buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„Hé, én is vagyok”


2004.02.13

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Egy ember, aki ülve is tud röpülni. Akinek képzeletét nem kell csiholnia, tüzet fog anélkül is. Ám ebben a lángban meg nem perzselôdünk, melegét érezzük inkább. Jó szót, kézfogást, és – igen, „régimódi” szóval élve –: szeretetet. Sóvárgást csillapít, szomjúságot olt, hiszen azt teszi, amit ôseink ôsei: egy oly gyakran hazug világban is igaz mesét mesél. Szeressük nagyon mi is ezt a ritka igazmondót!

Böszörményi Gyulával beszélget Nádor Tamás

 

Író az, aki hitelesen leírja azt, ami van, vagy/és még hitelesebben megjeleníti azt, ami nincsen. Mennyi van-ból és mennyi nincs-ből áll B.Gy.? Magyarán: kicsoda ön valójában?

Mondhatjuk: író, aki ír (bármit, mondjuk az adóbevallás kivétel), plusz még hiteles is. Vagy talán író az, aki álmodik (valóságot, mesét, bármit – szavakat!), és úgy tudja leírni amit ír, hogy mások vele tudjanak álmodni. Mindkettô igaz, vagy a kettô együtt igaz. Mindig úgy gondoltam, hogy én kizárólag „van” dolgokról írok, illetve amirôl írok, az rögvest „van” is, „vanná” nemesül. Akkor sem kevésbé, mikor mesét írok. Valaha úgy véltem, író, irodalmár csak az lehet igazán, aki a valóságot boncolgatja szigorú realizmussal. „Nagy regényt” akartam írni, mohóságomban mindjárt többet is, eleresztve a fülem mellett azt a tényt, hogy a legnagyobb íróknak is csak egy-egy fô mű jutott. Kamaszként – mert akkor fogtam kezembe tollat elôször olyan szándékkal, hogy másokat olvasóvá tegyek – biztos voltam benne, hogy az én tarsolyomban akad négy-öt nagy regény (sôt, nagyregény, mint fogalom), s megengedhetô mellette néhány „kisebb”, bár zseniális mű is (kérem: az olvasó érezze, lássa itt azt a pici, fanyar mosolyt, amely kiül az arcomra, miközben ezt mondom). Nos, efféle vad elszánással kezdtem írni, indíttatásom azonban sokkal profánabb volt, mint általában az írni vágyóké. Kétéves sem voltam, amikor levert lábamról az izomsorvadás, és ahogy értelmem nyiladozott a világ rendjére, két alapvetô tényt kellett fölfedeznem. Egyrészt rokkantságom miatt sem magasépítô, sem mélyvízi búvár nem lehetek soha, másrészt – bár mindenki elismeri, hogy valójában vétlen vagyok – rokkantságom miatt vétkesként kezel egyén és társadalom egyaránt. Megnyilvánult ez abban, hogy a családom tíz évesen „kiköpött”, beutalva egy debreceni gyermekotthonba, s abban is, hogy az állam zárt osztályra tett, egyértelműen kinyilvánítva: rokkantságom látványa nem kívánatos a „szocialista, szép emberek” világában. Tollat tehát azért vettem a kezembe, mert más szerszámot nem hagytak elérhetônek. Pedig volt bennem valami (mindenkiben van, ha nem engedi magáról leköszörülni) vágy, ösztön, ami arra kényszerített, hogy ne hagyjam annyiban, legyek legalább „valamilyen”, és ne gyors feledésre ítélt „semmilyen”. Azért írtam, sôt írok ma is, hogy elérjem, ami a két lábon szaladgáló „egészségesek” (ki az?) számára hétköznapi, természetes. Otthont, családot, barátokat, értelmes munkát, elismerést vágytam, hát mindezt magam köré meséltem a történeteimben. De – mint említettem – eleinte úgy véltem, ez csakis akkor ér valamit, ha realista íróvá leszek. Ma már tudom: a mese éppoly valóságos, mint a dokumentumregény. Amíg azonban erre rádöbbentem, addig összeírtam tizennégy kötetet, tévésorozatokat, hangjátékokat, riportokat, publicisztikákat, színdarabokat – mindig azt, amiben épp a legjobban el tudtam mondani, hogy „hé, én is vagyok, s tán nem is sokkal rosszabb, mint ti!”

Valóság és képzelet, mióta ember az ember, ikertestvére egymásnak. Írásaiban miképpen élnek ôk: sziámi egybezártságban, kézenfogva, egymásnak feszülve; vagy így is, úgy is, amúgy is?

Úgy mondok történetet, mint kétezer évvel ezelôtt a pásztor, éjjel, a tábortűzbe bámulva, miközben a társai fogvacogva, mosolyogva, sírva, kacagva hallgatják. Ő, a pásztor, ôszinte hittel mesélt a sárkányról, a vérfarkasról, asszonya tyúkszemérôl, varázslatokról, a szomszéd disznajának ellésérôl, tündérekrôl, a királyi adókról és a manókról. Egyikrôl sem mondta: ez mese, az meg a valóság. Misztikus világot élt akkor az ember, mert nem pusztán hitte, de tudta, hogy az erdei patak idônként hegymélyi koboldokat mos ki. Ma ezen mosolygunk, pedig rejlik itt egy hátborzongató tény: az a pásztor sokkal mélyebb érzelemvilágú ember volt, mint az a kockafejű bróker, műkörmös diszkócica, vagy izomagyú biztonsági-hegyomlás, aki ôt ma primitívnek, tudatlannak, babonásnak mondaná. Az emberiség nem fejlôdött: züllött! Az utóbbi száz évben rohamosan! Számtalanszor mondjuk, iskolában tanítjuk, hogy az embert az esze emeli az állatok fölé. Valaha ez így volt, bár akkor sem a természet „fölé” kerültünk, csak mások lettünk. Ma viszont teljes erôbôl azon igyekszik az emberiség, hogy ezt a megkülönböztetô kincset elveszítse. Az a menô, aki erôs, szép és ostoba, vagyis holmi erkölcsi gátak nem szabnak a viselkedésének határt. Aki nem hiszi, lessen meg egy „bigbrader”-borzalmat. Nos, éppen ezért én úgy mondok történeteket, hogy nem teszek különbséget valóság és misztikum között. Ez természetesen nem vonatkozik a riportokra, tanulmányokra, mert ott hazudni bűn, s ezek a száraz, tényfeltáró munkák éppen az igazságtartalmuktól nyerik az értéket. Minden más írásom azonban mese, a szó kétezer éves értelmében. Meggyôzôdésem például, hogy az Álomfogó-történeteket azért szeretik gyerekek és felnôttek rajongásig, mert én magam úgy írtam ôket, hogy minden sorukat elhiszem, s ezt érzik. Azonnal leleplezôdik minden író, aki úgy tákol össze mesét, fantasztikus történetet, kitalált regét, hogy közben nevet rajta, és tudja, hogy most éppen csak a fantáziával játszik. Az ilyen írók kizárólag száraz, unalmas, döcögô meséket képesek írni, mert nem veszik komolyan a saját szereplôiket, s az olvasó (aki pedig bele akarja élni magát a történetbe) ezt azonnal megérzi. Kölyökkoromban biztos voltam benne, hogy a Winnetou-történetek valóságosak. Persze „bölcs” felnôttek felvilágosítottak, hogy ez nem igaz. Én azonban továbbra is állítottam, hogy minden valós bennük, ha nem is történelmileg, de a szereplôk figurái biztosan léteztek akkor és ott –, vagyis az eszmét a bátorságot, hűséget, stb. nem engedtem hazug mesévé okosítani magamban. Ma már tudom, ez volt életem elsô nagy, jelentôs döntése, amin minden gyerek átesik. Mikor a felnôttek azt mondják a szép, magasztos, felemelô, erôt adó mesevilágára, hogy „ugyan, ez csak fantázia”, akkor a gyereknek döntenie kell: elfogadja, és keserű, szürke felnôtté, realistává válik; vagy makacsul kitart Peter Pan mellett, s azt mondja: valahol igenis élnek emberek, akik képesek szárnyak nélkül repülni. Én az utóbbit választottam, továbbra is hiszek a mesevilág (az emberi jóság, tisztaság, értelem, stb.) létezésében, és olvasóim ezt érzik és értékelik.

Ébrenlét és álom között regényeiben nincsenek határok: ezek átjárnak, átúsznak, átlebegnek egymáshoz. Álomi álmait írja meg, vagy álomba simogatja eszméletét?

Mindkettô elôfordul, mert valóban nem érzek jelentôs különbséget az álomvilág és a valóság között. Egy pszichológus bizonyára ezt úgy magyarázná, hogy mivel a testem sérült, és tízéves korom óta (mai napig is, bár remélem, már nem sokáig) intézetekben éltem, élek, természetes, hogy a magam teremtette „álomvilágba” menekülök. Pedig ez nem menekülés, egyszerűen ott is, meg itt is élek. Amikor igazán jól megy az írás, teljesen természetes érzésem az, hogy nem kiagyalom, kiötlöm, megtervezem a következô mondatot, jelenetet, hanem ellesem, kihallgatom. Vagyis tudatosan belefülelek a valóban létezô álom- vagy mesevilágba, s az ott történô eseményeket vetem papírra. Más írók ezt úgy hívják: ihletett pillanat. Én úgy érzem, olyankor egyszerűen nyitva a fülem és a szemem a világunkon túli másik világra, s engedélyt kapok az ott élôktôl, hogy elmondjam a történetüket. Az írószövetség (aminek nem vagyok tagja, soha nem hívtak, tán nem is tudnak rólam) rendes évi közgyűlésén, ahol költségvetésrôl, büdzsérôl, százalékokról és hasonlókról folyik a szó, nehezen lehetne elhinni, hogy ott csupa olyan varázsló ül, aki képes erre. Pedig így van, csak éppen a közgyűlésen ôk maguk is megfeledkeznek varázsló-mivoltukról. Mesélônek lenni egészen kiváltságos dolog, ma még inkább, mint kétezer éve. Ha egyáltalán képes megmenteni, vagyis saját ostobaságából felébreszteni valaki az emberiséget, akkor az nem vallási guru, sem politikus, tudós, filozófus, vagy pszichiáter lesz: erre kizárólag a mesélôk, az írók és a költôk lehetnek képesek.

Egy magát velejéig realistának vélô, ám valójában oly gyakran irracionálisnak tetszô világban mit tesznek az ön bűbájosai, révülôi, vajákosai, varázslói?

Gyógyítanak. Lelkeket gyógyítanak, könnyeket törölnek le, mosolyt fakasztanak és reményt adnak. Rengeteg a dolguk, alig gyôzik, mert igen kevesen maradtak. Az emberi hülyeség (már bocsánat) gigantikus áradata tombol körülöttünk, felettünk, minden irányban, ami módszeresen és szinte tökéletesen elsöpörte a révülni képes embereket. Itt ne gondoljunk semmi misztikumra, mágikus erôre, vagy hasonló, lila ködben derengô ostobaságra. Révülni minden gyerek képes, mert (végtelenül leegyszerűsítve) a révülés nem más, mint hit abban, hogy jó dolgok is történhetnek, s jó dogokat is tehetünk. Én nyolc évesen egy panelházban laktam, és sokszor hallottam, amint az alattunk lakó „becsületes, jó magyar kommunista vasutas” részegen agyba-fôbe veri a feleségét és a velem egyidôs kislányát. Hogy elviseljem a sikoltozást, lehunytam a szemem, és arról fantáziáltam, mit tennék, ha varázserôm volna: átolvadnék a padlón, és úgy megtáncoltatnám azt a hapsit, hogy még a létezéséért is bocsánatot kérne. Akkor is tudtam, ma is tudom: nem vagyok képes átolvadni a falakon, hogy segítsek, de megôriztem a révülés képességét, ami bátorságot ad, így sok évvel késôbb, bár tolószékben ülök, berontottam egy vadidegen lakásba, amikor ugyanilyen sikolyokat hallottam – mert tudok hinni abban, hogy lehet és kell segíteni. Ez a tudat a varázserô, s nem tűzgömbök lövöldözése varázspálcából! Viszont a mesék szeretete elengedhetetlen ahhoz, hogy ezt hinni lehessen.

Úgy tartják: ön többnyire gyerekkönyveket ír. Weöres Sándor, ha gyerekverseirôl kérdezték, azt válaszolta: soha nem ismert semmilyen gyermeket. Ön is így van ezzel? Vagyis: B. Gy., alias mondjuk Robin Mash, Alice Clever, Harby Riann senkit sem „célozgat” írásaival, hanem azokhoz szól, akik elolvassák?

Valóban nem „célozgattam” semmiféle olvasói réteget, mert szerintem ilyen rétegek nem is léteznek. Egyének vannak, emberek, akik jó esetben hajlandóak olvasni. Ha úgy írnék egy-egy történetet, hogy közben gondolatban odaszólnék némelyeknek, akik a tüzem köré ültek: „te menj innen, hiszen eddig csak szakácskönyvet vettél a kezedbe, és te is takarodj, mert rosszul áll a hajad”, ezt az olvasók nyomban megéreznék, és joggal kiáltanának ki hazugnak. A mesélô mindenkinek mesél. Néha szomorút (Kucó, Villamostangó), máskor mesésen valódit (Árnyéktalanok), netán kacagtatót, színeset (Álomfogó-történetek), vagy igazat (Fiókszavak). A lényeg, hogy meghallgassák a mesét, s aztán lehet reménykedni, hogy minden olvasó ki tudja bontani belôle azt, ami épp hozzá, és csakis hozzá szól. Egyébként, ha a számadatokat nézzük, cseppet sem igaz, hogy elsôsorban gyerekeknek írok. Tizenöt megjelent kötetembôl csupán kettô meseregény, a többi felnôtt kategóriába sorolható, bár ez a kategorizálás is ostobaság. S hogy ismertem-e gyereket, akit esetleg „megcélzok”, akinek a történeteimet írom titkon? Igen, ismertem, s ôt ma is itt érzem, élônek gondolom: azt a kilenc-tíz-tizenegy éves önmagamat kérdezem egy-egy elkészült írásomról, mint kritikust, aki valaha voltam. Ha neki tetszik, rendben van, mert ô tökéletesen ôszinte hozzám. Ha fintorog, az írás megy a szemétkosárba, nem is ritkán. Hiszen mindent azért a kiskölyökért csináltam, aki rettegve, elveszetten bámulta az intézeti hálóterem plafonját éjszakánként: neki ígértem meg, hogy kihozom onnan és emberi életet fogok élni. Nos, ennek megvalósítása folyamatban van. Szorítsanak nekünk!

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu