404 Not Found
404 Not Found
Please forward this error screen to fd.langall.com's WebMaster.

The server can not find the requested page:

  • fd.langall.com/my.txt (port 80)
2019. október 21, hétfo
Orsolya napja





















Évfordulók:
1878: Krúdy Gyula születése (Nyíregyháza)
1940: Megjelent Ernest Hemingway Akikért a harang szól című regénye
1969: Jack Kerouac halála (St. Petersburg)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Török történet – a háborús békeidőkből


2009.07.02

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Horváth Viktor rövid életútja a Török tükörig: 1976–81 építőipari szakközépiskola (5 év alatt); 1981–82 csillés (Bányászati Aknamélyítő vállalat); 1984 Művelődési Ház, Görcsöny; 1987–91 Művészetek Háza, Pécs; Közben irodalom szak a Pécsi Tudományegyetemen.1992–93 Szentlőrinci Kísérleti Gimnázium; 1995–2001 Gandhi Gimnázium, irodalom, nyelvtan és mitológa; 2001 fél év New York, bébi- és kutyaszitter, magyar nyelv tanítás; 2003–06 phd ösztöndíj a Miskolci Egyetemen; 2003-tól óraadó a Pécsi Egyetemen. És egy regény: Át; JAK-Ulpius (2004). A Jelenkor Kiadónál most megjelent Török tükör című regényéről beszélgettünk.
 

- Kiadód, a Jelenkor, igen szűkszavú irodalmi előéleteddel kapcsolatban, érdekes módon a neten is alig találtam valamit. A kiadó – talán érdekességképpen – azt közli, csillés voltál. A Nógrád megyei és a dorogi bányákból ismerem, a csillés igencsak a sor vége. Mondanál erről az időszakról valamit? Mert aligha normális helyzet, ha egy csillés három nyelvből fordít.

Irodalmi életem nem túl izgalmas; 1994 óta publikálok mindenféle folyóiratokban – szórványosan. Ezelőtt egy kiadható regényt csináltam (Át avagy New York-variációk, JAK) és két középkoros versantológiában (A tavaszidő édessége, 2004, Kairosz, Udvariatlan szerelem, Prae) szerepeltem mint műfordító. Akkor jelent meg valahol valami, ha ismeretség révén egy laphoz került, amúgy nem küldözgettem írásokat sehova – ha mégis, akkor azt általában nem közölték. Ez így van rendjén, itt is úgy működik minden, mint az élet egyéb területein: az eseményeket az emberi viszonyok, érdekek és érzelmek szabályozzák, kapcsolatépítésben jónak kell lenni. A csillésség inkább vicc. Pár hónapig dolgoztam érettségi után egy pécsi bányavállalatnál, persze, büszke vagyok rá – van még más is, amire büszke vagyok, és nem irodalom, de azt itt nem mondom el.Ami a nyelvek számát illeti, az csak valami hozzávetőleges adat. Ez több is és kevesebb is, mint három, de inkább kevesebb. Egyrészt a fordítás képessége sok hiányosságot megenged, másrészt olyasmit is megkövetel, amit az adott idegen nyelv anyanyelvi szintű ismerője sem biztos, hogy tud. A legnagyobb számban nyugati, középkori verseket fordítottam, és ha középkor, akkor szinte mindegy, hogy melyik nyelvről van szó, úgysem értjük, jó esetben és jó sok gyakorlat után javulnak az esélyeink, de mindenképpen segítség kell. A fenti három nyelv közül az angollal vagyok a legközelebbi viszonyban, de csak a reneszánsz és a reneszánsz utáni szövegeknél tehetem meg, hogy magamra hagyatkozom.

- Azután: versstruktúra-elméletet, középkori formatörténetet tanítasz a Pécsi Tudományegyetemen.

Csak óraadó vagyok. Szeretnék főállást is, de ez nem könnyű. A tanítás inspirál, rengeteg ötletet ad, az ember sok dologra rájön, miközben beszél, beszélget a diákokkal, készül az órákra. A formatörténet és -elmélet eszköz a műfordítás és versírás tanításhoz. Az a mániám, hogy olyanná kell tennünk az irodalomoktatást, amilyen a többi művészeti ágat kiszolgáló oktatás: zeneórán zenélnek, a balettintézetben balettoznak, az építészhallgatók méreteznek és rajzolnak, csak irodalomórán nincs rendszeres szakmatanítás. Olyan tanárokat kell képeznünk, akik a közoktatásban a diák kezébe tudják adni a szaktudást úgy, ahogy pl. a színészhallgatók és szobrászok is megkapják; így szerezheti vissza az irodalom a legitimitását, így lesz megfogható, támogatható, így felejthető el a sznobizmus, így tudjuk megmondani a diáknak, hogy mi végre kell irodalmat tanulnia – mert jelenleg nehezen tudjuk megindokolni, hogy miért kényszerítjük őket egy bukott kód tanulására akkora óraszámban, hogy arányában százszorosa az időnek, amit egy civil a mindennapi életében ezzel a kóddal tölt. Mi végre? Hát avégre, hogy ha műveljük, jobban érezzük magunkat úgy általában a világban, ahogy a homokvárépítéstől és tánctól is jobban érezzük magunkat, viszont verselemzéstől önmagában nem érezzük jól magunkat. És a tanár sem, amikor a sokadikat kell javítania. El tudod képzelni azt a képzőművész szakos hallgatót, aki úgy diplomázik le, hogy semmit nem kellett festenie, viszont rengeteg dolgozatot írt mások képeiről, továbbá olyan dolgozatokról, amelyeket mások írtak mások képeiről? Ez van most.

- Igen. El tudom képzelni. Az elmúlt hónapokban keveredtem nagy, egyetértő beszédbe Fűzfa Balázzsal, aki ugyancsak elégedetlen az irodalomoktatással. Bár én most inkább azt próbálom elképzelni, hogy a Török tükör egy év alatt elfogy százezer példányban, és a kiadód arra kényszerít, hogy azonnal írd meg a testvérét, hagyd ott az érdektelen diákok irodalmi nyaggatását. Ehhez mit szólnál? A Jelenkor megszedné magát, te pedig élhetnél az irodalomnak. Úgy értem, írásnak.

Igen, álmodozni szabad, de nem valószínű, hogy a kiadó ilyet mond – egyrészt örülnek, ha hónapok múlva visszakapják a bizományba kiadott könyvek árát a terjesztőktől, hogy elmehessenek a nyomdába a második kiadásért, másrészt, gondolom, inkább adnak a sokféleségre, minthogy kiadják egy sikeres regény fáradtacska utánlövését. De ha mégis ilyet mond akárki, örülök majd. Nincs szebb, mint megrendelésre dolgozni. Ez összefügg az irodalomoktatás reformjával: a szakmai alapon történő képzés rehabilitálja az alkalmazottságot, alkalmazhatóságot is. Fénykorában az irodalom épp úgy megrendelt művészet volt, ahogy a többi, Jókai, Balzac piacra dolgoztak, Vergilius Aeneisét pedig bízvást tekinthetjük a császári politikai igények kiszolgálása által az uralkodó mögött még fenyegetőbben magasodó, mítoszra vágyó közösség kiszolgálásának. Ahogy ma Hollywood csinálja. A szerző azt teszi, amit tennie kell. Abban a pillanatban, amikor a saját lelkével van elfoglalva, és ezt az elfoglaltságot nem képes úgy megoldani, hogy az a többieknek is jó legyen – mondjuk, mert valamire ráismernek a többiek, ami közös –, akkor vége. Ami a tanítást illeti, nem hagynám abba. Valamennyit tanítani mindenképpen kell. Nem csak, mert inspirál, hanem mert közösségi élmény is – az ember megbolondul, elveszti a kontrollt, ha elszigeteli magát akár az egyedüllétbe, akár a szakmai közösségébe. A diákok pedig soha nem érdektelenek, valami mindig érdekli őket – ha az irodalom szakos hallgatókat kevéssé érdekli az irodalom (ez nem ritka), az nem az ő hibájuk. Akkor velük kell leginkább valamit kezdeni, tudomásul kell vennünk, hogy ők már máshogy érzékelik a világot, a régi világ nem jön vissza, nekünk az illeszkedési felületet kell megtalálnunk. Nálam ez a felület a prózai és verses művek struktúrája – ez kultúrafüggetlen, ugyanúgy működik a legalapibb Terminátor-filmben, mint Giacometti szobraiban, a 18. századi szimfóniákban és a Gilgames eposzban meg a katedrálisokban – az éppen uralmon levő közegtől és annak kódjaitól sem igen függ. Keressük a primitív (elsődleges) elveket!

- Súlyos csatasor, nagy, hősi elődök: Jókai Mór, Mikszáth, Gárdonyi, Móra, Fekete István, Szilágyi István Hollóidője, nem utolsósorban Háy János Dzsigerdilenje. Miért a török kor? Mi vitt a török időkhöz?

Elsősorban a regényem alapjául szolgáló baranyai népmonda, a Kantavár mondája – ez a török időkben játszódik. Ettől még áttehettem volna másik korba is – nem tettem át. Jónak tűnt a hódoltság eleje a sokféleség miatt, a vallások és kultúrák együttmozgás-játéka miatt, ráadásul egy olyan városban, amely a megszállás előtt is a kereskedelmi utak csomópontjában volt, a hódítással pedig olyan keveredés-kavarodást játszhatunk, amelyben szinte minden megeshet úgy, hogy közben a történeti hitelesség is megmarad. Már amennyiben a források megismerése garancia az ilyesmire – tudjuk, a legobjektívebb történelem is mese.

- Olyan változatot olvastam, amely változatról lemaradt a novellajelleget hangsúlyozó alcímek („novellacímek”) sora, tehát nem álltam meg, nem szusszantam, gondoltam át egy-egy novellavégen, hol is tartunk, a regény mégis hihetetlen sodrású. Azután mára látom a könyvformát, és mondhatom, soha nem éreztem ekkora felkészültséget, rafinériát kortárs író művében. Ennek eléréséhez otthon kell lennie az írónak a korban. Mennyi idő vett el a felkészülés? Gárdonyi az Egri csillagok előtt Isztambulban járt, hogy lássa, érezze a várost, török és magyar levéltárakat bújt. Hogyan oldottad meg?

A pécsi könyvtárak helytörténeti részlegein, mindenféle szakirodalomból, amelyet korábban nem vettem a kezembe, és nagy eséllyel ezután sem fogok, magyar történészek munkáiból, a török defterekből – ami a történeti anyagot illeti. Az új univerzum levegőjéhez pedig a török történetírók, a Korán, az Ezeregyéjszaka, a magyar főurak és magyarországi oszmán főhivatalnokok levelezése kellett. Az elsődleges közelítés sokszor az internet, néha ez elég volt, ha nem, bekotortam a papírok közé. Sokat olvastam, és jó kaland volt. Sajnos Isztambulban nem jártam.

- A regény óhatatlanul beépíti, felhasználja a történelmi epika tradícióinak valamennyi ága-bogát, mégsincs se jele, se nyoma. Úgy fest, mintha az író kiszállna az irodalomtörténet matériájából, beülne az élet és a Korán ütközéseit, közös tanulságait vizsgáló történelmi krimiíró székébe, és a kettőből hihetetlenül feszült, az olvasót minden szempontból érintő szöveget teremt. Ez – nyilván – regénytechnika. A cselekmény és a bölcsesség halálbiztos aránya. Látható, érzékelhető volt menet közben, hogyan adagold a Korán csendjeit (a Korán aligha közismert olvasmány a magyar átlagolvasó előtt, élmény meg-megállni egy-egy idézet után) és a cselekményt?

Nyilván technika, de jobb, ha azt gondoljuk, hogy nincs külön technika. Nincs is. Jó, ha a kezdetkor tudjuk, hogy mit akarunk, ha látunk valamiféle elvont vázat, ha meghozunk alapvető döntéseket a hanggal, stílussal, hősökkel, történettel, szerzői pozícióval, arányrendszerrel, sablonokkal kapcsolatban, aztán úgysem úgy lesz, ahogy elképzeltük. Ha a szöveg megmozdul (jó esetbe így tesz), akkor a fent felsorolt kategóriák egymásba játszanak, feleselnek, erőlködnek, fogócskáznak. A történelmi regény problémája az, hogy ha a szerző túl nagy élvezettel temetkezik bele az írást megelőző kutatásba, akkor ez az ismerettömeg uralmat akar szerezni a teremtményen. Ha ez sikerül neki, és rátelepszik, akkor a regény keservesen vonszolja magát a súly alatt, az olvasó pedig egy darabig tűr, aztán otthagyja. Igaza van. Nehezen tudom megítélni, hogy a Török tükör ezzel hogy áll – félek, hogy a regény első ötödében hasonló a helyzet, legalábbis rezeg a léc. Reméljük, olyan fokon nem vált parazitává a történeti személyek, idegen szavak és hadjáratok katalógusa, hogy az olvasót elrettentené. Ha nem vált, és az első két fejezet is használható, abban nagy része van azoknak, akiket megkértem, hogy olvassák el, és még nagyobb szerepe a kiadónak, a jó szerkesztőknek – nekik köszönettel tartozom. A tényleges szerkesztő, Csordás Kata gondos munkája előtt Csordás Gábornak voltak ötletei, amelyek minimális beavatkozással az egész kompozíciót jól árnyalták, gazdagították; a Korán-átirataim arab eredetijeit is neki köszönhetjük – a grafikusokról nem is beszélve. Egy könyv mint tárgy már épp úgy több ember munkája, ahogy egy épület – a tervező/író csak a kezdet.

- Valószínűleg igazad van. Ma éppen Passuth-évforduló, napok óta Passuthoztam, hogy felfogjam, miért nem hagyott nyomot rajtam a legnépszerűbb történelmi regények írójának egyetlen dolgozata sem. Anyám minden Passuthot többször elolvasott, én egyet se végig. Most, a Töröködet olvasva értem, Passuthból a tempó hiányzik. Kénytelen vagyok megkérdezni, volt valami előképed?

Aki jót akar, az inkább figyel a többi művészeti ágra, mint arra, aminek a közegében maga operál – az előbb beszéltem a közös, generális motívumok kereséséről. Persze, vannak irodalmi előképek, de azok minél jobbak, annál félelmetesebbek. Nincs nehezebb helyzet, mint amikor munka közben bevillan egy jó kortárs megoldás – ezért jobb, ha az ezerévesnél fiatalabb alkotásokat elfelejtjük. Ami ennyi idő után fennmaradt, az olyan anyagból van, mint mi magunk, sőt, mivel fennmaradt, ő alakított bennünket ilyenné, a teremtményei vagyunk. Vagy figyeljünk a problémás profikra, az is véd bennünket valamelyest: a vulgárkommunista Arkagyij Gajdartól vagy a nácikat kiszolgáló Leni Riefenstahltól rengeteget lehet tanulni, és az aztán tiszta szakma. És olvassunk néha rossz regényeket, rossz költeményeket! De csak viccből. Aztán sok jót szintén viccből – ha magába ránt, akkor már úgysem létezik vicc és komoly.

- Milyen érzés az írónak, néhány nappal a regény megjelenése után rajongó olvasói szövegeket látni? Én is a Kossuthon hallottam először, és meg sem fordult a fejemben – csak a szöveget hallva – hogy kortárs író regénye. „Ayreon: Hallgatom a Kossuthon, és le vagyok nyűgözve; Bácskai Zoltán: A Kossuth rádióban hallgatom és teljesen megfogott; cowboy001: Nagyon bejön nekem is!
Ferenc: A folytatásokat hallgatva elgondolkodtam, lehet, hogy mégis van értelme a hangoskönyvnek? Ez Horváth Viktor írta azt a nagyon filozofikus New yorki regényt is? Mindenképp rendkívüli tehetség; érdeklődő: A szegedi könyvtárakban még nem található meg; M: igen, ő írta new yorki regényt is!; Rajczy Robi: Fantasztikus, ha módom van rá, hallgatom a Kossuthon. A mesélő tuti; Jenőbá: Teljesen ott érzem magam, a mesélőt hallgatva. El fogom olvasni; Seta: Nekem is nagyon tetszik! Olyan élmény a rádión át, mint amilyen a Róma volt a tévében. Úgy érzem, hogy akkor és ott benne vagyok a történetben.”

Jó.

- Az a gyanúm, hogy az elmúlt ötven év első olyan regényét írtad meg, amely nemtől, kortól, érdeklődési körtől, politikai nézettől függetlenül a következő évtized(ek?) vissza-visszatérően legolvasottabb regénye lesz. Ami maga a csoda. Hogyan érzi magát az író, aki csodát tesz?

Köszönöm a dicséretet. Biztosan nem csoda – ilyesmi még a betűk uralmának idején sem történt. Most pedig annyi és annyiféle kiadvány jelenik meg, akkora a zaj, hogy egy olvasható regény akkor sem lenne nagy dolog, ha továbbra is döntően az irodalom uralna mindent, és nem a monitorok alakítanák a kulturális beállítódásunkat, a világérzékelésünket, az optikánkat – az irodalmat is, ezt a regényt is.

 
 
 

Onagy Zoltán

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu