buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„Csak a pesszimizmusom hajt”
Káli Király István írót, a Mentor Kiadó igazgatóját Pécsi Györgyi kérdezi


2010.04.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„A Mentor soha nem vágyott 'vezérhajói' babérokra. Tizennyolc éve működik, de maga a puszta léte is sok belső vita, kétkedés, a nehéz időszakok fogcsikorgató csakazért is átélésének az eredménye. Mi eleve nem vállalhattuk a könyvkiadás kriterioni jellegét. Az egy államilag dotált, mindenkor a megkövetelt szellemiség jegyét magán viselő intézmény volt, munkatársait nem fenyegette az anyagi fenntarthatóság réme. Mi a semmiből indultunk, sokadmagunkkal együtt, folyton azzal az erőt őrlő tudattal együtt, hogy magunknak kell kiteremtenünk mindent a léthez és a folytatáshoz. Az alapításkor is a kis megtakarított pénzünket áldoztuk fel.”
 

– 1993-ban jött létre a Mentor Kiadó Marosvásárhelyen. Nagyjából egyidős a rendszerváltozással. Csakugyan „rendszerváltó” kiadónak tervezték a Mentort? Régi vagy új kiadói szakemberek hozták létre? Mi volt az eredeti céljuk, és mi változott időközben?

A Mentor Kiadó bejegyzett intézményként már 1992-ben létrejött, a Látó című szépirodalmi folyóiratot mentendő, amelytől a Romániai Írók Szövetsége 1991 végén megvonta a támogatást. Szükség volt egy kiadóvállalatra a folytatáshoz, ezért az első „részvényesek” a Látó akkori belső munkatársai voltak. A könyvkiadás ötlete menet közben vetődött fel, egyértelmű okok miatt: döbbenten tapasztaltuk, hogy a rendszerváltozás őskáoszhoz hasonló szervezetlenséget okozott az erdélyi magyar könyvkiadásban, mindenki gazdagodni akart, éppen csak a szerző és műve, na meg a könyv, mint érték vált egyből másodlagossá; létezett egy, a folyóirat szellemiségét felvállaló alkotói csoport, amelyről feltételezhető volt, hogy van kiadásra váró megírt és megírásra váró, majdan kiadható műve; adott volt egy kiváló, kiadóban még nem foglalkoztatott, de a kézirattól a szöveg megjelenéséig szükséges műveletek elvégzésében már igen nagy tapasztalatot szerzett közösség; került egy, az egyebekből éppen kikopott ember, aki felvállalta, hogy tapasztalat hiányában a tennikészségét veti be az ügy érdekében, s menet közben megpróbálja megtanulni azt a minimumot, ami egy kiadó működtetéséhez szükséges. Kezdetben csak a szépirodalom megjelenítése volt a célunk, hiszen szépírókkal és irodalomértőkkel álltunk elsősorban kapcsolatban. A kiadandó művekről is az a Kiadói Tanács döntött, amelyet a mindenkori Látó-szerkesztők alkottak, kezdetben Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla és jómagam, ebből én hamarosan kikoptam, mert az ügyvezetés felemésztette minden energiámat, nem maradt időm az „értő” és értékelő olvasásra. Az első négy-öt évben jobbára szépirodalmi műveket jelentettünk meg, a fejlődésünkre jellemző volt, hogy ebben az időszakban a megjelentetett művek száma évről-évre nőtt, 1998-ban értük el azt a szintet, ami 2007-ig volt irányadó: az évi 40–50 címet. Ennek a szintnek a megtartása természetesen a kiadvány-szerkezet folyamatos átalakulását igényelte. Hiszen a szépiróknak, mint kiderült, nem volt annyi kész művük az asztalfiókban, és úgy tűnt, az alkotókedvük sem elégséges ahhoz, hogy lefedjék a mi „kiadásvágyunkat”, a menőbbek meg már Magyarországon óhajtottak közölni, ezért a kiadó fenntartásához kénytelenek voltunk elkalandozni más területekre is. Szerencsénkre, létezett néhány igen nagy tudású és szorgalmas erdélyi értelmiségi csoport – például a történelem és a néprajz tudósai –, akik lehetőséget kerestek a közlésre, hiszen az erdélyi magyar kultúra megjelenítését illetően éppen ez a két terület volt tabu a diktatúra éveiben, sok volt tehát a pótolni való a kutatás és az eredmények közzétételét illetően, mi pedig úgy döntöttünk, hogy kizárólag a minőséget figyelembe véve teret biztosítunk nekik.

– Magyarorszgról nézve úgy tűnik, a Mentor a romániai magyar könyvkiadás „vezérhajója” - legnagyobb műszámmal, és a legkomolyabb szellemi potenciával rendelkezik. Ki tudja tölteni azt a helyet, ami egy központi kiadótól elvárható? Helyébe tud lépni mondjuk a régi Kriterionnak? Egyáltalán: hányan működtetik?

A Mentor soha nem vágyott „vezérhajói” babérokra. Tizennyolc éve működik, de maga a puszta léte is sok belső vita, kétkedés, a nehéz időszakok fogcsikorgató csakazért is átélésének az eredménye. Mi eleve nem vállalhattuk a könyvkiadás kriterioni jellegét. Az egy államilag dotált, mindenkor a megkövetelt szellemiség jegyét magán viselő intézmény volt, munkatársait nem fenyegette az anyagi fenntarthatóság réme. Mi a semmiből indultunk, sokadmagunkkal együtt, folyton azzal az erőt őrlő tudattal együtt, hogy magunknak kell kiteremtenünk mindent a léthez és a folytatáshoz. Az alapításkor is a kis megtakarított pénzünket áldoztuk fel. Az a hatszáznál több könyv, amit jegyzünk, nem egy diadalmenet szüleménye. Időközben többször is átalakult a Kiadói Tanács, mert volt, aki csak az értékszempontot tartotta fontosnak, de egy működésre ítélt gazdasági társaság esetében, különösen a kiszámíthatatlan vadkapitalizmus keretei között figyelembe kellett venni, hogy az intézményes létnek nem egy, hanem két fontos oldala van: a kiadás és a bevétel. Így történt, hogy egy adott pillanatban elméletileg magamra maradtam a döntéseket illetően, de ezt a gyakorlatban azzal védtem ki, hogy igénybe vettem a munkatársaim véleményét. Ezért nyílt szívvel állíthatom, hogy minden, amit eddig megvalósítottunk, csapatmunka eredménye, és a mindenkori Mentor-közösség érdeme, amelynek pillanatnyi összetétele három szerkesztő, akik korrektorok is egyben, három tördelőszerkesztő, közöttük van főállású és van bedolgozó, van még egy kis, nyolc embert foglalkoztató nyomdánk, valamint a nélkülözhetetlen adminisztráció.

– Mint nagy kiadó: amíg a kéziratból könyv lesz, tehát szerkesztés, lektorálás stb. – ezen a téren mi a legnagyobb gondjuk? Minden munkafolyamatot el tudnak végezni?

Mindig is igen nagy erőfeszítést követelt, amíg a kéziratból könyv lett. Legnagyobb gondunk azonban most a szerzők által kiadásra ajánlott, beérkező kéziratok előolvasása, lektorálása. Erre sok esetben külső munkatársat kell keresnünk, és legtöbbször azzal kell kezdenünk, hogy a kiadás költségeibe nem igazán fér bele az ezért esedékes tisztességes honorárium. Lényegében szerencsénk van, mert sok barátunk tekinti a munkánkat annak, ami – közszolgálatnak –, és nem az anyagiakat tartják fontosnak. A szerzőink egy része is így gondolkodik, ez egy, a korra jellemzőtől eltérő szellemiség eredménye. A kiadásra felvállalt mű könyvvé válásának folyamatában minden műveletet önerőből el tudunk végezni. Néha rutinból, máskor a kínlódástól megfeszülve, semmit nem bízva a véletlenre, egy-egy adat tisztázásáért olykor három napot is könyvtározva. Mert az utóbbi időben sok olyan művet jelentettünk meg, amelyek 200 év múltán is hiteles forrásként használhatók majd, és ezeket csak a feltételezett tökély jegyében érdemes útjukra bocsátani.

– Ön szerint melyek voltak az elmúlt 18 év kereskedelmi és szakmai sikerkönyvei?

Éppen az előbb említettek jegyében én először a szakmai sikerkönyvekről beszélnék. Azokról, amelyek két igen fontos sorozatunk – az Erdély Emlékezete című történelmi és a Kriza János Néprajzi Társaság Könyvtára című néprajzi művek – darabjai. Ezek szinte mindenike egy-egy szakmai siker, mert bár külön-külön egységek, részei annak a teljességnek, amelyre egyik vagy másik szakma törekszik. Az illető szakma már nevessé lett kiválóságai – pédául Egyed Ákos, Pál-Antal Sándor, Tüdős S. Kinga, Keszeg Vilmos – és a feltörekvő legjobbak írták, ezek a legmunkaigényesebb kiadványaink, ezekre tekint úgy a tudóstársadalom egy része, hogy a Mentor nélkül talán nem léteznének. Ezeknek megjelenéséhez azonban szükségünk volt a kereskedelmi sikerkönyvekre is, mint amilyen 1998-tól kezdődően 2006-ig a Wass Albert életmű-sorozat is volt, amelynek nyereségét forgattuk be az egyéb, önmagukat eltartani nem tudó könyvek kiadásába. De voltak olyan kiadványaink, amelyek képesek voltak eltartani önmagukat, mint például a gyermekkönyv-sorozatunk néhány darabja, Sebestyén Mihálynak az erdélyi fejedelmekről, vagy az erdélyi zsidóság történetéről szóló kötete, a Marton József írta kereszténységtörténet négy kötete, az ugyancsak általa szerkesztett Márton Áron hagyatékának eddig megjelent hat kötete.

– Mennyire tudták, tudják őrizni a piaci pozíciójukat – Romániában és Magyarországon? A rendszerváltozás előtti időkhöz képest volt-e, mekkora a vásárlói, érdeklődési visszaesés?

A legnagyobb gondot az amúgy sem nagy erdélyi piac folyamatos beszűkülése jelentette és jelenti. Általában nem kell a könyv, és főleg nem az a fajta köny, amire mi „vetemedtünk”. A rendszerváltozás előtt az írott szöveg tartotta az emberekben a lelket, egy-egy mű többezres, de több tízezres példányban is elkelt. Közvetlenül a fordulat után még megmaradt valamennyi az olvasáséhségből – Egyed Emese több verseskötete például 1000 példányban is elfogyott –, de ezt az elektronikus média hozzáférhetősége fokozatosan elapasztotta, az élet- és szokásrend is megváltozott, az újabb nemzedékek már nem is értik, miért van szükség könyvre, ebben az iskola és az otthon egyaránt vétkes, a kultúra egyfajta leépülési jellege, tendenciája nyilvánvaló, sejtem, hogy mi lesz a végeredménye, és tudom, hogy ez csak úgy kerülhető el, ha a kisgyermekeket a bilire szoktatással együtt elkezdjük ismét a könyvre is rászoktatni. Van persze olyan irodalom is, amit az emberek még elolvasnak, erre is a média vezeti rá őket. Mi is felzárkozhatnánk ehhez a tucatolvasmányt gyártó iparhoz, de a Mentor soha nem volt nyereség- vagy megélhetés-kiadó, és az sem biztos, hogy akár egy jól irányzott váltással is szinten tudnánk maradni, túl messze van tőlünk a tényleges befogadó, a magyarországi piac. Ott is élet-halál harc folyik, és szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy egy szinte áttörhetetlen üvegfalon át nézzük sóvárogva azt a piacot, ahova nem hogy egyenlő félként befogadnának, de sokszor úgy tűnt, hogy odaátról még fityiszt is mutatnak nekünk. Ahhoz pedig nincs elég erőnk, hogy a hatékony reklámba befektessünk. Így aztán még az olyan kiváló szerzőknek, mint a József Attila- és Márai-díjas Bogdán László regényeinek, egyéb műveinek sincs keletjük

– Mit tapasztal, Magyarországon milyen az érdeklődés a Mentor könyvei, szerzői iránt?

Természetesen, a maga idejében volt érdeklődés Magyarországon is a Wass Albert művei iránt, annak ellenére, hogy a magyar igazságszolgáltatás melléfogása néhány évig kizárt a piacról. És az utóbbi két évben sikerült közvetlen vagy közvetett módon kapcsolatba kerülni a nagy magyarországi forgalmazókkal is, de a bizományba átadott és részben értékesített könyvek átadási értéke nem éri el a havi egymillió forintot, ami azt jelenti, hogy a könyveinknek körülbelül 15–20 %-a talál vevőre Magyarországon.

– Tervez a kiadó Magyarországon könyvesboltot nyitni?

Nem hiszem, hogy ezen az arányon a közvetlen forgalmazás, azaz egy vagy több, általunk működtetett magyarországi könyvesbolt segíthetne. Nem most, amikor a kisboltok elsorvadásának vagyunk tanúi. Egy ilyen próbálkozás csak újabb veszteségeket termelhetne.

– Ezzel a nagyon sok szakkönyvet, rétegkönyvet vállaló kiadó profillal sejthetően nem tudnak non-profit módon működni. A kiadói támogatást illetően hol szorít a cipő? Ezirányban milyen lépéseket tartana föltétlenül szükségesnek – első lépésben, és hosszú távon?

Esélyünk sincs profit-orientáltan dolgozni, működni. A mindennapos harcunk a puszta létért folyik. Tudjuk, ha nem lesz, aki teret biztosítson az átszerveződött, feltörekvő, nagyon szorgalmas és nagy tudású fiatal erdélyi magyar értelmiségi rétegnek, elkedvetlenülhetnek, visszafogják magukat, és ez az erdélyi magyarság jövőjét is veszélyeztetheti. A támogatási szándék létét nem vonhatjuk kétségbe, könyveink többsége az utóbbi években ezeknek a – romániai és magyarországi – támogatásoknak köszönhető. Ezek azonban mindig a tervezett veszteség fedezésére szorítkoznak, azaz tudjuk, hogy mennyibe kerül egy könyv X példányban, mennyi a lehetséges bevétel, ha azt eladjuk, a különbséget megkapjuk támogatásként. Ha a kész könyből a tervezetthez képest csak egy példányt nem adunk el, nyilvánvaló a veszteségünk. Ha 500 példányból 100 megmarad, az már 20%-os veszteség. Az utóbbi időben megpróbálunk házalni a kiadványainkkal. A baj az, hogy ezek nem filléres könyvek. Az olyan még vevőre talál házalással is. A miénk többségében szolgálat-könyv, nem annyira egy-egy vásárlót, mint inkább hozzáférhetőséget igényel. De a könyvtáraknak nem volt eddig elég keretük állományfejlesztésre, legalábbis úgy tűnt, a mi kiadványaink ebbe alig-alig férnek bele. Nagyon reménykedem a Márai-program beindulásában. Az talán, ha a szakemberek is úgy értékelik a kiadványainkat, elodázhatja a véget. Amúgy csak a pesszimizmusom hajt. Csakazértis még egy napot, még egy nélkülözhetetlen könyvet!

 
 
 

Pécsi Györgyi
felelős szerkesztő

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu