buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 18, vasárnap
Ilona napja





















Évfordulók:
1850: Honoré de Balzac halála (Párizs)
1977: Déry Tibor halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Emberi pont · Susan Sontag · Egyidőben


2009.03.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Miben áll az esszé-nagymesterség? Lehetetlenül nehéz kérdés, hisz ahány ismert és jelentős példa, annyiféle megoldás-tervet és elkötelezettséget, annyi különböző erényt és részképességet sorolhatunk elő emlékezetünkből. Néhány esetben a lenyűgöző stílus, a gondolatot (a legegyszerűbbet éppúgy, mint a bonyolultat) születő sodrásban bemutató elevenség írás-kalandja, máskor meg éppen a sallangtalan, szinte észrevétlen nyelv viszszafogottsága, tényközlő hajlama győz meg minket. Egyszer az van kedvünkre, ha a világlátás eredetiségével, a tématételezés felfedezés-számba menő újdonságával találkozunk, máskor meg éppen szokott kérdéseink eminens kifejtése ragad magával, a beszéd megegyezéses terepén tartózkodunk legszívesebben szerzőnkkel.

Vannak továbbá az értelmezői, gondolkodói munkának hajlíthatatlan bajnokai, kiknél az új és újabb tárgyakkal való találkozás – érzésünk szerint – csak egyugyanaz, váltig személyes, egzisztenciálisan nélkülözhetetlen probléma lehántott rétegeinek tűnnek. S vannak az előzékeny figyelem más-hangolású, változékony testet öltő elbeszélői, kiknél a motiváció, a személyes involváltság szólamai ritkán, alig látszanak át a tévedhetetlen arányérzékkel létrehozott gondolati építményeken. Susan Sontag (1933-2004) munkái esetében mintha mindezen minőségek és adottságok egyszerre állnának készenlétben kiismerhetetlen vegyülékként kölcsönhatást keresve a világgal, a jelenidővel, az egyedüli és magyarázatot igénylő csodával. Esetében az esszé a legrövidebb út: a gondolat, valami belső, alaktalan és sokértelmű kezdemény, valamint az írás, valami külső, megformált és követhető haladást nyújtó végkifejlet közötti mozgósítás eszköze; eltérüléstől, leállító külön-szándékoktól mentesített áramlás; tárgy és írás ritka egysége, észlelhető szervessége.

Esszéinek utolsó, magyarra is példás gyorsasággal lefordított gyűjteményében most megcsodálhatjuk, amint következetes pályáján végighaladva a szerzői és választott művei iránti csillapíthatatlan lelkesedéssel felmentette hatásos és nagy vonzerőt gyakorló értekezői stílusát a kulturális birtokbavétel, az elméleti megközelítés korlátoltságától, általános kötelmeitől, s kiszélesítve (vagy eredeti arányaihoz közelítve) „szimpátiáinak”, fogékonyságának körét, újra a cselekvés organonjaként, a gondolat elmozduló és mozdító, aktív folytatást ígérő tanújaként ismertet az író feladatára.

Sontag utolsó éveinek esszéírását a művészi alkotásoktól elvárható két kritérium, a szépség adománya és az erkölcs szükséglete; a magába zárult, kiismerhetetlen gyönyör és a világjobbító altruizmus; voltaképpen az én és a másik; a személyes lét(ek) egyidejűsége és a rilkei „számtalan lét” felfakadó, végtelennek tűnő szimultaneitása közti feszültség határozta meg. Az új kötet címként kiemelt kulcsszava, az Egyidőben olyan együttes és ritka mód tudatos alkalmazkodást vár el az irodalom szolgálóitól, aminek minden időben, a mi időnkben pedig – így sejteti Sontag – kiváltképp nehéz megfelelni, magas művészi és emberi szinten eleget tenni. A kötetet nagyszerűen fogja közre két, gazdag ajánlatokkal élő írása. A kezdőesszé, az Értekezés a szépségről - ez a szép fogalmi visszavételének és használatának igényében benyújtott harcos vitairat – nem más, mint visszatérés Sontag korai, radikális változásokat sürgető esszéjéhez (Az értelmezés ellen, 1963), mely leginkább az alkotás és felfogás műveletét megkötöző kizárólagosságok elleni lázadásra szólított, hermeneutika helyett pedig egyenesen az „értelmezés erotikáját” követelte. Míg régebbi esszéjében egy jóval méltányosabb, a mű komplex indítékait támogató kritikai kultúra, mozgástér kialakításáért szállt síkra (melyben a főszerepet valóban a művel való találkozás elsődleges, már-már érzéki olvasó-élményének szánta), addig 2002-es írásában látszólag fordított előjelű figyelmeztetéssel lép fel. Az esztétikai autonómia, a modern formakonzekvenciák önteltsége helyett (vagy mellett) szerzőnk ugyanis az etikum, a tények parancsának való megfelelés, egy tartósabb világrend, az igazság iránti igény fáradhatatlan optimizmust kívánó művészi attitűdjét és példáit hiányolja. Illetve példák mégiscsak adódnak, rendre a XX. század első felének felfedezetlen vagy elfeledett nagyjai közül, akik a történelmi tényirodalom, a regényes életrajz Sontag által minden másnál jobban értékelt műfajában jutottak jelentős eredményekhez.

A Rilke-Cvetajeva-Paszternak levelezésről, Leonyid Cipkinről, Anna Bantiról, Victor Serge-ről és Halldór Laxness-ről szóló „rajongói írások” – amellett, hogy jelentékeny módon megélénkítik az adott könyvről szóló diskurzust, közvetítik azokat a „maholnap”, a továbbélés világába – ennek a szépre és jóra/igazra egyszerre felesküdött ars poeticának osztályozáson túli sikerélményeit sorakoztatják. A kötet zárszavaként elhelyezett írás pedig, mely Nadine Gordimer elbeszélő művészete kapcsán a „regényíró és az erkölcsi gondolkodás” viszonyán meditál, annak a szerepkonfliktusnak, az írói létbe kódolt különbözésnek és egyezésnek a kimutatásában jeleskedik, mely Sontag számos értelmiségi, kulturális és politikai megnyilvánulásában, választásai kényszercselekvéseiben oly ellenállhatatlan erővel tört felszínre, s ami most maradandó formát öltve az előadások, laudációk és köszönő-beszédek hosszabb blokkjában tanulmányozható.

Vajon az élő, beszélő és író személyiségnek, az író állandóan ébren tartott háttér-figuráinak, a felelősségeknek és vállalásoknak ez az állandó önellenőrzéssel leküzdhető megosztottsága milyen tevékenységkört, közös teret és piedesztált talál a világ- és irodalomtörténések egyidejűségének belátásához? Talán egy „emberi pont” lenne az az üdvözítő és lejegyzéshez segítő, Sontag munkáiban minduntalan felkeresett helyszín, mely a magaskultúra védelmében eltöltött évtizedeihez idomulva maga is afféle magaslatnak, eligazodást segítő nagyobb távlatnak tetszik. Ahogyan A vulkán szerelmese című regényében, a Vezúvra megrögzötten felkapaszkodó Lovagról – erről a mindenek ellenére és mindenek előtt kultúrlénynek és gyűjtőnek megrajzolt, s bizonyos vonásaiban Sontag emberi eszményképeként előttünk járó főhősről - olvashatjuk: „Magasan volt, lefele nézett. Emberi pont. Távol a rokonszenv vagy azonosulás minden kötelezettségétől. Távoli, magányos vad.”

Igen, távoli és magányos vállalás a sontag-i mű állandó kérdezőmódja, intellektuális lankadatlansága, de – visszatérve a stílusát, világát letapogató kezdeti próbálkozásainkhoz –: úgy érezzük, hogy értünk-való és kisegítő, s ily módon hozzánk közel(ítő) is. Nézőpont, mindenkor önmérsékletre intő határozat, mely az irodalom belügyei, szakkérdései, az írás csak tető-alá-hozása, valamint a létezés túl-nyílt ege között a körülhatároltan emberi, az elképzelhető legtöbb tiszteletére szólít.

Susan Sontag: Egyidőben
Fordította: Barkóczi András
Európa Könyvkiadó, 2008
268 oldal, 2600 Ft

 
 
 

Tóth Ákos

Európa Könyvkiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu