buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A többit majd később
Onagy Zoltánnal Szabó Tibor Benjámin beszélget


2009.03.24

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Onagy Zoltán prózaíró, szerkesztő. Tizenegy önálló prózakötetet jegyez, plusz egy nagyszabású esszékönyvet. Napjaink egyik legtermékenyebb recenzense. Az új évezred első éveiben a Terasz.hu című kulturális portál irodalmi rovatát vezette, amely akkor a fiatal irodalom vezető fóruma volt. Jelenleg az Irodalmi Jelen internetes magazinjának egyik szerkesztője. Következő kötete, a Nem tudok az életnél jobbat című interjúgyűjtemény a Fekete Sas Kiadó gondozásában jelenik meg idén tavasszal.
 

– Egy ehhez hasonló beszélgetésben egyszer azt mondtad, hogy „ha milliárdos lennék, szarnék az irodalomra; feküdnék a tengerparton, számolgatnám a homokszemeket, nyalogatnám a nőmet, és ágyúval lőnék arra, aki kilométernél közelebb jön”. A gesztus erős, azt üzeni, hogy csak azért írsz, mert nincs jobb, mert valamiből meg kell élni, mert máshoz nem értesz.

Sok mindenhez értek, néhány dologból megélhetnék, bár Magyarország ma nem arról híres, hogy könnyű terep. A kérdés, hogy egyáltalán milliárdos lehetnék, egyedüli abszurditása, hogy nem értek sem a számokhoz, sem a pénzhez. A szövegre nem emlékszem, de ha szívemre teszem a kezem, és ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, mondhattam akár tegnapelőtt is. Sokadszorra próbáltam végigolvasni egy el nem adott, tizenkét éve, 1997-ben íródott regényt, és ha Géczi Jancsi rám nem förmed, most is félbehagyom.

– Én emlékezem. És megér egy plusz kört a kérdés, mert az esetedben valahogy nem tiszta ez a pénzért, muszájból dolog. Aktív blogger vagy (azért nem jár honor), fiatal prózaírók szövegeit pirosítod (azért pláne nem), a köteteidet pedig a kilencvenes évek eleje óta olyan kiadóknak adod, hogy azok biztosan nem tudnak gazdaggá tenni. De még eltartani se. Akkor most hivatás, vagy gálya?

Nézd, ha egy festő nem találja el a kívánt színt, a szoba nincs kifestve. Amikor a kőműves görbe kéményt épít, a kémény nincs felépítve, a kőműves nem kőműves. Ha az író nyelvi, stilisztikai, szerkezeti hibákat vét, a helyeshibákat nem is mondom, nem író. De. Hogy fordítsak egyet: a kőműves, amikor olyan egyenes kéményt épít behunyt szemmel, mint a parancsolat, akkor is szívesebben heverne a duruzsoló kandalló mellett, bögyörészné a menyecskét, mintsem harmincméteres állványzaton küzdjön a szelekkel, a kopasz fejére tűző kánikulai nappal. Lehet, nem is értem a kérdést. Amihez határidő mellékelhető, mint pl. egy recenzió érkeztéhez, meló. Mi más? Ha milliárdos volnék, lehet, leszoknék a hajnali kelésről, nyolcig-tízig süttetném a hasam, nem rúghatna ki négykor az ágy, hogy uram, meló van.

– Jaja, nem értetted, de valószínűleg én nem voltam eléggé egyértelmű. A hozzáállás izgalmas ebben, az irodalom profanizálása, ahogy megéled, ahogyan beszélsz róla. A mai profetikus költészettől, az elhívottaktól, a védikus tanokat ismételgető széplelkektől engem is kiver a víz, ez rendben van – de akkor se lehet azt mondani, hogy írni annyi, mint lapátolni a szenet a Tűzép udvarán. Ha ezt elfogadnánk, az azt jelentené, hogy nincs különbség író és olvasó között, vagy (erősebben) nincs különbség író és nem olvasó között. Pedig van. Valami van. Mostanában Hiperkarmát hallgatok a munkához, háttérzenének, van egy nótájuk, amiben az énekes azt ismételgeti, hogy Látok valamit, amit te nem. Nála, mondjuk, alighanem a heroin adja ezt a látást, de biztos érted így is, miért hoztam ezt fel. Az író nem munkás, nem lehet olyan, nem lehet csak annyi, mint a környezete, mint a tömegek. Több. A mű mint olyan ennek a többnek a testesülése, ez adja a létjogosultságát. Látok valamit, amit te nem – ezt üzeni minden értékes alkotás. Mit gondolsz erről?

Azt mondja a ma húsz éve önmagát meggyilkolta Márai, „Nincs író és nincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet”. Én azt mondom, képtelenség ma innen közelíteni. Ahogy nem akartam Czinege elvtárs katonája lenni, nem akartam Pozsgay elvtárs, majdan húsz évvel később Hiller elvtárs, de közben Pokorni elvtárs írója se lenni. Ki akartam maradni ebből a szaron kacsázó hazug egészből úgy, hogy amit nagyon kell, megírjam, azért létezzek némiképp. Némiképp létezem. A cél elérve. Azt gondolom, hogy írni és világot látni meg kell tanulni, amennyiben nem kész fegyverzettel pattan ki az alany Zeusz fejéből. A többi tehetség, szerencse, szorgalom dolga.

– Senki hatalmasságnak írója. Ez megint érdekes. Különösen a prózád fényében az. Szinte soha nem foglalkozol közösségi érdekeltségű problémákkal. Műveidben a szereplők sorsát a saját gyengeségeik, vagy (máshol) saját lelkesültségeik, törekvéseik alakítják: párkapcsolatok, hazugságok, erő és ellenerő. A történelem, a világ csak kulissza, az sem. Kivéve utolsó könyvedet, a Sötétkapu című 56-os regényt. Ha írsz még néhány ilyet, valamelyik Czinege elvtárs majd felfigyelhet rá. De tényleg, miért a tartózkodásod a társadalmi kérdésektől? És hogyan született mégis ez az egyetlen történelmi-politikai témájú regény?

Különös, ámulok, hogy ezt vetted le a Sötétkapuról, mármint történelmi-politikai témájú, és ha ezt, a regény el vagyon szabva. Éppen az embert írtam meg, a kicsi, törékeny, egyéletű embert, azt, hogy kiszolgáltatott szalmaszál a politika és a hatalom mocskában, ezért aztán soha ne veszítse el a fejét. Aki hős akar lenni, tehet bármit, de a kisember kivégzőosztag előtt, akasztófa alatt találja magát, mert a hatalom ezerfejű szörnyetege rátalál, példát statuál. A Sötétkapu azt mondja, bújjatok el egymásban, így vigyázzátok a másikat. […]

– A Terasz. Eszméletlen figyelem kísérte 2001-2002-ben, valódi hatást gyakorolt, és előképe lett az azóta indult szinte összes irodalmi portálnak. Nem sajnálod, hogy elmúlt? Milyen kép maradt meg benned, nem a Teraszról, de annak hőskorszakáról? És legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban: hogyan lehetséges az, hogy nem csináltál, nem csináltatok belőle valami fenntartható, jövedelmező bizniszt, műhelyt, kanonizátor boszorkánykonyhát?

Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy ott aztán nem köttettek szerződések. Tanú vagyok. Amúgy pedig nem fogtam fel, mi történik, csak a napi tizenhat-tizennyolc órás robotot érzékeltem, és soha nem értem utol magam. Többnyire ki se kapcsoltam a gépet. Vagy másképpen, hogy látható legyen, mekkora feladat volt ez a hajdani netviszonyok közt, a html-es kínlódás és képlopások közepette, amikor ledőltem, az asszony már aludt, amikor felkeltem, még aludt. Ebből az időszakból, tőle való a kérdés, „miről ismerlek majd fel, ha egyszer nem a billentyűzet fölött látlak?”. Nem tudom, sajnálom-e, hogy vége. Azt hiszem, szerencsém volt, hogy megkaptam a munkát, Jónás Tominak köszönhetően, aki öszszehozott Peti Péterrel, a portál tulajdonosával, és azt hiszem, úgy volt jó, ahogy volt, ha a vége némiképp bele is rondított az egészbe. Életemben először évekig nem kellett figyelnem a pénzre, ami új, felemelő, lassan múló, hálateremtő érzés. Életemben először ott hevert egy szűz terep, a házat nekem kellett megtervezni, megszervezni, felépíteni a semmiből, inspiráló, lassan múló érzés. Volt honorkeretem, naponta születtek új ötleteim, tele erővel, alkotásvággyal. A Terasz teremtése alkotás, a szó valódi, eredeti értelmében. A jövő-menő népek megálltak a kerítés mellett, és beszóltak, kérdeztek valamit, leültek a sámlira, mint egy focimeccsen. Életemben először éreztem az „alkotás” ízét. Nehogy visszakérdezz, hogy addigi köteteimmel mi a helyzet, azokat minek gondolom, mert üvöltök. A próza nem alkotás, hanem puzzle. Ha regény, nagyalakú, ha elbeszélés, kisdobozos. Az íróban működik a rutin, az ízlés, a ritmusérzék, ismeri a karakterszámot, és ebből összejön valami. Ha összejött, rácsukja a tetőt, és nincs tovább. A Terasz egy év után terebélyes, élő, mozgó, szuszogó, öntörvényű valamivé vált. Ha az ajtóból néztem a monitorra, láttam, él. A gépészmérnök élménye lehet hasonló, amikor beindul a gépezete, vagy a gyerekszülés. Nem mellesleg óriási szerencsém volt, mert az első tárca-pályázatok révén fantasztikus kezű és agyvelejű nők estek be a Teraszra, és maradtak, akikkel öröm volt dolgozni, és a későbbiekben örültem, hogy első olvasójuk lehetek – szerkesztőként. És hogy miért nem csináltunk belőle pénztermelő üzemet? Nem tudom. A dolgomat elvégeztem. Felépítettem egy olvasható irodalmi lapot, egy olyat, amilyet én magam is szívesen olvastam. Szerzőimtől csak annyit kértem, a cikk jó legyen, és lehetőleg ne hazudjon. Ne vakítsa el őket a nagy író ténye, ha szar könyvéről írnak, és vegyék észre, ha egy kevésbé befutott író pompásat. Hozzátartozik, hogy primer irodalmat, verset, kisprózát nem közöltem, és bármennyire udvariasan közöltem a rohamozó dilettánsokkal, mert udvarias vagyok a végtelenségig, ha tudom, mit akarok, hetente egy-egy feljelentés csak befutott a főnökhöz. Feljelentésekben – amúgy – jól állok. Egy emlékezetes liba, akit íróként könyvel a szakma, hatoldalas lélekelemző levelekben szokott volt panaszt tenni Peti Péternél, hogy ha nem távolítja el nőgyűlölő, hímsoviniszta szerkesztőjét, megteszi a hivatalos lépéseket. Mint a Négy Mancs a libatömő akcióban, olyasféle. Csak éppen az ok más: itt nem történt libatömés. Nézd csak, milyen bonyolult a világ az irodalomban, minden ok ugyanabban a lépésben, ha tömsz, ha nem. Tehát: a munkámat elvégeztem. Az összes többi nem tartozott rám. Talán volt lehetősége, hogy a Terasz pénzügyileg önfenntartó legyen hosszú távon, de ehhez üzletember kellett volna, vagy kijáró, aki mézesen bemosolyog a minisztérium ablakán, mint tette a Litera. [...]

– Az irodalmi élet szekértáborainak működési módja, a haveroknak leosztott pozíciók és pénzek, a susmusok, a másik csapat lenézése, ennek az egész érdekérvényesítő katyvasznak a kisszerűsége engem szórakoztat, jót szoktam röhögni rajta. Ahogy a(z egyébként tiszteletre méltó) művész urak és művésznők görcstelenül váltják át az alkotói üzenetet intimitásra, az intimet ösztöndíjra, mikor merre épp. Minden eladó, ha forint és/vagy recepció az ellentételezés. De nem nagy baj ez, persze, engem legalábbis nem zavar, és van egy közösség a céhen belül is, ahol otthon érzem magam. Sok jelentősége nincs, de mégis kötödést ad az embernek, vagy hogy is. Te viszont mindkét nagy csapatban civilnek számítasz. Jelen vagy, publikálsz, és évtizedek óta, sokfelé, de egyik csoport se tekint úgy rád, mint hozzájuk tartozóra. Ennek mi az oka?

Mintha az előbb válaszoltam volna erre is. Fiatal titánként mindenféle körökbe jártam, járhattam, mert nagyon bölcsen tudok hallgatni, ha kell. És mindenféle körökben a gyomorforgatót volt szerencsém megtapasztalni. Amikor fiatal voltam, az irodalom politika volt a maga primitív egyszerűségében, igaz, én még nem tudtam, csak kutyául éreztem magam. Ugyanis – ha nem is látszik ebből a távolságból – bennem is volt némi áhítat az irodalommal kapcsolatban. Namost: ha valahová nem mész, nem tartanak maguk közé tartozónak. Rendben van ez.

– Kérdés, hogy rendben-e. Mármint, mindenki úgy alakítja, ahogy jónak gondolja, ez igaz – csakhogy. Mi van, ha az egésznek ez a természetes rendje, az ott-lét, a riszálás. Mi van, ha ez a szakmaiság, ha ez is. Mert az üzenetek eljuttatásához jó kiadó kell, az üzenetek megfogalmazásához meg munkaóra, pénz, ösztöndíj, lehetőség. Rossz gondolat, ráz tőle a hideg, de attól még lehet érvényes. Hogy nemi életet élni, meg szűznek maradni is közben, az képtelenség. Vagy mégse?

Számtalan fontos tényezője van az életnek, az enyémnek legalábbis, minthogy azon agyaljak, kinek, melyik irodalmi tótumfaktumnak riszáljak éppen. Ahol én élek, amerre mozgok, az irodalom megközelítőleg nulla szinten van jelen, ha betű, maximum Blikk. Tibor, te bent ülsz egy szerkesztőségben minden nap, irodalomról beszélgetsz nap mint nap, irodalom az életed, irodalmon keresztül veszed a levegőt, a klozeton irodalom jön ki belőled. Vélhetőleg az „üzenet” szó is irodalmi mindennapjaid terméke, minthogy az egészen debil kritikusok képesek ilyenre, hogy mit üzen az író. Én nem üzenek. Soha. Ülök a pálya szélén, regisztrálok, fotózok, cserélgetem a képeket, szórom ki a fölös határozott és határozatlan névelőket, nem akarok befutni a pályára se kezdőként, se csereként, nem akarok küzdeni, harcolni, nem akarom legyőzni az ellent, az élet nem focimeccs, mégcsak nem is futópálya. Az interjúkötet öt év termése. A csecsemőgyilkosságot 1996-ban fejeztem be, a Zsámboki szeretőt tizenkét éve. A Játékok A-val című regényt tavaly írtam át, az Énekek éneke című trilógiát, egymillió karakter most, négy éve kezdtem, a Bőség zavara (élet az irodalomban) című esszésorozatot íróéletekről hat éve csinálom szinte minden nap, az idén valószínűleg pont kerül a végére. Az ember, ha módja van rá, a maga jól bevált tempójában végezze a dolgát. Nincs hová sietnem. A siker nem igazán érdekel. Inkább az, hogy elégedett vagyok-e az elvégzett munkával. Hajnalban kelek, reggel és délelőtt dolgozom négy-nyolc órát, aztán újságok és könyv, ami van, a Csendesben, közben jókat eszem, jókat iszom, délután relaxalvás a kisrádióval, megnézem, mi van a mágnes alatt délutánra, elvégzem vagy előkészítem reggelre, este beszélgetek a barátaimmal. Vicces volna, ha a magyar irodalom imbecillis tempója rendezné az életemet. Tán csak nem kötelező Tisza Kata sebességét felvennem? Szétröhögném magam futtomban.

 
 
 

Szabó Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu