buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Újlatin sorsértelmezések


2004.04.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„A történetet ismertem. Az igazságot nem tudtam.” – kezdi nagy ívű történelmi-társadalmi regényét az ajánlás szerint „Nobel-várományos” mexikói Carlos Fuentes. Ez az ismeretelméleti kétely ma már szokványosnak is nevezhető – annál meglepőbb, hogy a későbbiekben takarékosan bánik az író e kételyek közvetlen kinyilatkoztatásával.
 

Inkább a szereplők vívódásával, vitáival érzékelteti igazság és nézőpont összefüggését, a történet (történés) és igazság közötti feszültség pedig az elbeszélt történelem abszurditásában nyilvánul meg. Az abszurd át- meg átszínezi Fuentes meséjét, José Saramago regényének viszont az abszurd az egészet meghatározó alapszíne. Fuentes olykor abszurdba hajló, mégis reáliákkal körbeszőtt emberi és közösségi sorsokról mesél, Saramago-t inkább magának a sorsnak a működése érdekli. Nem az ember, hanem az embert irányító, hatalmába kerítő mechanizmus.

Ez a mechanizmus persze Fuentes regényének is fontos eleme. Azt is mondhatnánk, abszurditásában alig különbözik a nácizmus, a sztálinizmus és a kommunizmus latin-amerikai, mexikói válfaja attól a látszólag banális képtelenségtől, hogy egy ember – Saramago főhőse, Tertuliano Máximo Afonso – rádöbben: van egy tőle külsőleg semmiben sem, csak éppen életmódjában különböző hasonmása. Mégis beszédes a különbség. Saramago a közösségi kötöttségeitől szinte teljesen eloldott egyén meghasonlásáról ír, míg Fuentes abszurdumai sokkal inkább jelentenek közösségi szintű megrázkódtatást, mint pusztán az egyén szenvedését vagy megsemmisülését. Máximo Afonso kihull abból a maradék töredékes közösségből is, ami sekélyes életében osztályrésze; Fuentes hősnője, Laura Díaz épp az emberi kötődésekhez való visszatalálásban leli meg élete értelmét. Saramago kiüresedett, posztmodern világot ábrázol minden tragikus felhang nélkül, a kívülálló hideg iróniájával, olyan világot, ahol az önműködő mechanizmusok szinte felőrlik a védtelen egyént. Fuentes tragikumában, abszurditásában is élhető világot keres hősével, s ha máshol nem, szíve mélyén, ahol szerettei tovább élnek, meg is találja azt Laura Díaz. Fuentes csak néhány eszközét tekintve posztmodern: intertextuális játékaiban, a fikció és valóság határainak összemosásában (Johann Buddenbrook és Artemio Cruz, Thomas Mann és Fuentes saját hőse éppúgy feltűnik a regényben, mint számtalan valódi híresség, Frida Kahlo és Diego Rivera, a neves festőházaspár pedig fontos mellékszereplőkké avanzsálnak). Szerzőnk azonban még nem veszítette el illúzióját, hogy az ember otthonra találhat a család, a nemzet közösségében.

Saramago regényében – a neveken kívül – semmi sem utal a mű portugál voltára, íródhatott volna és játszódhatna akárhol Nyugat- vagy Észak-Európában. Mondhatnám: egyetemes. Fuentes műve, a Mexikót, Németországot, Spanyolországot, Párizst, Moszkvát, illetve az Egyesült Államokat átfogó történelmi tabló sokszínűsége ellenére elsősorban és végül is mexikói regény. Ennek minden előnyével: történelmi nézőpontját is csak így tudom elfogadni, hisz a hitlerizmus és a sztálinizmus közötti különbségtétel (a sztálinizmus viszonylagos súlytalanítása, ideológiai mentegetése) érthető olyan író esetében, aki hosszú évtizedeket élt le az anarcho-szindikalista és szalonkommunista értelmiség által meghatározott társadalmi környezetben. Ugyanakkor Laura Díaz sorsa is mélyen történelmi, a mexikói nemzet sorsa által determinált. Szemben Máximo Afonso egyetemessé absztrahált, emiatt kissé papírmasé figurájával és – épp ezért nem sorsával, mint inkább végzetével.
Fuentes regényének karneváli figurái sem mind egyénített regényszereplők, sőt a többség inkább csak jellegzetes típus. A bonviván Orlando, a szabadsághős Jorge Maura, de még a regény alapszerkezetét meghatározó négy Santiago is csak sápatag visszfénye annak a bámulatos összetettségnek, ami a hősnő, Laura alakját elevenné varázsolja. A szemünk előtt lesz az álmodozó kislányból, a rossz házasságba menekülő fiatal nőből házasságtörő, a családját elhagyó asszony, a sznob művészvilágban forgolódó mutatós hölgy, aki aztán megismerve az igazi szerelmet, majd rátalálva az igazi művészetre, az életben is megtalálja a helyét: valódi latin-amerikai mátriárka lesz belőle, a család fölé magasodó igazodási pont, a veszendőben lévő fiatalok – ha nem is biztonságot, de vigaszt nyújtó – menedéke.

Az embermás hősével nem az a gond, hogy nem volna egyénítve, hajszálpontosan kidolgozva a figura. Csakhogy Máximo Afonso szinte megszólalásig hasonmása Saramago néhány korábbi regényhősének: tétova, határozatlan, félénk, az ostobaságig szelíd, önsorsrontó, éltét csendes boldogtalanságban, langyos magányban tengető kisember – akárcsak a Lisszabon ostromának históriájában a korrektor, vagy a Minden egyes név hivatalnok-főszereplője. Ráadásul mindhárom regényben azonos a séma (igaz, Az embermásban a legkövetkezetesebben, a legvégletesebben kidolgozott): a főhős életét valamely abszurd körülmény vagy esemény teljesen felforgatja, magát a hőst is kiforgatva magából. Máximo Afonso sem nyugszik bele, hogy egy (másodrangú) színészben fölfedezi saját hasonmását. Nyomozni kezd utána, majd találkozik vele, hogy aztán az események végzetesen felgyorsuljanak és groteszk tragédiába torkolljanak.

A klasszikus világirodalomból ismert hasonmástörténet eredeti fordulatokat vesz Saramago tollán. Csak éppenséggel a regény felét kitevő halogató nyomozás – a már említett Saramago-művekhez hasonlóan – meglehetősen unalmas, bő lére eresztett, s ezért a drámaian felgyorsuló utolsó harmad sem kárpótol egészen. Valójában egy novellányi – legfeljebb kisregényt kitevő – anyagot duzzaszt fel az író természetellenesen, s kétségtelenül eredeti elbeszélés- és látásmódja (ez persze szintén önismétlés Saramago-nál) sem képes ellensúlyozni az anyag jelentőségében és kidolgozásában rejlő ellentmondást.

Fuentes viszont éppen az anyag eredeti kidolgozásával, az anyaggyőző akarat érvényesítésével nyűgözi le olvasóját. Panoráma-regénye többé-kevésbé megbirkózik azzal az írói szándékkal, hogy a Laura Díaz évről évre ne csupán fejlődés- és családregény, de egy egész század történéseit egybefogó történelmi tabló is legyen. Az arányok persze itt is vitathatók, az anarchisták és kommunisták kávéházi beszélgetései adják a terjedelem majd egyhatodát. Márpedig ezek a „viták” mai szemmel roppant lankasztóak, elkeserítően meddők és kisszerűek. Nem véletlen, hogy Laura csak néhány szentencia-szerű közbeszólással vesz részt bennük, bármennyire is érintett akár férje, a párttag Juan Fransisco, akár a Franco ellen, majd zsidó szerelméért küzdő, később Laurát elcsábító, végül a vallásos miszticizmusba menekülő Jorge Maura révén.

Fuentes nagyjából azonos ritmusban beszéli el az egyes életszakaszokat, csak retorikai alakzatokkal gazdagon átszőtt nyelve szolgál ritmusváltásokkal. Saramago a történet síkjain játszik a ritmussal, régen kidolgozott elbeszélésmódja azonban mindvégig egysíkúan azonos, alig él a hosszú-rövid mondatok váltakoztatásából eredő ritmusjátékkal, nyelvezete intellektuális, analitikus, néhány jellemző, ironikusan kezelt népies fordulattól eltekintve teljesen szürke, a halmozásos szerkezeteken túl retorikai alakzatot alig használ. Úgy is mondhatnám, az érzelmekre alig akar hatni, mindent az értelmi befogadásra bíz. Fuentes ezzel szemben nem ódzkodik az erős érzelmi hatások keltésétől, az olvasó ilyen befolyásolásától sem, noha az ő nyelve is szikárabb és szürkébb, mint például Gabriel García Márquezé.

Saramago kamararegénnyé duzzasztott novellatémája sokadszor járja körül az én önazonossága, megragadhatósága iránti kétely dilemmáját. Kétségtelenül hatásos fikcióval és dramaturgiával, az olvasás végére mégis az volt a benyomásom, hogy sokkal többet nem mond, mint Dosztojevszkij A hasonmásban, vagy ő maga a korrektor- és hivatalnok-regényében. Igazán maradandót A kolostor regénye, a Kőtutaj és a Vakság című műveivel adott a világirodalomnak. Fuentes felülmúlta a nálunk utoljára kiadott, meglehetősen széteső regényét, A hadjáratot, a fülszöveg szerint is „széles ívű történelmi-társadalmi-művészeti-léttudati számvetése” azonban nem ajándékozott meg – minden erénye ellenére sem – azzal a bensőségessé váló olvasmányélménnyel, mint egyik korábbi regénye, az Artemio Cruz halála. (Az Ulpius Ház és Európa Könyvkiadó kiadása.)

Nagy Gábor

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu