buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Vessük le előítéleteinket vagy előzetes várakozásainkat,


2010.09.03

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

ha José Eduardo Agualusa A múltkereskedő című regényét a kezünkbe vesszük. Mert a fülszöveg szemérmesen, mintha félne az olvasói elbizonytalanodástól, netán visszautasítástól, megjegyzi ugyan, hogy a szerző Angolában született, de a hátsó borító és a lehetséges értelmezéseket felvető előszó már egyetemes irodalmi kontextusba helyezi a művet, mi több a szépirodalomból történő kivezetésről beszél vele kapcsolatban, amely a járatlanabb olvasóban akár valamiféle hanyatlás képeit is felidézheti.

Pedig Agualusa esetében éppen ígéretes kibontakozásnak lehetünk tanúi, mert az angolai születésű, de idejének jó részét Portugáliában és Brazíliában töltő író és társai, hogy csak a mozambiki Mia Cou-tót említsük, azon munkálkodnak, hogy az afrikai portugál nyelvű irodalmak bevonuljanak és megtalálják helyüket a világirodalomban. Valahogy úgy, ahogy a hatvanas évek második felében Gabriel García Márquez, Mário Vargas Llosa, Juan Rulfo, Borges és a többiek berobbantak az európai és a világirodalmi köztudatba. Nem véletlen a latin-amerikai „boom” megidézése, hiszen, ha nemcsak a puszta művekben, hanem a manapság divatosan elhanyagolandó irodalomtörténeti perspektívákban is gondolkodunk, akkor eszükbe jut, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján, miután Portugália Afrikában található tengerentúli tartományai sorra elnyerték politikai függetlenségüket, a korábban lappangó vagy az irodalmi mellékletek elmálló papírjára nyomott afrikai portugál nyelvű irodalom egyszerre a figyelem központjába került. Egyrészt politikai okokból vagy az egykori gyarmattartók obligát lelkiismeret-furdalásából következően, másrészt pedig mert olyan ígéretes irodalom volt születőben, amelyre illett odafigyelni.

A szocialista blokk hirtelen-váratlan természetes szövetségesévé vált portugál nyelvű afrikai országok irodalma először csak az újsütetű politikai érdekek mentén szivárgott be. Ilyenformán a még a hatvanas években megjelent pre-posztkolonális Castro Soromenho művein kívül (nálunk a Halott föld című regényét adta ki, még 1964-ben a Kossuth Kiadó) a széplelkű, forradalmas baloldali értelmiség szerkesztett a hetvenes években olyan tematikájú és színvonalú versgyűjteményeket, amelyeket kiválóan reprezentált az a Vérzünk, virágzunk című kötet, amellyel a magyar könyvkiadás (Európa Könyvkiadó, 1980) megtisztelte Agostinho Neto angolai elnököt és alkalmi versfaragót.

Pedig eközben robbanás készülődött az angolai irodalomban. A többi portugál nyelvű afrikai országnál fejlettebb kulturális élettel rendelkező gyarmaton a 19. század második felében már élénk irodalmi élet alakul ki, amelynek aktív szereplői voltak a fekete bőrű afrikaiak is, akik nemegyszer a helyi törzsi nyelveken megjelenő újságokba írtak. Ennek következtében megjelenik olyan tematika is, amely csak az észak-amerikai ún. „néger reneszánsz”, vagy a francia nyelvterületen kisarjadó negritude mozgalma révén vonul be a világ ama részein az irodalomba – a fehérbőrű portugál és a fekete bőrű angolai szerzők egymással versengve éneklik meg José da Silva Maia Ferreira 1849-ben megjelent Espontaneidades da minha alma (talán ’Repeső lelkem’-nek lehetne fordítani) című verseskötete nyomán az afrikai tájban vagy éppen a törzsi ünnepségekben megjelenő ébenfekete szépségeket, ha éppen nem elnyomott és elmaradott helyzetüket kommentálják ékesszólóan, felháborodva. Ezt az irodalmi virágzást jó időre megakasztotta ugyan a portugál köztársaság gyarmati politikája, de a második világháború utáni években elkövetkező enyhülés időszakában színre lép egy sor jelentős prózaíró. Közülük a legjelentősebbek – mint José Luandino Vieira, vagy Uanhenga Xitu – a politikai tevékenységükért rájuk mért börtönbüntetés ideje alatt, a tarrafali koncentrációs táborban teljesedtek ki íróként ( s utóbb, a függetlenségi háború befejezése után vezető posztokba kerülve nem is nagyon írtak többet), de az elnyomást, a kizsákmányolást földhözragadtan, realisztikus eszközökkel ábrázoló írók mellett nagyon sokan választották az allegorikus kifejezésmódot, vagy egyenesen a helyi telurikus viszonyokból, az afrikai „csodás valóból” kiindulva a hiedelmek és a mítoszok elemeit a mindennapok eseményeibe beleszőve alkották meg műveiket, mint Ruy Duarte de Carvalho, a Mintha keletről semmi sem jönne című elbeszéléskötetében, ahol azt érzékelteti, miképpen vezet tragédiához a dél angolai pusztaság évezredes hagyományainak felforgatása. Ennek a sajátos afrikai látás- és elbeszélésmóddal ötvöződő mitikus szemléletnek a térnyerése nyomán már-már úgy tűnt, hogy a portugál nyelvű afrikai országokból indul ki az 1970–80-es évek irodalmi „boom”-ja, amely megújítva folytatja a latin-amerikai mágikus realizmust.

Bár a függetlenséggel együtt járó új társadalmi rend kialakításának marxista-leninista ihletésű közjátéka megakasztotta ezt a fejlődést, a szocializmus építésének alárendelt irodalom évei után nem egy író visszatalált az előző nemzedék törekvéseihez. A Luanda külvárosaiban beszélt, helyi elemekkel keveredő portugál nyelvet irodalmi rangra emelő angolai Luandino Vieira és a nyelvteremtő brazil João Guimarães Rosa példáját követve és hatására a mozambiki Mia Couto az elkötelezett irodalommal szakítva sajátos ízű és hangulatú, a nem anyanyelvű olvasó számára sokszor csak sejthető, mint érthető mozambiki-portugál irodalmi nyelven kezdte írni a kilencvenes évek elején regényeit, amelyekben jól kitapintható a latin-amerikai mágikus realizmus hatása. Bevallottan vagy sem, Mia Couto fél szemmel az anyaországi portugál és talán még inkább az európai olvasóra figyelve írja kelendő és immár húsz nyelven olvasható műveit, akárcsak valamikor García Márquez és Vargas Llosa, a „boom” legolvasottabb írói. Hasonlóképpen építi irodalmi pályáját José Eduardo Agualusa is, aki idejének java részét Portugáliában és Brazíliában tölti, s ezt a két országot is belefoglalva műveinek szemhatárába építi fel sajátos, az európai és a brazil olvasó által is jól fogyasztható Angola-képét.

Az angolai történelem, történelmi tudat első írójaként, még a függetlenségi küzdelmek éveiben Pepetela írói néven Artur Carlos Mau-rício Pestana dos Santos jelentkezett, aki első regényeiben (Ngunga kalandjai, Mayombe) a felszabadító háború epizódjait írta le, később a történelmi témák felé fordult, esetenként a portugál gyarmatosítás első éveibe, vagy a 17. századi holland uralom időszakába is visszanyúlva, mint tette A dicsőséges család című regényében. Történetileg hiteles, de legtöbbször a napi politikai célok szolgálatában álló művei meg sem közelítik Agualusa regényeinek sikerét, aki áradó fantáziájával és posztmodern (írói) attitűdjeivel hódítja meg olvasóit. Korai művének, az 1990-ben megjelent Dom Nicolau Água-Rosada és a többi valóságos és hihetetlen históriának rövidke elbeszéléseiben egy csodás elemekkel tarkított, fantasztikumba hajló angolai múltat rajzol meg, amely esetenkénti kiagyaltsága ellenére is megejtőbb, mint az ideológiailag szabatos írók hiteles fikciói. A történelem eseményeinek (irodalmilag) játékos-ironizáló megjelenítését beleágyazza a portugál nyelvű országok közös múltjába, így sokszor megvádolják luzotropikalizmussal, mint Kreol nemzet című regényével kapcsolatban is, amelyben a 19. századi portugál realista író, Eça de Queirós világpolgár figuráját, a párizsi szalonok kedvencét, Fradique Mendest (aki megalkotója éppúgy önálló irodalmi létezéssel ruházott fel, mint Pessoa a heteronimjeit) elvezeti Luandába, beteljesítve ezzel élettörténetét, amelyet Queirós azzal hagyott félbe, hogy lehetetlen hőse elment Afrikába egy ismeretlen törzs szabadságáért harcolni. Fradique Mendes elcsábítja majd Brazíliába szökteti a korabeli angolai társadalom leggazdagabb és legbefolyásosabb asszonyát, aki végül gazdag ültetvényesként, brazil írók és költők patrónusaként éli mindennapjait. A kalandor lelkű portugál dandy levélregényében összekapcsolja a Lisszabon, Párizs, Luanda és Rio de Janeiro világát, közös nevezőre hozza a francia szellemiségtől áthatott luzitán világot, némiképp kihúzva a talajt a posztkolonializmus megbánása és bűnbakkeresése alól.

A múltkereskedő ravasz narrációs megoldásai és agyafúrt transztextuális apparátusa mögül óvatosan kandikál elő az angolai valóság. A regény elbeszélője egy menynyezeten futkosó gekkó, akinek az elbeszélés folyamatosságánál és egyes események oksági összekapcsolásánál fontosabb, hogy megtömje a bendőjét, ilyenformán a történet, illetve az egymásba futó történetek is ugyanúgy cikáznak erre-arra, ahogyan ő a különféle bogarak nyomában, s fanyar epilógussal, narrátorváltással ér véget, amikor véletlenül ráharap egy skorpióra. Ezért azután az olvasó, ha nem figyel eléggé a regényben elhelyezett apró, szövegközi utalásokra, csak hosszas töprengés után képes összerakni a tükörjáték szertehulló cserepeit, mert senki és semmi nem az, aminek látszik, vagy mutatja magát, s ebben a magyar fordítás sincs mindig a laikus, a portugál utalásokat felfejteni nem mindig tudó olvasó segítségére. Az eleve elrendeltségét már külső megjelenésében is hordozó főszereplő, Félix Ventura, a gekko figyelmének és elmélkedéseinek tárgya, egy albinó néger, akit Eça de Queirós Az ereklye (a portugálban emléktárgy vagy tágabb értelemben reminisz-cencia jelentése is lehet a „reliquia” szónak) című regényének halomba tornyozott példányainak a tetején talált meg örökbe fogadója és nevelőapja, egy öreg antikvárius. A könyvek, főleg az életrajzok szeretetét ilyenképpen otthonról magával hozó Félix Ventura olvasmányai között az első helyen Nicolas Shakespeare híres Bruce Chatwin(!) életrajza áll, amelynek egyik, a kritikusok által többször is felrótt hibája, hogy túl sokat ír Chatwin felmenőiről, különösen egyik, Nyugat-Afrikában megölt nagyapjáról. S amikor a gekkó szájából, aki ugyancsak nem az, aki, mert valamikor embervolta után született újjá ebben a kaméleontestben, elhangzik egy Pessoa nem létező heteronimjének művét, A kétségek könyvét felidéző mondat, amely szerint az álmok mindig (a felidézett eredetiben: sokkal) valószerűbbek mint a valóság, akkor lassan összeáll a kép: Ventura abból él, hogy kiszolgálja a polgárosodó és parvenü új angolai arisztokrácia igényeit, amelynek a forradalmi idők elmúltával már „snassz” az őserdőben kalasnyikovval vagy bazoo-kával rohangáló, mezítlábas elvtársi elődökkel dicsekedni, s ezért jó pénzért kellően elegáns ősöket vásárolnak maguknak, akiket életrajzzal, családi mítoszokkal és legendáriummal, esetleg fényképekkel együtt albínó honfitársuk szállít nekik. Így vetődik el a klienseinek „szebb múltat” biztosító Venturához egy ismeretlen férfi, akinek nemcsak múltra, hanem új személyiségre is szüksége van. De az újdonsült José Buchmann (aki ?nomen est omen? identitás nélkül, csak a könyvek által létezik) fotóriporter, ezért mint a Cortázar/Antonioni Nagyításának fényképész hőse, elindul felkutatni, hogy mit talál a homályosan felvillanó felszín alatt. Furcsa és szükségtelen kíváncsiságával alaposan összezilál mindent, mígnem eljut a föld alá vájt gödörben élő egykori állambiztonsági tiszthez, aki egy harckocsi váza alatt megbújva várja a szovjetek visszajöttét, és erőszakos halála előtt a megnyugtató lezárás érdekében tisztázza a történet elvarratlan szálait.

Az angolai író 2004-ben megjelent regénye megkésve jutott el hozzánk, mint ahogyan a híre is, pedig José Eduardo Agualusa és Mia Couto műveire és általuk az afrikai portugál nyelvű irodalomra is érdemes odafigyelni, még ha olykor szokatlan módon és eszközökkel beszélnek is el egy-egy történetet. A múltkereskedő sietős írói munka termékének tetszik, s első olvasásra jóval nagyobb terjedelmet és kidolgozottabb szerkezetet igényelne, ám a beavatott olvasó, aki fel tudja fejteni a szövegközi utalásokat és olvasni tud a sorok között, a mesterien elhelyezett célzásokat kibogozva és összerakosgatva az irodalmi fejtörő puzzle darabkáit, a jelenkori Angola sajátos viszonyairól is megtud egyet-mást.

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
Ford.: Bense Mónika
L.Harmattan, 2010
135 oldal, 2000 Ft

 
 
 

Pál Ferenc

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu