buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Édesanya-nyelvünk


2009.10.02

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Ki ne ismerné a tíz legszebb magyar szót: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. S azt is tudjuk, Kosztolányi Dezső adta közre e listát, 1933-ban, miután „Egy francia folyóirat azt az oktondi-bájos kérdést intézi az irodalom jeleseihez, hogy melyik a tíz legszebb” francia szó. A francia írók mintájára, játékból, a magyar költő is megválaszolja a kérdést, persze a saját anyanyelvére vonatkoztatva.

A kérdés is, válasz is valóban egyszerre oktondi és bájos, hisz feltehetően ahány embernek feltennénk, annyifajta válasz születne, ugyanakkor mint minden nyelvi játék, Kosztolányié is elárul valamit a nyelvi szokásainkról. Nevezetesen azt, hogy a magyar nyelvérzék a rövid s dallamos szókat kedveli, a jelentésüket tekintve pedig a hozzánk, testi és lelki mivoltunkhoz (múlttudatunkhoz) legközelebb álló s így feltehetően gyakran használt kifejezésekkel a legmeghittebb a viszonyunk.

S ilyen szempontból természetesen nem lehet véletlen, hogy a felsorolt tíz szó közül nyolc ősi, finnugor eredetű, s csak kettő a jövevényszó (a gyöngy és a kard), s azok is annyira régiek (az egyik török, a másik iráni), hogy hangalakban már kellőképpen a nyelvérzékünkhöz csiszolódhattak/csiszolódtak.

Ma, 2009-ben, Kosztolányi nyomdokaiba lépve, mi, magunk is összeállíthatjuk az általunk legszebbeknek ítélt magyar szók listáját.

A magyar kormány a folyó évet Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás vezéralakja, születésének 250. évfordulója tiszteletére emlékévnek nyilvánította. 2009 tehát a magyar nyelv éve.

Ebből az alkalomból a Balassi Intézet Hagyj egy szót magad után! címmel országos internetes szavazást indított, melynek során a szervezők, úgymond, arra szeretnének fényt deríteni, „vajon a 21. század embere melyik magyar szót szeretné megőrizni a következő 250 évre“? Az eddig beérkezett szavazatok alapján az „édesanya” és a „szerelem” áll az élen, de nyomukban a „pillangó”, a „szeretet”, az „édesapám”, a „szabadság”, a „szeretlek”, a „csillag”, az „élet” és a „cipőfűző”(!) is ott szerepel.

És itt megállok egy pillanatra a gondolatfűzésben. Nem értem a felhívás szövegét: hogyhogy „melyik magyar szót“? Hát nem az egész magyar nyelvet akarjuk az utókor számára megőrizni? Jó, talán csak nyelvbotlás a félreérthető fogalmazás, de általában nem csak maga a „nomen“, hanem a „nomen-tévesztés“ is „omen“ szokott lenni: annyit emlegetjük a nyelvünk és a magyarság romlását, hogy lélekben már szinte lezárt ügynek tekintjük a közeli pusztulásunkat.

Semmi kétség: ezúttal ez a szavazós nyelvi játék is kapkodó, nem teljesen átgondolt – mintha ez is az általános válsághangulatunknak s a nyelv körüli tudatzavarainknak a része volna. Nem vitatom, minden hasznos lehet, ami a nyelvi tudatosságunkat segíti, de 2009 mintha nem annyira a nyelvi játékok, mint inkább a nyelvi harcok éve volna.

Igen, csaknem úgy, mint ama nyelvújítási évek voltak, amikor is Kazinczyék látszólag csak a nyelvet akarták megújítani, de valójában az egész magyar kultúra léte és nemléte forgott kockán.

Ne kezdjük a jelenkori nyelvi harcok formáinak a felsorolását a ma leglátványosabb, s minket, felvidéki magyarokat a legérzékenyebben érintővel, az ún. szlovák nyelvtörvénnyel! (Amely azért „úgynevezett”, mert benne nyilvánvalóan nem a szlovák, hanem a szlovákiai kisebbségek, s azok közül is főleg a magyarok nyelvéről, a mi nyelvünkről van szó.) Kezdjük a szemlézést inkább a nyelv-harc magyarországi formájával.

Magyarország ma dadogó ország. A nyelvészek és írók balliberális része (igen, sajos, az anyaországi irodalom, sőt nyelvészet ma a „tiszta” irodalmi-nyelvi programok ellenére sem a stílusirányzatok és tudományos iskolák, hanem a politika törésvonalai szerint osztódik), szóval a „balliberális” írók és nyelvészek a nyelv teljes autonómiáját hirdetik, s a „beavatkozás” minden formáját elvetik, míg a politikának ugyanaz a balliberális része nap mint nap beavatkozik a napi nyelvhasználatba: a kifejezések egész sorát a politikai inkorrektség vádjával illeti, s ezzel mintegy „indexre” teszi őket.

Két éve írtam egy jegyzetet. Azt tettem benne szóvá, hogy a Népszabadság riportere hosszú bekezdéseken keresztül úgy írt egy gyermekkorú bűnözőről, tizenegy éves kis banditáról, aki öregasszonyokat rugdosott össze az utcán, ha nem hagyták kitépni kezükből a táskájukat, magánál gyengébb gyermekeket rabolt ki s vert össze, s már annyi zárt ajtót felfeszített, hogy a kezén bütykök képződtek, szóval az újságíró úgy írt egy fiók-gazemberről, hogy nem írta, nem merte leírni róla, hogy „fiók-gazember”, a politikai inkorrektség vádjától félve kerülgette az egyetlen helyes szót, hebegett-habogott, dadogott, „Danikázta” és „kisfiúzta” a kis garázdát, a védtelen gyermekek és öregasszonyok rémét.

A Népszabadság nem hozta le az írásomat, hanem az illetékes szerkesztő egy szerkesztőségi levélben lerasszistázott. A megdöbbenéstől és felháborodástól napokig én is dadogtam.
Évekkel ezelőtt Balázs Géza beszélt (szintén a Népszabadságban) a nyelvművelő írók és nyelvészek szélsőségeiről, megengedő nyelvművelőknek nevezve az „autonomistákat”, s tiltóknak a puristákat. Velük szemben a jó emlékezetű Lőrincze tanár úr ún. pozitív nyelvművelését javasolta, amely a nyelvi önkifejezés lehetőségeit a mintaszerű szépirodalmi példák és a hagyományból vett minták tanításával növeli. A pozitív nyelvművelő nem tilt, de nem is hallgatja el a véleményét: alternatívákat mutat, új lehetőségeket kínál a nyelv használóinak.

Lőrincze a „tiltókat” negatív nyelvművelőknek nevezte, mert a tiltás („ne használd!”, „Ki ne mondd!”, „Ez így németes, szlovákos stb.”) úgymond mindig görcsöket okoz a beszélőben.
Szerintem Kazinczyék pozitív nyelvművelők voltak (munkájuknak köszönhetően ma mintegy 10 000 szóval gazdagabb a nyelvünk mint a nyelvújítást megelőző időkben volt), a politikus-nyelvészek viszont „tiltók”, gátlásokat okoznak az emberekben, elbizonytalanítják, dadogóvá teszik őket.
Ha igaza volna a nyelv „sérthetetlen” autonómiáját védelmezőknek, s a nyelv valóban valami öntörvényű sejtburjánzás volna, amelybe nem szabad és nem is lehet belenyúlni, akkor ma nem ismernénk az alak, szobor, vándor, hölgy, begyes, pongyola, repkény, alkalom, árny, csín, rény, szorgalom, dölyf, egyetem, gyönyör, kecs, kedvenc, szellem, példány, szobrász szavakat, hogy csak a Kazinczy által képzett új kifejezésekből idézzek néhányat. Az „autonomista” íróknak meg kellene tiltani néhány napra e kifejezések használatát, hogy rádöbbenjenek, milyen abszurdumot művelnek, mikor a nyelvművelést egészében elvetik. S a nyelvcsendőr politikusoknak sem ártana ugyanez a lecke, hadd dadognának kicsit ők maguk is.

S valamit a szlovák nyelvtörvényről is! Nem ez a világtörténelem első nyelvtörvénye, időben számos más nemzetiségű nyelvtörvény megelőzte már, de még egyik sem érte el a kitűzött célját.
Nagy Sándor annak idején 200 talentumra büntette azokat a rodoszi perzsákat, akik úgymond barbarizmusokkal keverték a görög nyelvet. A hellén „nyelvtörvény” eredménye nulla volt. A perzsák továbbra is a maguk módján beszélték a görögöt, s a mai napig is csak a perzsa nyelvben érzik magukat teljes embereknek. Az első francia nyelvtörvény (amely Franciaországban a francia nyelv párizsi és Párizs-környéki dialektusát tette kötelezővé akkor, amikor az ország népeségének még több, mint a fele nem beszélt franciául) 1539-ből való, s a hírhedt legújabb 1994-ből, s a közbe eső időszakaszban számos egyéb „loi de langue“ bizonyítja az előzőek eredménytelenségét: a franciaországi baszk, breton, katalán, korzikai, gall, okszitán, elzászi és moselli nyelvek a mai napig is élnek, ha immár halódva is.

Nem vitás, hogy a szlovák nyelvtörvény sem fogja elérni a célját: a szlovákiai magyarságot nem a nyelvcsendőrségek fogják megtanítani szlovákul. Fico, Slota, Mikolaj, Maiarie stb. urak csak azt érik el törvényükkel, hogy egyrészt azok számára is ellenszenves lesz a szlovák nyelv, akik eddig szívesen tanulták volna, esetleg beszélik is már, másrészt dadogóvá teszik a szlovákiai magyar társadalmat (sőt esetleg magát a szlovák nyelvközösséget is), mert amint azt fentebb láttuk: a nyelvi tiltások gátlásokat, görcsöket okoznak a beszélőkben, elbizonytalanítják, dadogóvá teszik őket
Aki beszél, mindig a teljes személyiségével beszél. Feltéve, hogy nincs megfélemlítve, mert a szorongó ember csak töredékét képes megfogalmazni a személyiségének. S ha ráadásul ezt olyan nyelven akarja tenni, amelynek számára nincs érzelmi története, s ha van, az negatív, akkor csak a töredék töredékét.

S ezek után szálljunk be mi is a Balassi Intézet szavazó játékába, próbáljuk eldönteni az eldönthetetlent: melyik a legszebb magyar szó?

Szögezzük le: nincs legszebb magyar szó. Aszerint, hogy az éppen aktuális helyzetünk mit diktál, lehet szinte minden szavunk „legszebb”.

Nézzük meg mégis: az eddigi hasonló versenyek mely szavainkat tették az élre?

Kosztolányi favorit-szavait már ismerjük. A legutóbb 1991-ben, egy rejtvényújság által meghirdetett hasonló szószépségversenyt az „édesanya“ szavunk nyerte, de bekerült a legszebbek közé a „boldogság”, a „szeretet”, a „gyermek”, a „csillag” és a „haza” is. S ismételjük meg: az idei verseny eddigi első helyezettjei is az „édesanya” és a „szerelem”.

Amint látjuk, a szórás nagy, s a közönséges halandó távolról sem azokat a szókat tartja a „legszebbeknek”, amelyeket a költő. Úgy tűnik, az átlagember nem elsősorban a zenei struktúrák, hanem a szójelentés érzelmi meghatározottságai alapján dönt.

S ha így közelítjük a „leg”-jelöltek fenti listáját, az „édesanya” szóban mint „legleg”-ben, azt hiszem, akár ki is egyezhetnénk. A kifejezés érzelmi telítettesége nem időleges, az őskori troglodita valószínűleg a mai emberhez hasonlóan kötődött az anyjához. Azzal a különbséggel, hogy a modern ember talán mégis érezte az „anya” szó mély magánhangzóinak a komorságát, s megtoldotta azt az „édes” szó világos, derűs, „édes” vokálisaival. Így a mai „édesanya” lágy (a lágy mássalhangzóinak köszönhetően) és dallamos, egyszerre súlyos, megbízató, az anyagi lét állandóságára utaló és derűs, kedves, szeretetet, bizalmat árasztó.

S 2009-ben az elmondottakhoz hozzátehetjük még a korunk aktualitását is: a mi „legleg”-jelöltünk közvetlen kapcsolatban van azzal a szavunkkal, amely egyként magába foglalja az „édesanya” szó alapjelentését s az utalás szintjén a magyar nyelv késő korokra átmentendő teljes szókincsét és világát. S ez a szavunk természetesen az „anyanyelv”.

S ezzel kapcsolatban nekem van egy másik favorit-szavam is.

Kezdetben volt az anya, s lett belőle édesanya (1506-ban a Winkler-kódexben már ezt a gyönyörű két verssort olvashatjuk: „Édesanya, bódog anya / Verág szülő szíz Mária”): ennek megfelelően ma már nyugodtan mondhatnánk az anyanyelv helyett is, hogy édesanya-nyelv.

Számomra 2009-ben a legszebb magyar szó így hangzik: édesanya-nyelvünk.

 
 
 

Tőzsér Árpád

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu