buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Pokoli táncrend


2009.03.24

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A Véres Délkörök McCarthy 1985-ben megjelent, ötödik regénye, ami azért elkeserítő egy kicsit, mert világosan bizonyítja azt az evidenciát, hogy a világ rengeteg olyan nagyszerű szerzővel van tele, akinek életművéről egész egyszerűen szinte semmi tudomásunk sem volt annak idején. Azt hiszem, McCarthy nevét az átlag magyar olvasó leginkább a Nem vénnek való vidék című regényének 2007-es filmadaptációja körüli médiafelhajtás miatt ismeri, ha ismeri.

A Véres Délkörök nagyon rétegzett, kultúrtörténeti – főleg bibliai – utalásokkal gazdagon átszőtt, fantasztikusan monoton ritmussal hullámzó, kegyetlen lételméleti alapvetés.

Hogy a regény történelmi adatokra épül, az a szöveg allegorikus burjánzásának szempontjából talán nem is annyira fontos: középpontjában az 1849-ben és 1850-ben a mexikói határon skalpvadászattal foglalkozó Glanton-banda véres és embertelen gyilkosságokba torkolló portyázásai állnak. A banda egyik tagja a későbbiekben kiadta visszaemlékezéseit, ami a McCarthy regény alapjául szolgálhatott, sőt a regény névtelen, csak „a gyerek” (the kid) néven említett főszereplője talán épp a My Confession-t író Samuel Chamberlain lehet.

A regény azonban a kegyetlenség képeit fokról fokra egy univerzális meta-forikába szövi bele, s a műben előrehaladva az olvasó így egyre magától értetődőbb természetességgel értelmezi a pusztulásfolyamot a lét alapvető működésének példázataként, szinte a „gyerek”-kel párhuzamosan részesedve a lét törvényeibe való beavatásban.

Az „út” , ami Kerouac nemzedékének még a szabadság, a személyes kiteljesedés, a közösség tanulásfolyamatának a metaforája volt, itt a létezés rideg, embertelenül közönyös idegenségének jelképeként mutatja magát. Nem a nevelődés terepe, hiszen a szenvedélynélküli kegyetlenség már az első lapokon megjelenik, s a továbbiakban csupán ennek variációi, a pokol újabb aspektusai tárulnak fel az út során, szenvtelen monotóniával szuggerálva egy nem-emberi – tehát morálisan megközelíthetetlen – univerzum szabályrendszerét. McCarthy mondatai e végtelen út kitérők és menekülési lehetőségek nélküli irányát jelzik azzal, hogy nem használ vesszőket, illetőleg idézőjeleket (gondolatjeleket) a dialógusok elkülönítésére. A mondatok végtelenített ösvényei a szabadulás lehetetlenségét tudatosítják, azt a predesztinációt, amit a kölyök nyugtáz egy helyütt szenvtelenül: „Igen… Valahol elvétettük az utat.”

Az „út” valódi ura azonban nem a gyilkos Glanton, vagy hasonlóképp véreskezű emberei, hanem a bíró, akinek monumentális figurája sűríti magába a Törvény minden paragrafusát. Egyszerre részese az eseményeknek, hiszen maga is a borzalmas gyilkosságok, rémtettek egyik elkövetője, ugyanakkor ő az a hatalom is, akinek nevében, vagy inkább megfoghatatlan erejének, kényszerének engedelmeskedve történnek meg a dolgok. És ő az, aki ugyanakkor cinikus mosollyal, valami földöntúli közönnyel elemzi is az eseményeket, kommentálja és magyarázza az emberi létezés mélyszerkezetét.

A történet így tulajdonképp a bíró filozófiai fejtegetéseinek példázata, a Törvény absztrakt igazságának allegóriája lesz. Rövidebb-hosszabb monológjainak egyik regisztere érezhetően Nietzsche hatalom-koncepciójának radikalizált változata – például amikor arról beszél, hogy a jog és az erkölcs valójában az erősek jogfosztása a gyengék csordái javára –, azonban személyének metafizikai besugárzása miatt szavai az ilyen behelyettesíthetőségeket érvénytelenítő, földöntúli akusztikában hangoznak fel.

Az egyik jelenetben a körötte lévő tárgyakat rajzolja, mint mondja, azért, hogy könyvében minden létező rögzítve, tehát birtokolva legyen, s a rajzok segítségével fennhatósága alá vonhassa a még nem ismert világot is. Egy másik alkalommal pedig megírja, szövegbe foglalja a létezőket, saját szimbólumainak rájuk kényszerítésével vonva őket uralma alá, mondván: „semmi sem történhet az én tudtom és jóváhagyásom nélkül”.

Ez a két mágikus gesztus talán ahhoz a gnosztikus példabeszédhez kapcsolható, amelyet a bíró egy halott Apa hamis tanújaként működő, magára maradt világról mesél, amely fagyba dermedve, hazug illúziókban megjegecesedve mindhiába próbál kikászálódni a maga ásta csapdából. A halott Apa helyének betöltése, az igaz törvény érvényesítése a világ birtokbavételén keresztül így a bíró feladataként jelentkezik, sugallja a szöveg. Az isteni hasonlóságra épülő, ám azt tagadó mivolta a bírót az Antikrisztussal hozza fedésbe, aki – mint Szt. Pál egyik leveléből tudjuk – Isten templomában foglal majd helyet, és Istennek akar látszani. Ezt a lehetősséget támasztja alá a bíró és egy torzszülött félkegyelmű furcsa kapcsolata. Miután megmenti a vízbefulladástól – ahogy a bolondot kiemeli a folyóból mintha csak egy pokoli keresztelési szertartást hajtana végre –, a bíró és a torzszülött elválaszthatatlanok lesznek, alakjuk szinte összeforr. A legtöbbször majom-nak nevezett félkegyelmű összefonódása a bíróval elég egyértelműen utal az Isten majma kifejezésre, ami az Úr helyét betölteni vágyó Sátán elterjedt középkori megnevezése volt.

Amint a szöveg tere, a sivatag is a Pokol perzselő vidéke: tikkasztó, embertelen hőség, az emberi kezeket magukhoz égető, érinthetetlen sziklák, végtelen, halott homok, vulkáni salak és kőrengeteg jelöli ki a szereplők létének kereteit. Ez az egzisztencialista pokol maga az élet, melynek szabályai ennek megfelelően pokoli szabályok. Alapozó aktusa – amint ezt a bíró elmeséli – a háború, melyben minden cselekvésforma benne van, a játékok játéka, ahol a tét és a kockázat nem más, mint az életben maradás, a túlélés. Amikor azt mondja, hogy a „háború maga az isten”, a bíró voltaképpen ismét magát helyezi a világ isteni irányítójának pozíciójába, egy, a keresztény renddel – elvileg – összeegyeztethetetlen aktussal helyettesítve a szeretet és a béke vallási vízióját.

A gyerek beavatási szertartása a regény végére befejeződik, sorsa azonban szükségszerűen a pusztulás némaságába torkollik, sőt teste is csupán hiányként van jelen a vele kapcsolatos utolsó jelenetben, hiszen a végső tapasztalat kommunikálhatatlan és rögzíthetetlen. Az udvari vécében heverő teteme így néma tanúja lesz a bíróval történt utolsó találkozásának, maradványait egy idegen pillantja meg, és csupán az ő döbbent felkiáltása utal a meggyötört és meggyalázott testfelületre íródott tudás mintázatának elképzelhetetlen szörnyűségeire.

Mindeközben a bíró egy végső áldozati ceremóniát celebrálva járja végtelen és örökkévaló táncát, s ezzel párhuzamosan a regény mondatai maguk is a refrénszerű ismétlődés zenei lüktetésére váltva imitálják a bíró tánclépéseit, a létezés gyilkos ritmusát.

A regény másik zárlata egy rövid Epilógus, egy döbbenetes erejű és stilizáltságú parabola, ami Kafka vagy Beckett legjobb pillanatait idézi. Az alig egyoldalnyi szöveg a mű egészének költői erejű összefoglalása és egyúttal új dimenzióba helyezése is, amit a lecsupaszított retorika és a szimbolikus gazdagság feszültsége önálló műalkotásként is élvezhetővé tesz.

Cormac McCarthy: Véres Délkörök
Ford.: Bart István
Magvető Kiadó, 2009
541 oldal, 5990 Ft

 
 
 

Szabó Gábor

Magvető Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu