is, meg magát is ezzel a szerelemmel, mely tényleg erôsebb volt a halálnál. Ezek a fohászok máig sem vesztettek különös hitelességükbôl.

Mednyánszky
Kossuth Kiadó, 414 oldal, 7990 Ft

Radics Viktória

Kossuth Kiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu