buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Leni Riefenstahl és a szépség tragédiája


2009.03.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Susan Sontag 1975-ös, lassan negyven éve megjelent és megsemmisítőnek szánt Leni-értelmezése nem zárta le végérvényesen sem az életmű, sem tanulságainak számbavételét, értelmezését és kommentálását. Ennek legújabb bizonyítéka Steven Bach nagyszerű könyve, amelyben Leni Riefenstahl (1902–2003) hosszú életének történetét adja közre.
 

Sontag a ’70-es évek közepén úgy vélte – összefoglalva az azelőtt is élő gyanút és megalapozva a további hasonló Leni-kritikákat –, hogy a rendezőnő tulajdonképpen olyan „szépségmániás”, aki a testi szépséget, a harci alakzatokat, a monumentális jeleneteket és a heroikus erőfeszítéseket ünnepelve behódolt a náci rezsimnek, amikor annak kiszolgálójaként a szépséget kereste, s találta meg A hit győzelme (1933), Az akarat diadala (1935), A szabadság napja (1935) és az Olimpia (1936) forgatásakor. Ám Sontag ugyanennek a mágikus keresésnek és a fasiszta esztétikum alig bújtatott visszatérésének tudta be Leni núbák között tett utazásainak (1962–77) eredményét is, vagyis a fiatal, kidolgozott testű, hibátlanul szép fekete férfiak lefényképezésének késztetését. A Sontag-kritika tehát arra tette a hangsúlyt, hogy Leni tulajdonképpen az emberi szépség abszolutizálásával a fasiszta test-, erő- és hőskultuszt szolgálta ki (ráadásul készakarva!), amely más és más formában, de visszatért az alkotói pálya 1945 utáni, második felében is. Ezzel szemben Leni számtalan interjúban, cikkben, védőbeszédben és memoárban fejtette ki azt – amit Bach felerősítve és kritikával közöl –, hogy ő tulajdonképpen a szépség keresésének ártatlan, tragikus hőse, csakúgy, mint az önmaga allegóriájának tekintett és általa eljátszott Junta, A kék fény (1932) misztikus filmopusának hegyvidéki leánya, aki a fény forrásául szolgáló barlangot kifosztó csőcselék által pusztul el. Bach éppen azt hangsúlyozza, s könyve ettől lesz megkapóan izgalmas, hogy elkerüli a Sontag-kritika dühét, de nem feltétlenül hisz el mindent Leninek sem. Mindazonáltal szerencsére túllép a középútnak nevezett középszeren is, és olyan biográfiát alkot, amely Leni helytelen döntéseit és művészi küzdelmeit, hibáit és erényeit megközelítőleg azonos súllyal szerepelteti, párhuzamosan vezetve ezzel a kor jellemzését is, amely buktatókat, tragikus helyzeteket és veszélyes csábításokat tartogatott számára.

Leni életét négy korszakra osztja Bach, amellyel egy jól követhető sorrend felállításán túl érthetővé teszi a rendezőnő jellemfejlődését és munkásságának alakulását. Az első korszak egy letagadott, már-már elhazudott néhány év, amikor Leni mezítelen keblekkel és sejtelmes arcéllel tűnik fel Az erő és szépség útjaiban (1925), majd a berlini lokálok sokat ígérő, de ki nem teljesedő táncosnője válik belőle. Már ekkor, első – soha be nem ismert – filmes (mellék)szereplésében is olyan környezetben villant fel, amely az antik szépségideál tisztaságát, harmóniáját és erejét sugározta. A fordulópont akkor következik be, amikor Leni bergfilmekben kezd el szerepelni, majd forgatásukba is aktívan bekapcsolódik. A ’20-as évek második felétől divatba jövő alpesi kultuszfilmek a germán titanizmus, a természettel vívott szép harc és az ember vertikális emelkedésének tanúságtételei voltak. Leni játszott többek között A szent hegyben (1925), a Piz Palü fehér árnyaiban (1929), A kék fényben (1931) és a Vihar a Mont Blanc fölöttben (1931), s csakhamar e mozik egyetlen női főszerepe mellett a forgatókönyvírást és a társrendezést is begyűjtötte magának, akárcsak a filmstábok férfitagjait. A filmek dinamikus aktivitása, tragikus hősiessége, mágikus fényképezési technikája páratlan művészeti teljesítményt nyújt ma is. Leni – amint köztudott – 1933-tól a náci rezsim kedvelt és sokat foglalkoztatott rendezőnője lett, amely vitathatatlan (de árnyalható) tény egész pályafutására alig oszló árnyékot vetett; úgy az 1945 utáni, mint a hitleri hatalomátvételt megelőző alkotásai tekintetében. A fentebb már felsorolt és a nemzetiszocialista rendszer szolgálatába állt/állított/állíttatott filmjeinek közös jellemzője, hogy a hangulatot zavarba ejtő pontossággal fejezte ki, a tömeg és az egyén, valamint a hősiesség beállításait sokszor alkalmazta, a monumentalitást és a testi erőfeszítést pedig úgy ábrázolta, hogy akkori filmjeiből tagadhatatlanul árad valami kívülálló erő, a legyőzhetetlenség és a heroizmus emberfeletti érzése, amelyeket hiába keresünk vissza a filmkockákon. Leni 1945 utáni elszámoltatása során alapvető kérdés volt, hogy a náci rezsim idején forgatott filmjei dokumentarista alkotások, játékfilmek vagy Hitler (személyes) megrendelésére készített propagandamunkák-e? Ugyanakkor érdemes felvetni azt is, hogy Az akarat diadalának nyílt Führer-apoteózisa, ez a mitikus dicsőítés, amely rituális szertartások között, fáklyák, zászlók, sisakok és tömegek részvételével zajlik, mennyiben és miért más, mint a nemzetközi elismerést szerző Olimpia darabja, amelyben a tökéletesen szép test erotikus áthallásokkal díszített esztétikája (Leni kifejezéseivel: „a sportok hőseinek” „eksztatikus szépsége”, „a sok szép ember látványa”) testesül meg egy modern kalokagathiában. Az élet és a mű negyedik szakasza az ’50-es évek elején indult (újra), amikor két filmjét ismét, illetve először leadták (A kék fény. 1951, A hegyek alján. 1954), egy évtized múlva pedig maradandóan a szudáni núba törzs hatása alá került. 1994-ben saját élete dokumentumfilmjének főszerepét játszotta el (Leni Riefenstahl csodálatos, rettenetes élete) és 90 évesen még víz alatti filmet forgatott a tenger élővilágáról (Víz alatti benyomások, 2002).

Megkérdőjelezhetetlen, hogy Leni munkásságának nem csupán a véletlenségből lett meghatározó viszonyítási pontja az, amit 1933–45 között csinált. A biográfus végkövetkeztése szerint Leni akkori filmjei „megtévesztik a nézőt és elaltatják éberségét”, amikor a szépség gyönyörködtetésén keresztül a totalitarizmus karjaiba lökik, noha Bach mérsékelt ítélete Leni munkáit nem teszi felelőssé a holocaustért. Azt viszont cáfolja, hogy Leni naiv és politikailag képzetlen lett volna, vagyis a felelősséget saját sorsáért rá hárítja. Ez a helyzet nagyon hasonló abban a relációban, amelyek meg-megújuló vitákat gerjesztenek többek között Heidegger, Carl Schmitt, Knut Hamsun, Maurras, Céline, Brasillach vagy Ezra Pound körül, de felsorolhatjuk Leni csodálóját, Cocteau-t is.

Steven Bach: Leni. Leni Riefenstahl élete és munkássága
Fordította: Szántó Judit
Utószó: Báron György
Európa Könyvkiadó, 2008
560 oldal, 4000 Ft

 
 
 

Békés Márton

Európa Könyvkiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu