buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Fehéringes közmagyar


2009.05.29

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Május 10-én töltötte be nyolcvanadik esztendejét Kányádi Sándor, a legismertebb, legolvasottabb kortárs magyar költő. Költészetét a számos rangos szakmai és állami díj mellett az irodalomtörténet-írás is a legrangosabbnak kijáró jelzőkkel illeti. Az alkalomra – az életműsorozatát megjelentető – Helikon Kiadó reprezentatív albummal lepte meg a székelyföldi születésű költőt. A „meggyötörten is gyönyörű” című, mintegy kétszáz fotót, számos interjúrészletet, vallomást és verset tartalmazó kötet végigkíséri a költő életútját és pályáját. Kányádi Sándort születésnapján itthon is, Erdélyben is ünneplések sorával köszöntik. Május 21-én Budapesten I. kerület önkormányzata díszpolgári címet adományozott a néhány éve a kerületben élő költőnek, ekkor kértük lapunk olvasói számára egy rövid számvetésre. Kányádi Sándorral Pécsi Györgyi beszélget.
 

• Melyik volt életének az a szakasza, amelyikre a legszívesebben emlékezik, amelyikre, mint Faust mester, azt mondaná: állj meg, pillanat?

Ezzel a kérdéssel is úgy vagyok, mint egy másikkal. Meg szokták kérdezni, hogy melyik a legkedvesebb versem. Azt szoktam mondani, amelyiket még nem írtam meg. Úgy vagyok a pillanattal is, hogy talán az a legszebb, amelyiket még nem éltem meg. Nem tudok határokat vonni, én az életet egészben éltem, és az életem folyton olyan volt, mint amilyen föl-le ugrálós vonalat az EKG rajzol. De talán azt mondhatom, hogy akkor volt a legszebb, amikor huszonéves voltam, az ötvenes években, mert fiatalok voltunk, és mert hittel voltunk tele.

• Sándor bácsi a legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költő, de az is igaz, hogy személyesen ő ismeri a legtöbb olvasóját – rengeteg találkozón vesz részt ma is. Gyakran szerepel tv-ben, rádióba, az olvasónak az a képzete támadhat, hogy egész költői pályája egyetlen, megszakítás nélküli sikertörténet. De azért gyötrelmes is volt az útja, ahogy a róla szóló könyvből kiderül. Az albumba viszont már nem kerülhetett bele – hiszen a kézirat lezárása után kapta meg – a róla szóló, tekintélyes mennyiségű, nettó tizenhat kilós romániai titkosszolgálati anyagot. Romániában az 1956-os mozgolódásokat megdöbbentő méretű retorzió követte, kiépítették a besúgóhálózatot, 1959-ben pedig egyesítették kolozsvári magyar Bolyai és román Babes egyetemet. Ekkor a diákok kicsit moz(r)golódtak, sokakat, Sándor bácsi feleségét is letartóztatták, s ezekben a hetekben szerelték be a lakásába a telefonlehallgató készüléket.

Régebbről figyeltek, 57-től vannak már följegyzések, nem lehallgatási, hanem követési beszámolók. Minden megyének voltak – hogy úgy mondjam – sajtóközpontjaik, és ahol én találkozókat tartottam, mindenhonnan befutottak a jelentések is.

• Akkor már nem tartották káderköltőnek?

Ötvenöt végétől már nem tartottak annak. Tisztességes embernek azért tarthattak, olyannak, akit meg kellene nevelni. Ezekből az iratokból is az derül ki, hogy engem jó irányba kell befolyásolni.
De azért nem volt szokványos, hogy a Ceausescu-rendszerben utazhattak volna az írók…?
Melocco Miklós az este is elmondta, hogy én Romániában előbb kaptam útlevelet, mint ő Magyarországon. Ez igaz, de azért elmondhatom, a nyolcvan esztendőmből nyolc évem ráment az útlevélharcra, és amikor 1987-ben nem engedtek el a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, kiléptem a romániai írószövetségből.
Valamikor a hetvenes évek elején hoztak egy olyan rendeletet, hogy aki külföldivel találkozik, annak jelentést kell írnia, hogy kivel miről beszélgetett. Az írószövetségben tartottak erről tájékoztatót, és akkor én fölálltam, mondom Fodor Sándor kollégámnak, fordíts, mert én nem beszélek tökéletesen románul, és fontos közlendő. Azt mondtam: én ezt nem tudom vállalni, az én kicsi életem arra is kevés, hogy amit meg szeretnék írni, azt megírjam, mert én nehezen író ember vagyok. És naponta nyolc-tíz külföldivel is szoktam találkozni, és utaztam is sokat, és valószínű még találkozom is külföldiekkel, és még utazni is szeretnék. Vagy elhiszik, hogy tisztességes ember vagyok, aki ezt a hazát – akkor még fiatal voltam, mondhattam ilyet – fegyverrel is megvédi, vagy tárgytalan az egész dolog. Egy dolgot vállalhatok: soha többet senkivel nem találkozom és soha nem utazom sehova. Erre nagy csönd volt, és azt mondják az asztalnál, ez önre nem vonatkozik. Törtek hátra a kollegai nyakak, hogy reám miért nem vonatkozik? Attól a pillanattól kezdve gyanús lettem. Mert én továbbra is utaztam, útleveleket intéztem, nem csak magamnak – lehet, hogy nem emlékeznek rá – de én legalább huszonöt kollégának ösvényt vertem, hogy Nyugat-Európába utazhasson. Meg családoknak kijártam, hogy elmehessenek magyarországi gyógykezelésre – telefonáltam, mondtam, hogy az illető beteg, meg fog halni, mondták, hogy nem, újra telefonáltam, még blöfföltem is. Nem akarok én ezekkel most előhozakodni, mert sokszor a szerencsén is múlott, de az ember gyanússá vált. Olyannyira suttogták, hogy a Securitate ügynöke vagyok, hogy megtörtént, valaki jött egy üveg konyakkal, csokoládéval, s mondta, hogy olyan jóban vagy a Securitatével, intézd el az útlevelemet. Az illetőnek a kezébe nyomtam a konyakot, utána dobtam a lépcsőházba a csokoládét, a feleségem meg sírdogált, hogy milyen hírben állok. Aztán egyszer Gyulafehérváron Márton Áron püspök úrnak is elmondtam az esetet, hogy milyen gyanús vagyok; átölelt, és azt monda: édes fiam nyugodj meg, reám sem vonatkozik.
Itt viszont benne van a papírokban, hogy mindent elkövettek, hogy lejárassanak. Benne van, hogy lehetőleg kompromittálni kell engem, lejáratni, külföldről levelet íratni. Külön program volt arra, hogy Sütő Andrással hogy kell engem összeugrasztani, Sütőt hogy kell lejáratni.

• Szigorúbb lett a véleménye a viszonyokról?

Nem, igazán mondom, még enyhe hálát is érzek, hogy annyi mindent följegyeztek, mert ezeknek az iratoknak azért van dokumentumértékük is, meg valamennyi memoárértékük is. A papíroknak ez az értelmük, nem pedig az, hogy ki mit jelentett rólam – azt is meg fogom kapni, hogy kik jelentettek –; és most már ki fogom kérni a magyarországi iratokat is, s a kettőből, meg a verseimből, meg az én irka-firkáimból talán kicsit jobban meg lehet ismerni a kort. Voltak persze ennek a lehallgatás-ügynek – ma már – szórakoztató epizódjai is. Például, amikor jegyzőkönyvezik, hogy a lehallgató elromlik, s lent áll a lakásom előtt az URH-s kocsi, szállják meg a házat, hogy kijavítsák, s írják, az akció fedőneve az, hogy beteglátogatás, bent vagyunk a kórházban, megtaláltuk a beteget, az URH-s kocsi jelzi, hogy váratlan látogató érkezett, vissza kell vonulni, stb.
De kicsit azért dühös vagyok, hogy azt terjesztették rólam, hogy jóban vagyok a szekuval, meg bosszankodom, hogy mennyi pénzt költöttek reám teljesen fölöslegesen, mert én végig tisztességes állampolgárnak tartottam magam, és azt hiszem, ők is meg voltak győződve erről. Az is mindig fölmerült a jelentésekben, amivel nem tudtak mit kezdeni, hogy én külföldön hogyhogy nem gyalázom az országot? Annak az égvilágon semmi értelme nem lett volna! Kinek használtam volna, mit értem volna el? Azt, hogy nem kapok máskor, s nem kap más se útlevelet! Hogy egy fél napig híres lettem volna? Azt szoktam mondani, rossz kutya, amelyik a saját vackát megugatja, értsék meg, én itthon szoktam ugatni.

• Pályája során sokféle elnevezéssel illették: volt, hogy hídnak tekintették a költészetét, volt határon túli, kisebbségi, nemzetiségi, sőt még magyarul író román költő is. Jóllehet a határok – elméletileg – légiesítve vannak, bizonyos megkülönböztetés most is tapasztalható. Saját magát minek tekinti?

Én egész életemben, ahogy egy kései versemben írtam, fehéringes közmagyarnak tudtam magamat. Elmondtam már 67-ben Bécsben, amikor először utazhattam Nyugatra, hogy az erdélyi magyar költészet a magyar költészet fájának romániai ága. A magyar irodalom fájának egy törzse, egy gyökérzete, egy lombozata, koronája van, és a fa nem tehet arról, hogy körötte kerítések vannak. De ez a fa talán inkább égig érő fa, vagy világfa: az egész földgolyóra szétterjedt a gyökere és a koronája is – van, ahol gyéresebb, van, ahol gazdagabb, van, ahol a gyümölcse savanyúbb. Sokfelé jártam a világban ahol zömmel magyarok élnek – márpedig mindenhol zömmel magyarok élnek –, és mindenütt elmondtam az Öreg kút az utca szádán című nagyon egyszerű versemet. Arra voltam kíváncsi, hogy egészen más életkörülményeik között – kapitalizmusban, más államok szocializmusaiban, különböző földrészeken – van-e érvényes mondandója, illetve hogy érthető-e az, amit írok. Ezt a visszaigazolást tekintettem én fontosnak. De én soha másnak nem tartottam magam, mint magyarnak. A proletkultos időktől kezdődően is mindig össznépi magyarnak éreztem magam, fehéringes közmagyarnak. Lehet, hogy valamit tanultam, fejlődtem költőként, de se ezen a felfogásomon nem változtattam, se vershitet nem cseréltem.

• De a jelzők azért csak elhangzottak és elhangzanak ma is.

Ezek a jelzők… Mindenkinek kell valamilyen megkülönböztetés, minden recenzióban így van. A recenzens is, mint a falusi legény, csak a kályhától tud elindulni táncolni. Vannak sztereotípiák, az emberre ráragad, és attól nem szabadulhat – egyszer azt is leírták, hogy határon túli... Vagy egy időben két költőt tartottak jelentősnek, Juhász Ferencet és Nagy Lászlót, s akkor mindenkit onnan indítottak. Gál Gábor mondta: recenzenst nem könyv érdekli, amiről ír, recenzens azt akarja bizonyítani, hogy ő, mint recenzens, milyen okos.

• A hatvanas évek végén már arról beszélt, hogy a verset hanglemezre kell vinni, hogy minél több emberhez eljusson. Furcsa volt ez az olvasótoborzó gondolat, hiszen akkoriban igen nagy keletje volt a versnek Erdélyben. Miért gondolta, hogy el fognak tűnni az olvasók?

Abból indultam ki, hogy még a versolvasó, a verset szerető ember is, amikor magában olvassa a verset, rendszerint hangosan olvassa, és, mint a Kaláka Együttes is, kiénekli a dallamot a versből. Ráadásul nincs mindenkinek érzékenysége a versolvasáshoz, és nem is mindenki ér rá, rádiót vagy lemezt hallgatni pedig, bocsásson meg a jóisten, lábáztatás közben is lehet. Azon kívül rájöttem gyakorlatból is, hogy mondás közben sok minden szalma, fölösleges dolog kihull a versből, mert a magyar vers ritmusa, ahogy Szabédi László tanította a kolozsvári egyetemen, a nyomatékkal ejtett nyomatékos mondat ritmusára alapszik. Õ azt magyarázta nekünk, hogy a versszöveg az élőbeszédhez áll közel – nem a pongyola élőbeszédhez persze –; de ha a fontos, lényeges közlést indulatos élőbeszédben nyomatékkal ejti az ember, abban benne van a lírikus is. És egy versnek sokféle értelmezése lehet, gazdagodik a vers azáltal, ha értő emberek mondják. A versnek az adja meg az elsőségét, hogy különböző életérzéseket, különböző tartalmakat foglal magában. Hányféleképpen mondták el a Nemzeti dalt…?

• Arról beszélt akkoriban, hogy a verset vissza kell helyezni homéroszi jogaiba, mert a verset eredendően mondták, sőt énekelték, s csak a könyvnyomtatás száműzte a könyvbe. Ezt az ars poeticát időközben a technika utolérte, ma már nemcsak verseket, regényeket is egyre többet adnak ki hangzó formában, amit aztán akárhol lehet hallgatni, éppen csak mintha olvasni szoknánk le.

De például az igazán gyönyörűség, ahogyan a rádióban Törőcsik Mari mostanában minden délben olvassa Csalog Zsolt regényét. Csodálatos, ahogy fölolvassa, és nagyon jó maga az írás is. És így sokkal többen jutnak hozzá, mert mosogatás, főzés közben is lehet hallgatni. A hanglemez, vagy CD háttérbe szoríthatja a könyvet, igaz, de itt van ez a rengeteg könyv, amit már a kicsike lakásokban nincs is hová tenni, és hovatovább tényleg nincs olvasó sem. Mert bizony-bizony úgy van, ahogyan én látom, hogy még az egyetemi hallgatók, de még a magyar szakosok sem biztos, hogy olvasnak, még a kötelező irodalmat se, legfönnebb az igényesebbje a kivonatokat.

• Ha jól emlékszem, először egy Kántor Lajosnak adott interjúban fogalmazta meg egyik ars poeticáját még a hetvenes években, aztán negyedszázad múltán a Zbigniew Herbert emlékének ajánlott versébe bele is szőtte, hogy „a vers a nyelv szobra és állandó hiányérzetünk ébrentartója”.

Igen, ezek az én ’zetelaki téziseim’, mert először Zetelakán fogalmaztam meg. Ott egy kis múzeumot is létrehoztak, ami egy kis aktualitást adott a dolognak, ezért mondtam, hogy olyanoknak kell lenniük a verseknek is, mint a szobroknak. Mert ugyanúgy, ahogy a földből kiásott több ezer éves szobrokból, tárgyakból, töredékekből következtetni lehetett a korra, amelyik megalkotta, ugyanúgy, hogyha – Isten ne adja –, kipusztul ez a nyelv, amelyiken most beszélünk, a verseinkből, a verseink töredékeiből következtetni lehessen arra, hogy milyen volt az a nyelv, amit Zetalakán éppen akkor beszéltünk, és még arra is következtetni lehessen, hogy milyen volt az ember, aki írta, mert a vers tömör sűrítménye a nyelvnek. A tézisem másik fele az, hogy a vers állandó hiányérzetünk ébrentartója. A találkozón a gyerek a tanára biztatására föltette a kérdést, én visszakérdeztem, aztán belezavarodott szegény. Akkor elmondtam szemléletesen, egyszerűen. Kérdezem: jártok vallásórára? Igen! Hát akkor tanultátok a világ teremtését? Igen, tanultuk! Tudjátok, hogy az Úristen hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken megpihent. De a hetedik napon, pihenés közben, vagy éppen a nyolcadikon, amikor végigtekintett a művén, a Fönnvaló észre vehetett itt-ott valamit; hogy minden teremtménye tökéletes ugyan, de neki magának azért támadhatott bizonyos hiányérzete, hogy talán ezt vagy azt nem így kellett volna. A költészetnek is ez a dolga, az állandó jobbra törekvés, állandó többre törekvés hiányérzetének az ébrentartása. Ez sarkall, ez visz tovább. A vers alkotója is ugyanazt teszi, kisebb mértékben – lehet, teológiailag nem biztos, hogy helyes, amit mondok –, mint a Fönnvaló, s ugyanaz gyötri, különösen ha végignézünk a világ mai stádiumán, mert bizony, sok a kívánnivaló, amihez persze mi, emberek is hozzájárultunk.

„meggyötörten is gyönyörű”
Képek és tények Kányádi Sándor életéből
Írta és szerk.: Pécsi Györgyi
Helikon Kiadó, 2009
160 oldal, 4990 Ft

 
 
 

Pécsi Györgyi
felelős szerkesztő

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu