buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Szükségesek mélyreható változások


2010.05.28

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

L. Simon László (1972) József Attila-díjas költő, szerkesztő, kulturális szakértő. 2004 óta a Magyar Írószövetség titkára. Évek óta figyelemmel kíséri a magyar irodalom és a kulturális élet működését, problémaérzékeny tanulmányait, előadásait 2007-ben Versenyhátrány, 2010-ben A római szekér című kötetében tette közzé (Ráció Kiadó). Utóbbiban átfogó, évenkénti elemzéseket, leltárokat olvashatunk, illetve a magyar művészeti és kulturális élet egy-egy részterületét térképezi föl. Eredetileg arra gondoltam, hogy a könyvben megfogalmazott kérdésekről faggatnám, az élet azonban fölülírta a forgatókönyvet. Időközben Fejér megye gárdonyi körzetében megválasztották országgyűlési képviselőnek, majd pedig az országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága elnökének; ebben a pozíciójában távlatosabban kérdezhetem.
 

Könyvének bevezetőjében Illyés Gyulát idézi: „egy-egy országnak a jó haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik.” Az utóbbi években a mi római szekerünknek egyik kereke se forgott rendesen. Tanulmányaiban – különösen az elmúlt évek tapasztalatai alapján – nagyon súlyos kritikákat fogalmaz meg a magyar kultúra működését, finanszírozását illetően. Azt írja: „a pártpolitikának két évtizedes adósságai vannak a kultúra finanszírozása és irányítása, a kulturális élet konszolidációja és kárpótlása terén.” Ön szerint a magyar kultúra területén melyek a legsúlyosabb, azonnal orvoslásra váró bajok? 2009-ben példátlan méretű költségvetés-elvonást kellett a kultúra intézményeinek is elszenvedniük.

– Mind a közművelődés esetében, mind a művészeti területen van tennivalónk. Néhány példát sorolok csak fel: a lehető leggyorsabban meg kell oldani a vidéki tudományos intézmények, a múzeumok finanszírozási problémáit, különös tekintettel a régészeti feltárásokra. Ezzel összefüggésben a központosított régészeti szakszolgálat, a KÖSZ tevékenységét is felül kell vizsgálni, s szükség esetén megszüntetni az intézményt. Ez egy miniszteri rendelettel megoldható. Az önkormányzati közművelődési intézményrendszer finanszírozhatósága miatt teljesen új normatívarendszer kell, amelyik nem a finanszírozandó települések, megyék lakosainak számára, hanem az intézmények méretére és a feladataira épül. A legtöbb intézménytípus esetében tisztázni kell az állam, a fenntartó önkormányzat és az intézmény feladatmegosztását, a hatásköröket. Ki kell javítani az előadó-művészeti törvény hibáit. Új, megnyugtató finanszírozási modellt kell bevezetni az alkotóművészetek területén és a művészeti szervezetek esetében. Át kell gondolni az állami díjak és ösztöndíjak rendszerét. Sokan várnak megoldást az Európában példátlan, a könyvkiadásban és a könyvkereskedelemben tapasztalható, a kulturális javakhoz való hozzáférést is veszélyeztető összefonódásra. Sorolhatnám tovább a megoldandó problémákat, de az túlfeszítené ennek az interjúnak a kereteit.

„Minőség a kultúrában. Magyarország kulturális stratégiájának az alapjai” címmel 2009 februárjában közzétette a Fidesz a kulturális programját. A választások után Orbán Viktor miniszterelnök a rendszer megváltoztatásáról beszélt. Valóban radikális strukturális változások, rendszerváltó változások várhatók?

– Számos területen alapvető változásokra számíthatunk, a leglátványosabbakra a gazdaságban, egészségügyben és a szociális szférában. Mire ez az interjú megjelenik, addigra megszavazzuk azt az alkotmánymódosítást, ami a 200 fős parlament megteremtéséhez kell, de a helyhatósági választásokig az önkormányzati képviselők számát is megfelezzük. Ezt követi majd a jövő önkormányzati rendszerének a kidolgozása, ehhez viszont időre van szükségünk. Minthogy a látványos szerkezeti átalakítások elsősorban az intézményi struktúrában érhetők tetten, így a kultúrában, s különösen a művészeti életben ez nehezebben leírható folyamat lesz, de itt is szükségesek mélyreható változások, különösen a kulturális nyilvánosság esetében.

Folyamatosan elhangzik: a kultúra az állam tőgyén lóg. Az intézmények, alkotók szinte kizárólag a Nemzeti Kulturális Alapra meg az önkormányzatokra támaszkodnak. Hiányzik a civil társadalom jelenléte, a magán mecenatúrát húsz év alatt nem sikerült a magas művészet szponzorálásába átvezetni, miközben elképesztő összegeket nyel el például a reklámipar meg a szórakoztató ipar. Ennek a jogi kerete – pl. adózási kedvezmény – is és a presztízse is hiányzik nálunk. Molnár Tamás filozófus szerint a magántőke ugyanolyan felelős, mint az állam. Magyarországon viszont az a szemlélet uralkodik, hogy a magántőke azt csinál a pénzével, amit akar. Készülnek-e ezen a téren változtatásra?

– Az elmúlt húsz évben rendszeresen beszéltek arról, hogy hazánkban az adókedvezmények hiánya miatt nincs elvárható mértékű magánmecenatúra. Ez nem igaz, jelenleg is nagyon sok jogi lehetőség létezik, például a közhasznú szervezetek támogatásakor az adóalap csökkentése. A magántámogatások alacsony mértéke mögött kulturális okokat kell keresni, hiányzik a felelősségérzet is, erre utalt Molnár Tamás. Példaként a második világháború előtti időszakot említhetném, amikor nem létezett az NKA-hoz hasonló állami szervezet, amikor a legrangosabb művészeti díjak egy része magándíj volt. A gyárosok, a gazdasági potenciállal rendelkező emberek a hazával szembeni kötelességüknek tartották a kultúra támogatását. De még tovább visszamehetünk az időben: a nagy közgyűjteményeink legtöbbjének létrejöttét is magángyűjtőknek köszönhetjük: az áldozatkész magyar nemesek, iparosok, egyházi személyek, s a velük együtt élő, hasonló felelősségérzettel és hazaszeretettel megáldott német nemzetiségű polgárok vagy zsidó iparmágnások nélkül nem lennének jeles gyűjteményeink. A politikának tehát nemcsak a támogatók kedvezményeinek a jogszabályok általi biztosítása a feladata, hanem a példamutatás, illetve a jelentős gazdasági potenciállal rendelkezőknek a finanszírozási szerkezetbe való bevonása, s az ezen keresztüli mintaadás is. Olyan környezetet kell – a kommunikáció által is – teremteni, amelyben a kultúra támogatása követendő divattá válik.

Bibó István azt írja, hogy a tőke nagyságát korlátozni kell, mert hatalmi tényezővé válik. A magyar könyvszakmában az elmúlt években igen erős tőkekoncentráció zajlott le. Három-négy holdingszerű cég kezébe került a könyvkiadás és kereskedelem zöme, miközben a kis kiadók és könyvesbol-tok ellehetetlenültek. Ezek az arányok szinte megkérdőjelezik a többi szereplő jelenlétét. Szükségesnek látja ennek az aránynak a megbontását? Meddig szólhat bele az állam a piac önszerveződésébe?

– Erre már utaltam, s szerintem valóban bele kell nyúlni abba az egészségtelen szerkezetbe, ami a könyvkiadásban és a kereskedelemben kialakult, bár ez nagyon nehéz lesz. Éppen azért, mert a könyvkereskedelemben koncentrálódott tőke már olyan hatalmi tényezővé vált, amelynek a jelentősége az itt keletkező árbevétel miatt is messze túlmutat a kulturális igazgatás ügyein, tehát versenyjogi és gazdaságszabályozási kérdéseket is felvet. Olyan hatalmi pozíciók keletkeztek a könyvkereskedelemben, amelyek politikai erővé is válhatnak, de legalábbis erős lobbipozí-ciót jelentenek. Ezek visszaszorításának a szükségessége azonban nem piaci, nem kereskedelmi kérdés, a versenyhivatal nem is örülne az ilyen kísérleteknek. Van viszont egy fontosabb, az előbbinél magasabb rendű alkotmányos szempont: ez a kulturális javakhoz való hozzáférés joga. A jelenlegi könyvkereskedelmi rendszer ugyanis már a magyar kulturális-művészeti-tudományos nyilvánosságot is veszélyezteti: jelentős művek nem juthatnak el az olvasókhoz.

Úgy látom, hogy a nemzeti irodalom Nyugat-Európában, különösen a skandináv országokban nagy védelmet élvez. Várható, hogy néhány, a nemzeti irodalom szempontjából alapfunkciót ellátó kiadó nemzeti intézménnyé válik?

– Az a kérdés, hogy ez alatt állami kiadók létrehozását vagy egyes kiadók „államosítását” érti-e, avagy egy olyan cím odaítélését, amellyel együtt a kiszámítható működését is megoldjuk egy-egy műhelynek? Ráadásul nemcsak a szépirodalmi könyvkiadás miatt jogos a felvetése, a Nemzeti Tankönyvkiadó és az Akadémiai Kiadó eladása szintén fájdalmas hiányt hagyott maga után. A tudományos kötetek, valamint a tankönyvkiadás területén egyébként könnyebben tudnánk létrehozni kiemelt állami, nemzeti intézményeket, mivel van olyan intézmény, amihez szervezetileg is kapcsolódhatnak. A szépirodalmi könyvkiadás területén legfeljebb azt tartom járható útnak, amit a folyóiratok esetében is meg kellene tennünk, azaz hogy kiemelünk néhány több évet átfogó, jelentős szellemi alkotásokat magába foglaló kiadói programot, s azok finanszírozásához komoly forrásokat biztosítunk. Állami szépirodalmi kiadó létrehozásának nem látom értelmét, viszont olyan programok beindításának, amelyek hatására – ahogy Ön fogalmazta – a nemzeti irodalom szempontjából alapfunkciót ellátó kiadók az általuk betöltött szerepük, és nem a jogi státuszuk alapján válhatnak nemzeti intézménnyé.

Ez év elején elindult végre a nagyon várt Márai-program. Ön szerint be fogja tudni tölteni kitűzött célját a program? Hol látja szükségét a program korrekciójának ahhoz, hogy valóban a minőséget megjelentető kis kiadói műhelyek tudjanak megerősödni, illetve hogy ez a pénz ne a könyvtárak alapállományának gyarapítására fordítódjon?

– A program neve jelezte az eredeti koncepció lényegét, ám ennek ellenére a könyvtáros szakma szempontjai érvényesülnek majd a könyvek megvásárlásánál. Nem árt tudni, hogy a most leköszönő kormányzat a felelős a kialakult helyzetért: azért hagyták a könyvtáros szakma térnyerését, mert ezzel akarják kompenzálni azt a rendkívül nagymértékű bevételkiesést, ami a 2010-es költségvetésben a közművelődési normatívának a többi normatívával való összevonása miatt alakult ki, valamint azt is, hogy az állam 2010-től az eddigieknél is jóval kevesebbet ad a magyar könyvtárak 90%-át fenntartó települési és megyei önkormányza-tok számára közművelődési célokra. Mára már ott tartunk, hogy a könyvtáraknál az állománygyarapításra sem lesz forrás. Szerintem az ebből a helyzetből adódó feszültséget akarták enyhíteni, ezért nem szabtak gátat annak a könyvtárosi szándéknak, hogy az egymilliárd forintról elsősorban ők döntsenek. Ez még akkor is igaz, ha formálisan egy szakmai zsűrié a döntés joga, ugyanis a tízfős testületbe négyet delegálnak az írószervezetek, abból egy fő a Magyar Írószövetség jelöltje, két hely jut Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének, a többiek pedig, tudtommal könyvtárosok. A kiadók az elmúlt három év könyvcímeivel pályázhatnak, az így kapott több ezres címlistából állítja össze a kuratórium a végleges listát, amiből a könyvtárak kiadványokat rendelhetnek. Ha az ezres listából a könyvtárak válogatnak, akkor a fő szempontjuk nyilvánvalóan az lesz, hogy az olvasót valahogyan a könyvtárba becsalogassák, illetve ott tartsák. Ebből a minőségi magyar könyvkiadás keveset fog profitálni. A legtöbb könyvtár elsőként azokat a könyveket fogja kérni, amelyek népszerűek, s szerzőjüket ismerik a médiából. A könyvtárak pedig éppen a látogató- és a kölcsönzési számmal tudják igazolni, hogy a kevesebb támogatás ellenére is fontosak, hiszen az emberek felkeresik őket. A divatos könyvek beszerzését csak ebből a szempontból fogadhatjuk el, de közben a kölcsönzési statisztikákból azt is láthatjuk, hogy az igényes kortárs magyar írók, de a klasszikus hazai irodalom adatai is egyre roszszabbak. A megoldás: egyrészt rendezni kell a könyvtárak finanszírozását, másrészt nem szabad megengedni, hogy a könyvtárak csemegézzenek a listáról, hanem irányítottan kellene kiküldeni a kiválasztott köteteket, így kerülve el, hogy a listára kerülő fontos címekből legyen olyan, amelyikből egy könyvtár sem rendel. Harmadrészt a listának nem a kiadói raktárakban felhalmozott könyvekre kell épülnie, hanem éppen a megjelenésre váró könyvcímekre, tehát ahogy a Magyar Könyv Alapítvány vagy az NKA pályázatainál, a megjelenésre váró kötetekkel kellene pályázni.

A parlamenti bizottsági feladata miatt lemondott az írószövetségi titkárságról. Eltávolodik az irodalmi, a művészeti élettől?

– Jogilag nem összeférhetetlen a képviselői és a bizottsági elnöki munka az írószövetségi vezető szereppel. A társadalomban több normarendszer létezik, egymást ki is egészítve. Számos olyan dolog létezik, ami jogilag megengedhető, de erkölcsileg aggályos, szerintem ebben az esetben is erről van szó: a kormányzó pártszövetség parlamenti bizottsági elnökeként nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy egy érdekegyeztető, vagy jogszabály-előkészítő ülésen egyszerre kellene az asztal két végén ülnöm. Ezért mondtam le a titkárságról, valamint a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület elnöki pozíciójáról is. Ugyanakkor az Írószövetségnek tagja, sőt választmányi tagja is maradok, hiszen az irodalom, a művészet továbbra is az életem egyik legfontosabb részét képezi majd. Írni is szeretnék, képviselőségem alatt is publikálni fogok. Remélhetőleg nemcsak szakpolitikai köteteket, hanem esszéket, s talán még újabb verseskönyvet is.

 
 
 

Pécsi Györgyi
felelős szerkesztő

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu