buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 18, vasárnap
Ilona napja





















Évfordulók:
1850: Honoré de Balzac halála (Párizs)
1977: Déry Tibor halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Mi lenne, ha végre az örömeinket is megosztanánk egymással?


2009.03.25

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Hosszúfaluban nõttem fel, Teleki gróf kastélyát úgy ismertem, mint a tenyeremet. Gyerekkoromban a kastély volt a helyi téesz székháza. A községben jelentõs számú magyar közösség él, így aztán a magyar gyerekekkel mindig együtt játszottunk a kastélyban. Sajnos, néhány káromkodás (amelyek magyarul is tudó barátaim szerint expresszivitás szempontjából világelsõk) kivételével nem tanultam meg tõlük magyarul. Ami a viszonyt illeti, a románok és a magyarok fõként katasztrófák (lásd az 1970-es árvizet) vagy drámai események (veszprémi gyilkosság) alkalmával tartanak össze, ezért felteszem a kérdést: mi lenne, ha végre az örömeinket is megosztanánk egymással?”
 

– Mit kell tudnunk feltétlenül az író, színmûíró, publicista Ioan Grosanról? Miként kerül egy kis máramarosi faluban napvilágot látott író egy nagy fõvárosi napilaphoz?

Rólam mindössze egyetlen dolgot kell tudni: azt, hogy írok. A többi – az életem, a társadalmi környezet, a napi gondok – kevésbé fontos. A fõvárosba kerülésemnek pedig megvan a maga humoros dimenziója: 1978-ban fejeztem be egyetemi tanulmányaimat a kolozsvári egyetem bölcsészkarán, román-spanyol szakon. Hiába volt azonban kitûnõ az átlagom, a nagyvárosokban akkortájt – mivel zárt városoknak minõsültek – nem lehetett álláshoz jutni. És akkor mintegy a derült égbõl, hirtelen nyolc (!) bukaresti állást hirdettek meg. Na, ez igazi csodaszámba ment! Hogy mi történt? Ugyanabban az évben fejezte be az egyetemet a Központi Bizottság egyik „nagykutyájának” a lánya, aki ráadásul magyar volt, Fazekas Jánosnak hívták, ha nem tévedek. És hogy a leányzó a szülei közelében maradhasson, nyolc bukaresti állást dobtak be a választékba. Így jutottam én is hozzá az egyikhez, s látod, már akkortól kezdve lekötelezettje lettem a magyaroknak és imádkozom Istenhez, hogy legyen könyörületes ott fenn Fazekas Jánoshoz… A Forradalomig tanárként dolgoztam, mivel párton kívüliként nem kerülhettem a sajtó közelébe. Majd csak 1989 után teljesülhetett a vágyam: elõbb a fiatal írók Contrapunct címû folyóiratánál dolgoztam, aztán egy szatirikus hetilapnál, az Academia Catavencunál, végül a Ziuanál kötöttem ki, ahol mind a mai napig dolgozom.

– Akik olvastak már lefordított részleteket a most megjelenõ Vaslui megye a NATO-ra gyúr címû regényedbõl, le voltak nyûgözve a humoros, ironikus, szarkasztikus stílusodtól, mely kínos helyzetbe hozza azokat, akik a villamoson vagy a metrón szeretnek olvasni. Honnan ez a bõvérû humor? Családi örökség, már gyerekkorodban kedvelted a komikus mûfajt, vagy késõbb találtatok egymásra?

A humorom inkább „szerzett” valami. Hogy honnan szereztem? A Máramaros megyei fõtitkár hosszú éveken át a szülõfalum, Hosszúfalu (melyben ma is megtalálható gróf Teleki László csodálatos kastélya) egyik szülötte volt. Nos, ennek a fõtitkárnak, mivel hatalom volt a kezében és a falubéli családok zömével sógor-koma-jóbarát volt, igen sok falumbélit sikerült elhelyeznie a városi állások legkényelmesebbikébe, mely az összes közül a legtöbb semmittevést igényli, azaz portaszolgálatra. Nagybánya minden komolyabb intézményét (kórházak, üzemek, vállalatok stb.) hosszúfalusi portások õrizték. Hogy mi volt a dolguk? Semmi. Naphosszat üldögéltek az intézmény elõtt egy széken és bámulták, hogy mi történik. Amikor pedig hazajöttek, mindent elmeséltek. Gyermekként minden vasárnap hosszú órákon át hallgattam városi történeteiket, amelyeket sok-sok humorral fûszerezve adtak elõ mise után, az árok partján üldögélve. Azt hiszem, ez volt az én humorügyi beavatásom, amit aztán, nyilván, a késõbbi olvasmányok továbbfejlesztettek.

– Egyesek szerint a stílusod egyaránt emlékeztet – más-más szemszögbõl – olyan neves magyar írók stílusára, mint Rejtõ Jenõ, Mikszáth Kálmán, Karinthy Frigyes. Ha a román irodalomban kutakodunk – tekintve hogy a politikusokat, a közerkölcsöket, az emberi gyengeségeket, sõt egész globális berendezkedésünket kíméletlenül kifigurázod – a szálak egyenesen Caragialéig vezetnek. Helyénvaló a megállapítás?

Igen, a román írók többsége szerint – hogy úgy mondjam – Caragiale, „a világirodalom legnagyobb ismeretlen drámaírója”, amiként Eugen Ionesco nevezi szomorú iróniával, köpönyegébõl bújt elõ. Néha idegesítõ is tud lenni ez a Caragiale: minden témát elhalászott az orrunk elõl, túlságosan is felleltározott mindent, hiszen napjainkban is tökéletesen idõszerû. Bármerre jársz, bármerre nézel, mindenütt az õ szereplõivel, az általa megírt helyzetekkel találkozol. Tetszik, nem tetszik, az epigonjává válsz. Ezért olyan nagy író.

– A regényben gyakran utalsz ironikus formában arra, hogy az írónak az „általánosan emberivel” kell foglalkoznia. Tényleg, mi az író társadalmi szerepe, küldetése úgy általában, és mi napjainkban, az új évezred elején különösen?

Az író, a mûvész küldetése a földön, azt hiszem, alapvetõen az, hogy örömet szerezzen, hogy érzelmeket váltson ki a „másikból”, az olvasóból. Hanem mi értelme volna, hogy írjon? Én nem hiszek azoknak, akik azt állítják, hogy csak önmagukért írnak, hogy nem érdekli õket a potenciális olvasók véleménye. Ez színtiszta képmutatás, hiszen bármely író, aki valamit is ad magára, egyik szemével befelé figyel, önmagára, a másikkal a felebarátjára, az olvasóra, a „testvérére”, miként egy francia szerzõ mondotta. Emlékszem, amikor a végére jutottam A Pál utcai fiúknak, úgy sírtam, mint egy félnótás. Persze, egy percig sem hiszem, hogy félnótás lettem volna…

– Milyennek látod az irodalom jövõjét?

Fényesnek semmiképp…

– A lexikon szerint az ún. nyolcvanasok generációjához tartozol. Egyetértesz a besorolással?

Igen, „biológiai” értelemben mindenképp a nyolcvanasok nemzedékéhez tartozom, vagyis azokhoz, akik a kilencedik évtizedben jelentkeztek köteteikkel, és akik zömmel 1953 után születtek. (Egyszer viccesen megjegyeztem, hogy a mi nemzedékünk a Sztálin halála utáni örömmámorban fogant. Nem biztos, hogy vicc…)

– Visszatérve a regényedre, honnét támadt az – egyébként zseniális – ötlet, hogy Romániát lépcsõzetesen vegyék fel a NATO-ba?

A Vaslui megye a NATO-ra gyúr címû regényt a kilencvenes évek vége felé kezdtem közölni részenként az Academia Catavencu címû hetilapban. Amiként te is tudod, egy sci-fi paródiáról van szó, melynek a cselekménye 2084-ben játszódik. Nyilván, akkortájt Romániát még nem vették fel a Szövetségbe, mert nem felelt meg a kritériumoknak. És akkor arra gondoltam, hogy csak néhány gazdagabb és erõteljesen iparosított megye (Kolozs, Brassó, Temes, Bukarest stb.) szolgálna rá a felvételre, a többiek csak akkor, amikor teljesítik a feltételeket. A két legszegényebb megyének (nem tudom, joggal-e) Vasluit és Szilágy megyét tartottam. Az elsõ négy-öt rész közlése után felhívott a szerkesztõségben a Vaslui megyei prefektus és azt mondta: „Grosan úr, tudnia kell, hogy a mi megyénk nem olyan, amilyennek ön leírja. Nekünk is vannak vívmányaink, ezért meghívom önt Vasluiba néhány napra, teljes ellátást kap és, ha óhajtja, néhány kísérõ hölgyet is, hogy szemügyre vehesse a megye szépségeit.” „De prefektus úr – mondtam én – a történetem cselekménye a jövõben, 2084-ben játszódik!” „Ugyan, Grosan úr, hagyjuk a hókuszpókuszt, értjük mi a célzásokat…” Mit mondhattam volna? Nem mondtam semmit, és ma is bánom, hogy nem tettem eleget a felkérésnek, fõként hogy néhány „kísérõ hölgyet” is kilátásba helyez-tek… Amúgy, sajnos, soha nem jártam Vasluiban.

– Hadd legyünk egy picit didaktikusak, antiposztmodernek: milyen üzenetet akar közvetíteni – ha akar egyáltalán – a Vaslui megye az olvasóknak?

Ha van egyáltalán üzenete az esztétikain kívül, azt hadd fedezzék fel az olvasók, mert magam nem tudok róla.

– Gheorghe-Gheorghiu Dej idejében születtél, Ceausescu „arany” korszakában lettél felnõtt. Milyen emlékeket õrzöl a „sokoldalúan fejlett” szocializmusról?

Minden ehhez a korhoz fûzõdõ lényeges emlékem megjelent vagy meg fog jelenni a prózámban. A többirõl csak egy fröccs mellett érdemes beszélni.

– Fiatal íróként milyen problémákkal szembesültél azokban az idõkben?

A fiatal vagy kevésbé fiatal írók számára a legnagyobb problémát egyaránt a cenzúra jelentette. Ceausescu látszólag „megszüntette” a cenzúrát a ’80-as években, de valójában megduplázta, megtriplázta különbözõ bizottságokkal, amelyek szûrõjén a könyvnek vagy a filmnek át kellett jutnia ahhoz, hogy megjelenhessen. A film esetében a Honvédelmi Minisztériumban egy külön bizottság mûködött, amely azt ellenõrizte, hogy a mûalkotás nem feketíti-e be valamilyen formában minden idõk román hadseregét…

– A kommunista ideológia milyen mértékben befolyásolta a világszemléletedet?

Úgy vélem, igen kis mértékben. Noha az élet minden területén jelen volt, a jóérzésû emberek úgy tekintettek rá, mint egy elkerülhetetlen rosszra, következésképp elszigetelték, nem hagyták, hogy behatoljon a bensõségesebb szféráikba, úgy õrizkedtek tõle, mint egy fertõzõ, szégyenletes betegségtõl.

– A regényednek sok magyar szereplõje van (csak Waterstrong tábornok szexuális „dicsõséglistáján” százhuszonhét magyar lány szerepel…). Ebbõl arra következtettem, hogy a magyarok jelentõs helyet foglalnak el az életedben. Mint erdélyi származású író, milyen viszonyt ápolsz velük?

Hosszúfaluban nõttem fel, Teleki gróf kastélyát úgy ismertem, mint a tenyeremet. Gyerekkoromban a kastély volt a helyi téesz székháza. A községben jelentõs számú magyar közösség él, így aztán a magyar gyerekekkel mindig együtt játszottunk a kastélyban. Sajnos, néhány káromkodás (amelyek magyarul is tudó barátaim szerint expresszivitás szempontjából világelsõk) kivételével nem tanultam meg tõlük magyarul. Ami a viszonyt illeti, a románok és a magyarok fõként katasztrófák (lásd az 1970-es árvizet) vagy drámai események (veszprémi gyilkosság) alkalmával tartanak össze, ezért felteszem a kérdést: mi lenne, ha végre az örömeinket is megosztanánk egymással? Hát nem együtt vagyunk az EU-ban, a NATO-ban, Vaslui megyéstõl-mindenestõl? Miért ne örülnénk együtt, amikor ötven évnyi elszigeteltség után újra visszataláltunk Európához, a humán értékekhez? Amúgy könnyekig meghatódtam, látván a veszprémiek viszonyulását Marian Cozma édesapjához…

 
 
 

Lakatos Mihály

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu