buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Egy főmű és egy zárómű
Pynchon: Súlyszivárvány · Updike: Az eastwicki özvegyek


2009.10.02

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Súlyszivárvány. Az utóbbi évek alighanem legfontosabb regényfordításával jelentkezett a Magvető. Széky János több éves, heroikus fordítói munkájának eredményeképp Súlyszivárvány címen immár magyarul is olvasható Pynchon 1973-ban megjelent kultikus regénye, a Gravity’s Rainbow. A könyv a 20. század egyik alapműve: irodalmi státuszát, hatását (és terjedelmét) tekintve Musil A tulajdonságok nélküli ember, Proust Az eltűnt idő nyomában, vagy Joyce Ulysses című szövegei mellett emlegetik, mint az ezeket követő irodalmi kor hasonlóképp paradigmatikus regényét.

Szinte kimeríthetetlen utalásrendszere, kultúrtörténeti hivatkozásai, rejtett szimbolikája, valamint narrációs trükkjeinek bonyolult hálózata állandó jelenlétet biztosít számára a posztmodern irodalommal kapcsolatos elméleti vizsgálódások terepén.

A szöveggel kapcsolatos felfokozott izgalmakat csak tovább erősítette szerzőjének talányos személyisége is, ugyanis Pynchon módfelett titokzatos figura, akiről gyakorlatilag csak feltételezések látnak napvilágot. Nem ismert például – egy egyetemi tablóképen kívül – egyetlen fotója sem, személyesen semmiféle irodalmi rendezvényen nem jelenik meg, a díjátadókon felesége képviseli, ahogyan ő bonyolítja a kiadókkal folytatott tárgyalásokat és egyéb teendőket is. Tudható, hogy talán Nabokov tanítványa volt, jóllehet az orosz származású mester nem emlékszik rá, ám feleségének rémlik egy furcsa fiatalember, aki a dolgozatait írott és nyomtatott betűk zavaros kombinációjával írta. Ez a rejtélyesség egyrészt terméketlen, ám lázas irodalmi képzelgéseket szült, melyek szerint pl. Pynchon nem is létezik, és regényeit egy szupertitkos alkotócsoport hozza létre, vagy az a sokáig hitelesként kezelt információ, hogy tudniillik a Pynchon név alatt megjelenő regények valójában Salinger munkái. Másrészt ez a szerzői anonimitás tökéletesen modellálja a Szerző halálával kapcsolatos posztmodern teóriákat és azok szövegszerű következményeit, hiszen biográfiai adatok híján a Pynchon-szövegek értelmezői még ha akarnának, sem tudnának a szerzői életrajzra redukáló, vagy abban vonatkozási pontokat kereső olvasatokat adni, kénytelenek a regények nyelvi-kulturális univerzumának szabályszerűségeit vizsgálni. A szerző letiltásának ironikusan komoly gesztusa tehát elég agresszívan kódolja a műértelmezések irányvonalait, az életmű szövegszerű működésére fókuszáltatva az értelmezői tekinteteket.

Már a regény formája is metaforikus jelentésekkel terhes, hiszen a négy fő részből álló szöveg egyes fejezetei további epizódokra töredezve egy-egy kulturális toposz számszerű felidézésén keresztül tesznek javaslatot az adott fejezet szimbolikus elhelyezésére.

Így tehát a Tarot, a Kabbala, a Zodiákusok vagy a Végtelenség – illetve a hozzájuk kapcsolódó szerteágazó tudásformák – lennének a fejezeteket megalapozó mesterkódok, ami azonban nem puszta behelyettesíthetőséget, sokkal inkább polemikus viszonyulást jelent. Az epizódok nem a linearitás és okozatiság rendjében követik egymást, a mozaikszerű szaggatottság, a szereplők bonyolult kapcsolatrendszere, a forma felszíni mintázata Dos Passos Manhattan transferjét juttathatja eszünkbe.

Az epizódokat hét kis négyzet választja el egymástól, alighanem a filmszalagra (avagy a cenzúrára, a nyelvi és/vagy ideológiai kontrollra, a kommunikáció ellehetetlenülésére), illetőleg magának a regénynek snittszerű, ritmikus vágásokkal dolgozó technikájára utalva. A kameramozgás több epizódban a cselekmény részévé is válik, ami a Súlyszivárvány egyik kedvelt építkezési módját, azaz nyelv, cselekmény és formaiság egymást allegorizáló, egymásba montírozódó technikáját példázhatja. Ha formai tekintetben Dos Passost említettem lehetséges előzményként, a regény nyelvhasználata – sőt nem túlzás talán inkább nyelvfelfogást említeni – mindenképpen Joyce nyelvteremtő ambícióját idézi, valahonnan az Ulysses és a Finnegan’ s Wake közötti félútról.

Pynchon szó-torzítása és – alkotásai, nyelvi mámora azonban csak a regény egyik szólamát adja, emellett még számos stiláris szál gabalyodik egymásba a szövegen belül, így például a pusztán leíró-informális, a szleng deretorizált élőbeszédszerűsége, vagy – akár Joyce-hommage-ként – a „klasszikus” tudatfolyam hömpölygése.

Egyértelmű befolyás érezhető ezen túl Burroughs irányából is, minthogy a Súlyszivárvány számos epizódjának hallucina-torikus jellege durva drogos víziók szürreális képiesítésének tűnik, amelyek azonban jelöletlenül simulnak bele az eseménynek „normális” menetébe, amennyiben „nor-malitás” alatt a regény szinte egészét meghatározó abszurd, parodisztikus, víziószerű, Lewis Carroll világát idéző előadásmódot értjük. (Ennek egyik jellegzetes megnyilvánulásaként kell kiemelni a Wilhelm, a Willanykörte meséje című nonsense prózabetétet, egyszerűen frenetikus.)

Ebben a groteszk, karneváli dance macabre-ban, amely a világot a halál és a szexualitás, a gyönyör és a megalázottság, uralom és alávetettség egymásba fonódó konspiratív hálózatában modellálja, a drog tudat-tágító ereje tulajdonképpen nem felülírja vagy elfeledteti, csupán intenzívebbé teszi az amúgy is szürrealisztikus létezést. (Mindazonáltal a Meztelen ebéd szerzője a legmélyebb elismeréssel olvashatta például a Súlyszivárvány zseniálisan gyomorforgató epizódját egy WC-lefolyó mélyében tett gigantikus „utazásról”.)

S minthogy a regény a II. világháború idején játszódik, nyelvezetébe természetszerűleg szövődnek bele a negyvenes évek populáris kultúrájának hősei, vagy a tőlük vett idézetek, ezen kívül nonsense versek, dalok, egzakt tudományos leírások, történelmi események pontos elemzései, technikai és pszichológiai kísérletek tárgyszerű analízisei. Ha tételezhető a szövegnek valami középpontja, ami felé az események – önálló történetnek tekintve a nyelvi szólamok polemikus egymásba játszatásának folyamatát is – gravitálnak, az talán Slothrop sajátságos képességében lelhető fel, akinek szexuális tevékenysége különös tér-idő kapcsolatban áll a német rakéták majdani becsapódásaival. A szexualitás valamiképpen a halál topográfiáját rajzolja meg, ám ezek ok és okozat viszonya bizonytalan: vajon Slothrop erekciója idézi elő a rakétatámadást, avagy a rakéták majdani pusztításának előérzete befolyásolja Slothrop nemi életét? A regény filozófiai rétegeiben mindez a predesztináció vs. szabad akarat problémájaként jelenik meg, illetőleg az uralom-alávetettség személyes koreográfiáinak játékában, többek között a regény S/M szcénáiban.
Összeesküvés-elméletek, paranoia , megfigyelők és megfigyeltek, kém és egyéb kimondhatatlanul titkos szervezetek hálózata szövi át a Pynchon által vízionált, minden vicces részlete ellenére is meglehetősen gyűlöletesnek látszó társadalmat. A Kultúra paradigmatikus alapmodellje Pynchon-nál a Háború, melynek mintázatát a hatalom akarása szövi kiapadhatatlan buzgalommal.

John Updike: Az eastwicki özvegyek. Az eastwicki boszorkányok Updike talán legismertebb regénye volt, népszerűségét alighanem jelentős mértékben a belőle készült filmnek is köszönhette. Pontosabban azoknak a színészeknek – Nicholson, Pfeiffer, Sarandon és az itt telitalálat Cher – akiknek kirobbanó alakítása igazi élettel töltötte meg a mű amúgy kissé sápatag figuráit. Utolsó regényeként pedig Updike a történet folytatását írta meg Az eastwicki özvegyek címen.

A folytatás ténye korántsem meglepő, és vélhetőleg nem csupán a hajdani siker újra felmelegítésének vágya motiválta, hiszen Updike életművére visszatekintve látható, hogy regényíróként gyakran gondolkodott szériákban, folytatásokban, összefüggő történetfolyamokban. Így hozta létre a „Nyúl-történetek” öt folytatásból, a „ Bech – regények” három részből, vagy a „Buchanan-kötetek” két darabból összeálló sorozatait, egy-egy középponti figura sorsa köré bonyolítva a mesélést. Az eastwicki özvegyek tehát logikusan illeszkedik ehhez a koncepcióhoz, a három boszorkány további sorsa elvileg valóban az izgalmas folytatás lehetőségét rejtette magában.

Az eastwicki boszorkányok – a három, harmincas éveiben járó, gyerekeit egyedül nevelő nő – története a valóság és a mese határán imbolyogva voltaképpen arról tudósít, hogy milyen ellenállással, ellenszenvvel, rágalmakkal és rosszindulattal kell megküzdenie azoknak a független, sorsukat nőként és – férj híján – önálló személyiségként megélni kívánó asszonyoknak, akik egy zárt közösség normáihoz kevéssé alkalmazkodva akarják élvezni életüket. Boszorkány-mivoltuk lehet akár ennek a kirekesztettségnek az allegóriája, hiszen a közösség által idegenként szemlélt létformájuk szükségszerűen vezet velük szemben a régi kulturális megbélyegzés, a boszorkányság vádjához.
Mindenesetre Updike regényében bűbájos képességeiket valóban többször is gyakorolják az asszonyok. Igaz, mindannyiszor a hétvégi női magazinok mágia-mellékletének nívóján, azaz Updike részéről az irónia mindenképpen beleszövődik szereplői ilyetén tevékenységeinek ábrázolásába.
Sorsuk akkor látszik fordulatot venni, amikor a városban telepszik le Darryl Van Horne, egy titokzatos és bizarr idegen, aki nem csupán szakmai kiteljesedésre sarkallja, de luxuslakásában szellemi és testi orgiákra is vendégül látja a nőket.

A kisvárosi szürkeség nyomasztó szorításából kiszakadva ezeken a szeánszokon a nők végre önmagukká válhatnak, végleg fittyet hányva a kisvárosi közerkölcs előítéleteinek. Itt kúszik be többek közt az a finom homoerotikus vonal a regénybe, ami Updike szerint, úgy tűnik, a női barátságok olyannyira fontos eleme, hogy a harminc évvel későbbi folytatásban is át-átszínezi a már meglehetősen idős asszonyok együttléteit.

Nincs azonban megváltás, a „boszorkányok” legnagyobb megdöbbenésére Darryl váratlanul feleségül veszi Sukie egyik régebbi szeretőjének lányát, a partik lassanként megszűnnek, a három csalódott nő ismét magára marad. Haladéktalanul elátkozzák tehát Jennyt, az újdonsült feleséget, akit hamarosan el is visz a rák, ám megoldást ez sem jelent számukra, hiszen Darryl ekkor Jenny öccsével karöltve végleg ismeretlen helyre távozik a városkából. Amiképpen – és itt végződik Az eastwicki boszorkányok – a három barátnő is mintha lassan kikopna egymás életéből, és egymás után elhagyják Eastwicket.

A regény folytatásának idején a barátnők már túl vannak hetvenen, mindhárman megözvegyültek és meglehetősen messze élnek egymástól. Néhány tétova telefon azonban ismét összehozza a kis csapatot először egy egyiptomi , majd egy kínai utazás erejéig. Updike írói technikája – hibáival és erényeivel együtt – elég jól tesztelhető Az eastwicki özvegyek elejét kitöltő hosszadalmas utazás-leírásokban. Kétségtelen, hogy a mesélőkedv, a gördülékenység Updike meghatározó stílusjegye, ahogyan a moralizálás és az ismeretközvetítés iránti, néha kissé néptanítói ambíciója is. Hosszan mesél az ősi kultúrákról, finoman érzékeltetve a párhuzamot a pusztulásra ítélt civilizációk és az idősödő asszonyok életenergiáinak csökkenése közt, elmorfondírozik a természet hideg, érzéketlenül működő gépezetén, szimbólumokat és elgondolkodtatónak szánt hasonlatokat fogalmaz meg ellenállhatatlan olvasmányossággal, de – mintha mindebből mégsem fakadna semmi. Gondolatai nem késztetnek állásfoglalásra, olyan következmény nélküli mondatok (Sartre annak idején „holnap nélküli” mondatoknak nevezte az ilyet), amelyek még nem banálisak, de az olvasónak mégis van egy olyan érzése, hogy igen, persze, de mindezt már ismerem valahonnan.

A regény története valójában akkor indul be végre, mikor a barátnők úgy döntenek, végrehajtják a maguk személyes időutazását is és visszatérnek régi életük helyszínére, Eastwickbe.
Szembesülni akarnak saját múltjukkal, megtudni, megtartotta-e őket, és ha igen, milyen történeteken keresztül a kisvárosi emlékezet, voltaképpen tehát a felejtéssel, az elmúlással veszik fel a harcot. Az idősödő, nagybeteg Updike talán a maga élettapasztalatait és félelmeit akarta összegezni utolsó regényében: a nők megtartó emlékezet utáni vágyakozása, vagy Alexandra félelme a ráktól, fejtegetései a természet viszszafordíthatatlan erőiről és az azoktól való félelmekről mintha csak a műből „kibeszélő” szerző monológjai volnának..

A még élő ismerősökkel, azok leszármazottaival, a fiatalabb szeretőkkel való találkozásaik arra döbbentik rá őket, hogy azok a régi szerep-klisék, amelyektől annak idején elmenekültek, a narratív emlékezet működésének köszönhetően harminc év múltán is szinte konzerválódva várják őket. Eastwick még korántsem felejtette el régi lakóit, olyannyira nem, hogy a régi ellenségek egyike, némi mágikus közbenjárással, elpusztításukra is tör.

Miközben a három barátnő – régi gyilkos praktikáikat ellensúlyozandó – gyógyító jellegű mágikus szeánszot rendez, némi erotikus együtt-tusolással is javítva a hangulaton, a szertartás közben egyikükön beteljesedik az idegen átok és meghal. Hátterében az annak idején meggyilkolt Jenny öccse áll, aki a Darryltől szerzett tudományának segítségével most bosszúra tör.

Updike tulajdonképpen nagyon is mindennapos emberi érzésekről, személyközi viszonyokról, a kapcsolatok és ellenszenvek mélyszerkezetéről mesél, arról, hogyan illeszkedhet az ember saját körvonalaihoz, és hogy milyen árat kell mindezért fizetnie. A mágia, az irreális beszüremkedése a hétköznapok világába csupán azoknak a vágyaknak és fantáziáknak a testet öltése, amelyekkel túlélésre lehet játszani a mindennapok szürkeségével szemben. Minden szomorkás moralizálása mellett Updike (szövege) a maga módján mégis csak optimista.

Alexandra megtalálni látszik a kapcsolatot rég nem látott lányával és unokáival, Sukie semlegesíti a barátnője elleni rontást azzal, hogy – önfeláldozásból? – szeretője lesz a gyilkos sugarakkal operáló Chrisnek, szóval az eastwicki kaland – Jane halálát is beleszámítva – mindegyikük számára olyan tapasztalatok forrásává válik, amelyek a szó terapeutikus értelmében vett túlélést segítik elő. Hogy mintegy megerősödve térhessenek vissza Eastwick-ből, immár véglegesen, saját életükbe. Az emberi kapcsolatok erejébe vetett hit, a szeretet és megbocsájtás problémamentes igenlése a regény utolsó, kicsit talán didaktikus kérdésében – „Hová utazunk az idén?” – aztán mintegy összegződni is látszik.
A közös jövő, egyáltalán, a jövő tervezhetősége, mint az emberi akarat által formálható humanista képzet győzelme mintha csak a természet vak erői felett aratott diadal lenne, és egyben Updike hitvallása az emberi jelenség küldetéséről.

 
 
 

Szabó Gábor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu