buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 10, kedd
Judit napja





















Évfordulók:
1875: Toldy Ferenc halála (Budapest)
1891: Nelly Sachs születése (Berlin)
1936: Luigi Pirandello halála (Róma)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az irodalom tágul, mint az univerzum


2009.10.02

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Majoros Sándor 1956-ban született a jugoszláviai Ómoravicán (Bácskossuthfalva). Első kötete A visszhangkísérlet 1989-ben jelent meg az újvidéki Fórumnál. 1990-ben megkapta rá a legjobb elsőköteteseknek járó Sinkó-díjat, később a legjobb vajdasági magyar prózakötetért járó Szirmai-díjat. 1991-ben kitört a balkáni háború, áttelepült Magyarországra. Volt gondnok, technikai referens, népművelő, a Kortárs Kiadó, a Magyar Napló szerkesztője, rovatvezető az Új Magyar-országnál, szerkesztő a Szabad Földnél. 1994-ben jelent meg a Távolodás Bácskától című novelláskötete. Azóta több kötetet publikált: Kirándulás a Zöld-szigetre, Meghalni Vukovárnál, Emberrel esik meg, Akácfáink sokáig élnek. A most megjelenés előtt álló Tranzitszálló című kisregényéről az íróval Onagy Zoltán beszélget.
 

– Tizennyolc éve élsz Magyarországon, azaz nagykorú lettél – némi malíciával jegyzem meg – , miután egyszer már nagykorúsítottak Bácskában. Hogy érzed magad?

Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy rosszul érezzem magam. Lényegében azzal foglalkozom, amivel mindig is szerettem volna. Ennek az írás a legfontosabb részeleme, de mivel úgy-ahogy sikerült elsajátítanom a webes szakmát, szerkesztő lehetek anélkül, hogy egy főnök vagy cégtulajdonos szeszélyeit kéne követnem. Öt évvel ezelőtt indítottam el a saját honlapomat (www.regenytar.hu), ami kezdetben tényleg csak rólam szólt, de nagyon hamar átalakult internetes portállá, és ma már ezernél is több különféle terjedelmű és műfajú publikációt tartalmaz, közöttük regényeket is. Igazi szenvedélyemmé vált ez a munka.

– Valahol azt olvastam tőled, nincs igaza Czine Mihálynak, aki szerint az író feladata, hogy felvésse szülőhelyét az irodalmi térképre. Szerintem sincs igaza. Csak hát van itt más, túl a szülőhely iránti kötelezettségen. Példának okáért, hogy a gyerekkor, a kora ifjúkor folyamatosan velünk marad. Néha hátrahúzódik, de mentalitásában, értékítéleteiben, színeiben és illataiban életünk végéig meghatároz. Az író helyzete még súlyosabban odaláncolt, hiszen a próza létező kártyarajzok újrakeverése, a képek tárháza. Tehát nincs igaza Czinének, de az író, ha a dolog könnyebb vége miatt is, időről időre visszatér. Lá-zár Ervin, de sorolhatnék számtalan írót, az utolsó percig írta az első otthont. A tapasztalatom az, író nem hagyja veszni, amit tud, amit megtanult, hacsak ki nem rántják alóla a síneket. Vagy amikor úgy érzi.

Nekem az a szerencsém, hogy olyan világban nőttem fel, amelyik lassan mozgott, és jutott idő benne a mesére meg a fantáziálásra. Ma már mindez nem létezik, mert az én gyerekkorom gyökerei a tévé előtti időkbe nyúlnak vissza, és ez egyfajta idilli aranykort sejtet, pedig nem volt az. Munkáscsaládból származom, a hatvanas években ráadásul gazdasági válság is volt Jugoszláviában, aminek következtében csak akkor ehettünk húst, ha apám megfogta a góréba tévedt vadgerlicéket. De a gyerek ezt másként éli meg, mint a felnőtt, nem törődik a szüleit emésztő gondokkal. Szép, tartalmas gyerekkorom volt, és később is nagyon jól éreztem magam ebben az eléggé izolált világban, de amikor az írás érdekelni kezdett, eszembe sem jutott, hogy ide, a gyerekkoromba nyúljak vissza. Akkor éppen a latin-amerikai irodalomért volta oda, így azt hittem, az lesz a jó, ha követem ezt a stílust, mert ugyan mi érdekes van abban, ha a körülöttem élőket a saját gyerekkorommal traktálom, nem beszélve a tőlük hallott történetekről. Eszembe sem jutott, hogy az irodalom ugyanúgy tágul, mint az univerzum, én akkoriban zártnak és helyhez kötöttnek képzeltem el, talán mert akaratlanul is hatott rám a médiában nyomott állami propaganda, miszerint a vajdasági magyar irodalom anynyira sajátságos, hogy elkülönül az anyahaza irodalmától. Az első otthon így takaréklángra került, de nem felejtődött el, hiszen csupa motoszkáló érdekesség maradt meg benne, például negyvenötös politikai fogoly volt az anyai nagyapám, az apai pedig 1937 januárjában igencsak misztikus körülmények között ugyanabban a gépkocsiban vesztette életét, amelyben a magyar irodalomban Noszty Feriként ismert Kamjonkay Szemző család utolsó leszármazottja is. Tudtam, hogy velük egyszer még kezdhetek valamit, de erre tán sosem nyílt volna lehetőség, ha 1991-ben nem kerülök át Magyarországra.

– A civil olvasó azt képzelné, hogy az „egy nagyudvarból”, egy akolból szabadult-menekült, nagyjából azonos évjáratból származó népek hátat hátnak vetve segítik egymást az új, ismeretlen világban (bár tudjuk a 1848-as emigránshullámtól az ötvenhatosig bezárólag, ez a tétel a magyarra alig vonatkozik), főként úgy, ha minden nehézség mellé még ki is átkozza őket a szülőföld. Ezzel szemben legkevesebb, ha azt mondom, érdekes pengeváltást olvasok Szerbhorváth György és közted. Minek szólt be az otthon, Domboson maradt Szerbhorváth, az emigráns Majoros Sándornak, vagy...?

Engem Magyarországra terelt a sors, itt kellett megfelelnem és helytállnom, mert ahonnét jöttem, oda nem lehetett visszamenni. A cég, ahol dolgoztam, megszűnt, a családom szétesett, és ha azt nézzük, hogy az unokahúgom Kanadáig meg sem állt, én még jól is jártam. Az új hazában nem élnek rokonaim, de a jószerencse segített abban, hogy igazi barátokra találjak, és legalább ilyen szerencse volt, amikor rájöttem, az otthonról hozott történetek itt érdekesek lehetnek. Az írás magányos kóborlás, itt nem működik az, ami a fociban, hogy a játékosok a meccs végén, amikor lejönnek a pályáról, már nem ellenfelek, hanem barátok. Amikor a Magyar Naplónál dolgoztam, alkalmam volt beszélgetni egy kolumbiai íródelegációval. Megkérdeztem tőlük, hogy náluk van-e népies-urbánus ellentét, vagy valami ehhez hasonló, mert ezt mi is elég sokféleképpen nevezzük. A vendégek nem értették a kérdést, pedig tökéletesen működött a tolmács. Ami pedig ezt az eljövetel dolgot illeti, erről igazán nincs mit mondani, mert akik eljöttek, azoknak alapos okuk volt erre, akik pedig maradtak, azoknak úgyszintén, de tudom, hogy nagyon irritáló tud lenni az, amikor valaki tőlünk kétszáz kilométerre, viszonylagos jólétben és biztonságban a mi sorsunkról, életünkről értekezik, miközben mi abszolúte ki vagyunk szolgáltatva egy őrült és fékevesztett hatalomnak. Szerintem az ilyen helyzeteket nemzetközileg ratifikált jogszabályokkal kéne orvosolni, magyarán nem ártana előírni, hogy ki, hol, mikor és miről írhat. De erről meg az jut eszembe, hogy a kilencvenes évek közepén valaki szervezett egy találkozót az emigráns vajdasági magyaroknak, hogy tömörüljünk össze valamilyen szervezetbe, és tudjunk egymásról. A szép számú meghívott délelőtt tizenegytől délután háromig arról vitázott, mi legyen ennek a szervezetnek a neve. A végén káoszba fulladt az egész.

– Várhatóan komoly meglepetés lesz visszatérő olvasóidnak, akik – többszöri fogadalmad ellenére, hogy elhagyod a gyermek és ifjúkor terepeit – mégiscsak azt várják, hogy ráció, hogy Bácska, Vajdaság, ezek új és még újabb rétegei. Az olvasó szívesen jár vissza ismert, belakott zugokba, ahol pontosan tudja a menetrendet, kanyarokat, még a meglepetéseket is.

Amikor ezt a nyilatkozatot tettem, úgy éreztem, elmondtam mindent erről a világról, amit fontosnak tartottam, és ha tovább gyártanám a bácskainak mondott novellákat, csak önmagamat ismételném. De van egy készülő regényem, ami 1994 óta vár a sorára, ebben két család rivalizálásán keresztül szeretném bemutatni a szülőfalumat 1945-től 1968-ig. Ezt mindenképpen be szeretném fejezni, és talán a gyerekkorom földerítésének is eljön még az ideje, egy regény vagy kisregény formájában. A kísérletezés sem áll távol tőlem, ami látszólag ellentmond annak, hogy mindig valamilyen történetből indulok ki, és ide is térek vissza. Legmesszebbre talán a Vukovárról szóló regényemben mentem el, mert ott a halált megelőző nagyon hangsúlyos pillanatot kitágítottam, és mint egyfajta alternatív valóságot ráterítettem a cselekmény fő vázára. Ebből két olyan egymással párhuzamban futó valóság keletkezett, amely a történetvezetés végén egybeforrt. Nehéz, nagy odafigyelést igénylő olvasmány lett ez a könyv, nem csoda, hogy sokféle, egymástól homlokegyenest eltérő értékelés készült róla, ami egy kissé megingatott, hogy tán nem voltam eléggé érthető. De amikor a négy elemit végzett édesanyám is elolvasta, és fölfedezte benne ezt a trükköt, ismét megerősödtem abban, hogy ez igenis járható út. Ha csak arról beszélnék, mi történt velem az előző, bácskai életemben, vagy miért zárták börtönbe a nagyapámat, nem prózát írnék, hanem életrajzot, ami ugyebár nem irodalom. Ezek a történetek nagyon erős kontúrokkal készülnek, amihez a Bácska mint egzotikum adja az alapot. Számtalanszor szegezték már nekem a kérdést, hogy az, amit leírtam, tényleg megtörtént? Erre nincs mit mondani, de az ember ilyenkor gondolkodni kezd, hogy mi az, amit rosszul csinált, és miért nem jönnek rá ezek az emberek, akik között néha igazi kritikusok is vannak, hogy az irodalomban nem az a kérdés, valami megtörtént-e vagy sem, hanem hogy mit hiszünk el és mit nem. Nekem mindent elhittek, sőt már azzal is megvádoltak, hogy realista-dokumentarista irodalmat írok, és ez az, amit egyre kevésbé szeretnék, mármint hogy mindent, amit leírok, azonnal és első szóra elhiggyenek.

– Első látásra különös, levegőtlen világ új írásod, a Tranzitszálló világa. Kafka Kastélyának infantilis, félelemben és ismeretlenben toporgó K-jára emlékeztet. Az olvasó csak hunyorog a hőségben, ugyan hová tévedt. Ez valóban nem a Vukovár-könyv, nem klasszikus berendezkedésű, metrumú novelláid folytatása. Mintha az összes, emberbe szorult nyomorúságot, tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot fognád egy kévébe.

A kisregény kiinduló helyzete az, hogy valaki egy társasutazás első két napját átalussza a buszon, mert ott van mellette a felesége, aki mindenről gondoskodik, így hanyagságból, vagy mert az utazás előtt annyira elfoglalt volt, azt sem kérdezte meg tőle, hová mennek nyaralni. A busz megáll egy sivatagi kisváros tranzitszállója előtt, de mert a tenger alig egy órára van, a sofőr megígéri, hogy miután elfoglalták a szobákat, elviszi a táraságot strandolni. Csak az aluszékony turista marad ott. Lefekszik aludni, és amikor fölébred, döbbenten látja, hogy eltűnt mindenki, még a csomagok is, ő pedig egy szál gatyában, pénz meg iratok nélkül egy olyan országban találja magát, amiről azt sem tudja, mi a neve, és hogy az ott lakók milyen nyelvet beszélnek. Ebben a semmiből jött, rémálomszerű tökéletes elszigeteltségben kell megtalálnia a kommunikáció és azon keresztül a beilleszkedés lehetőségét. Az igazán izgalmas kérdés ebben az egészben az, hogy ennek érdekében meddig hajlandó elmenni, és mit vállal fel az idegen világból, és az eddig eltitkolt önmagából. A szöveg ennek a talaját és gyökereit vesztett alaknak a vívódásaira épül, és nagy, hömpölygős mondatokból áll, de alapvetően beszédszerű, úgyhogy könnyű olvasni. Szándékaim szerint ez egy kicsit a globalizáció paródiája, mert ebben a poros kisvárosban is megvan minden, ami a világon bárhol, mégsem működik semmi, ha elszakadnak körülöttük azok a szálak, amelyek ezt az egészet összekötik. Aki kételkedik ebben, és azt mondja, olyan nincs, hogy egy értelmes, civilizált ember képtelen legyen megértetni magát, vetődjön akárhová, annak a saját szomorkás tapasztalataimat tudom felemlegetni: két éve Törökországban jártam, és egy eldugott faluban szerettem volna vásárolni egy üveg tájbort. Mikor megkérdeztem az eladótól, milyen borról van szó, félédesről vagy szárazról, csak nézett rám értetlenkedve. Legalább fél tucat nyelven próbálkoztam a száraz és a félédes szavakkal, de mindhiába. Annyit sem tudott angolul, hogy yes vagy no. Ott álltam a boltja közepén, talpig globalizáltan, de hazátlanul. Aztán szerencsémre száraz bort vettem.

 
 
 

Onagy Zoltán

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu