buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A Szívásoktól a Pszichoszomatikus életrajzokig


2004.10.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A közelmúltban alig ocsúdtam föl döbbenetembõl, amikor megláttam, hogy egyik jeles szerzõnknek, Gulyás Józsefnek az életmûve szempontjából fontos mûve (Volt idõ. Kötetbõl kimaradt és más versek 1956–1980) összesen száz példányban került ki a nyomdából, amire szinte válaszként került elém Danyi Zoltán Szívások címû, elsõ kötete, amelynek példányszáma 1800. Ez már igen, mondatja velem a remény, hogy száznál azért több olvasója van a vajdasági magyar irodalomnak. Ennek a kis könyvecskének bizonyára, hiszen a Képes Ifjúság mellékleteként látott napvilágot, egy olyan lap olvasói vehették kézbe, amely példányszámának zöme elõfizetõk között kel el, vagyis nem a piac kénye szabja meg olvasótáborát. Danyi Zoltán kötetével indította útjára a zEtna webmagazin és elektronikus olvasóterem a Vulkáni Helikon elnevezésû sorozatát, amely a Képes Ifjúság mellékleteként mindig akkora példányszámra számíthat, amekkora éppen a lap olvasótábora, s ez könyveink példányszámához viszonyítva igen jelentõs. Nem mindegy, hogy egy könyv háromszáz vagy ötszáz példányban jelenik meg, és aztán ott porosodik a kiadó raktárának polcain, vagy ezernyolcszázban, és ennek a példányszámnak a túlnyomó többségét a kezébe is veszi az, aki elõfizetõként a lapot is megveszi.

Eleve nagyobb így a potenciális olvasótábor lélekszáma. Danyi Zoltán mindenekelõtt alapos felkészültségû kritikus, egyéni hangú költõ, s kötetébõl tapasztalhatjuk, prózavilága is sajátos, egyéni, személyes megszólalásra hangolt. Persze a prózában a szerzõ mindig sebezhetõbb, mint a lírában (Láng Zsolt), és ezeket a kötetbe gyûjtött szövegeket is bizonyára éri még bírálat, legelõbb talán a Szappanregény címût a szétzilált szálai miatt, ugyanakkor egy másik értékrend irányából szemlélve ugyanez az elvarratlanság erénynek mutatkozik. Mert milyen lehet a novella egy olyan értékrendben, vagy mondjuk inkább trendben – mint például a múlt század kilencvenes éveinek magyar prózájában –, amelyben a regény is töredékregény vagy novellaregény? Csakis ironikus kaland lehet, a realitás szimulációja, vagy ahogy Háy János írta: „A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idõ”. Danyi Zoltán ironikus a realitással és a metafizikai mélységgel szemben, amikor ezt írja: „Nálunk kétszer van karácsony, kétszer van újév. Meghalni is kétszer fogunk.” Ironikus a mûfajával szemben („fikció és valóság kígyaja olykor hûvös nyirkossággal megérinti egymást”), az irodalommal szemben („Olvasok, abszolút mai regényeket. Õrzöm az égboltot, ránk ne essen. Ránk ne szédüljön teljes lendülettel.”), az olvasóval, amikor hõsét a „Széfer Jecirah utca 4. szám alá költözteti, a márkás zenecuccokat így sorolja fel: „Marantz, Technics, Cunnilingus”, a napi sajtót pedig imigyen: „Narancs, Newsweek, Kuractebi” [szerbül: faszt neked!], a szövegeit esetleg továbbíró kritikussal vagy olvasóval („bogarak közt embernek lenni nem valami nagy mulatság, még jó, hogy nem külön mondatba írtam, így nem lehet idézni majd, remélem”) s nem utolsó sorban önmagával, amikor szövege és könyve végefelé a „parttalan baromság” végérõl ír.

Persze az irónia önmagában még nem szövegteremtõ alakzat, jó beszélõke kell ahhoz, ami a legbanálisabb valóságszimulációt is lényeges történetként képes tálalni, és ezzel a prózaírói adottsággal Danyi Zoltán rendelkezik. Danyi Zoltán Pszichoszomatikus életrajzok címû prózakötete az elõbbihez, a Szívásokhoz képest egy szelídebb, lehiggadt szemléleti és alkotói világot jelenít meg, a korábbi írások iróniája a megismerés bölcsességének egyszerûségébe harmonizálódott, az ott közölt Szappanregény elvarratlan szálaival szemben az itt megjelentetett Patkánykert ciklus a szétszórt szálakat – életrajzokat – nagyon ügyesen szálazza egybe, a könyv egésze az egyszerûség irányába vezet. Amíg az elõzõ kötetben olvasható írásokban szívesen élt a szerzõ a posztmodern játékosság nyújtotta, jópofáskodásra módot adó lehetõségekkel, a nyelvjátékkal, a csavaros mondatokkal, addig az újabb könyv inkább az átgondolt elbeszélésre, a pontos leírásra, a világ dolgai közötti eligazodás egyszerûségére hagyatkozik, és olyan kivetülõ misztikus erõvel hálózza be az olvasóját, ami nem csupán a szövegekhez köti a figyelmét, hanem valami higgadt bölcsességet, vagy bölcs higgadtságot ültet át lelkébe. Hogy valójában lennee minõségi különbség a két kötet között, nem tudom, akár az egyik, akár a másik közelebb állhat úgy a szerzõhöz, mint az olvasóhoz, tény azonban, hogy Danyi Zoltán mindkét kötetben élvezetes prózát írt, és lényeges, hogy eközben mindvégig érzékelhetõ szerzõjének azonosítható jelenléte: prózája, világlátása kiforrott, stílusa felismerhetõ, autentikus szerzõi világképe szilárd alapokat épített prózaírásában.

Utóbbi, alig kilencven oldalas kötete tulajdonképpen monumentális építmény, szereplõi nem a képzelet szülöttei, hanem egy létezõ, részben olvasmányélményekbõl, részben tapasztalatból és ismeretekbõl, részben a valóság elemeibõl táplálkozó öntörvényû világ lakói, akiknek bonyolult életsorsát egyszer csak majd egy vaskos könyv tárja elénk, és akkor majd igencsak elcsodálkozunk. Addig is, figyeljünk erre a fiúra, szemünk láttára válik fontos íróvá. Urbán András írásaival utoljára a fiatal prózaírók szövegeit egybegyûjtõ, A varázsszobor címû könyv recenzenseként találkoztam 1990 táján. E hosszú hallgatás miatt furcsállom, hogy a zEtna Vulkáni Helikon címû sorozatának második kötete a fiatal Urbán életmûvéhez nyúlt vissza, azzal tisztelve meg a szerzõt, hogy a Vajdaságban megjelenõ kiadványok példányszámához mérten a legelõkelõbbek közé emelte az ezernyolcszáz könyvecske kinyomtatásával és a Képes Ifjúság által az olvasókhoz való eljuttatásával.

Persze, marad a kérdés, miért éppen Urbán András Hajnali partizán címû kötete jutott e megkülönböztetetten kiemelt lehetõséghez? Úgy tûnik, egyetlen magyarázat van: a szövegminõség állandósága. Urbán novellái, illetve Gyíkok címû drámája úgy nyelvileg-esztétikailag, mint tartalmilag- tematikailag, mint mûfajilag-mûfajtagadóan eldöntött, letisztult, s bármennyire is furcsa egy, a serdülõés a felnõttkor határán eszmélõdõ, a gyermeki tapasztalatokat felnõtt gondolkodással átértelmezõ fiatal esetében errõl beszélni, de egyben folytathatatlanul le is zárult ez az írással teremtett világ. Urbánnál minden tisztázott, csupán a problémafelvetés újul meg folytonosan. A nagymonológok, levelek, vagy éppen drámai dialógusok formájukat megtalálták ugyan, amivel egyben tagadják is a klasszikusnak mondható alapformákat, de a tematika, az üldözöttség alól nem adnak feloldást. A novellahõsök folyton valami kényszerû menekülési helyzetben találják magukat, és iszkolásra kényszerülnek, noha a szemhatáron nem nyílik elõttük menekvést biztosító hely.

A menekülés talán a felnõtté válással járó megkötöttségekkel szembeni magatartás, a lefojtottság alóli kibúvó keresése, az egyénre rárontó félelem által kiváltott ellenmozgás, mindenesetre uralkodó motívum, ami tartalmilag és formailag is formálja a szövegeket. A novellákat, amelyekben folyton valami megdöbbentõvel, sokkolóval, rémisztõvel találkozunk, amelyek történetmondása mindig valahol az ébrenlét realitása és az álom, vagy az ájulat szürrealista hallucinációival ötvözõdik, és kizárólag olyan szituációkat teremt, amelyek a szabadságot korlátozzák, ellehetetlenítik a létet, menekülésre kényszerítenek, borzongást, félelmet, rettegést váltanak ki, amivel szemben csak az iszkolás vagy a megadás rituális gesztusa marad válaszul. Tóth Lívia Ördöglakat címû, rövid történeteket, naplót, leveleket tartalmazó kötetének olvasása során elsõként szemünkbe ötlõ jellemzõ dolog, az, hogy a szerzõjük nem akar általuk „nagyot” mondani, nem törekszik örökérvényû lényeg(ek) megfogalmazására, nem szervezi explicit morális tanulság köré mondanivalóját, hanem hagyja, hogy a történet maga nyerje el értelmét. Íróként viszonyul a tárgyához, nem pedig publicistaként, miként azt egy kiváló tollú újságíró könyve esetében feltételezhetnénk.

Az írónak minden esetben gondolatai vannak, amelyek a történet által kapnak jelentést: az eleve meghatározott jelentést közvetítõ mûvek nem feltétlenül tartoznak a szépirodalom tárgykörébe. Tóth Lívia kötetbe foglalt írásai igen. A szövegeket olvasva úgy tûnik, a szerzõ szinte témátlanul indítja írását, egy-egy motívumként felcsippentett élménymorzsából kiindulva asszociál a mindennapok történései között, és a látszólag könnyedén lebegtetett elsõ vagy gyakrabban harmadik személyû monológ sajátos szociográfiai hátteret teremtve felsejlõ társadalomkritikai üzenetté formálódik. Éles szem és önfaggató gondolkodás szervezi igényes nyelvi megformálás útján ezeket a kisprózákat, amelyek a legközvetlenebbül szemléltetik, miként válik az olvasó számára látszólag érdektelen motívum általános érvényû elbeszéléssé. „A Nettitia K. Froese nem írói álnév, hanem önálló, alkotó entitás, amely csupán arra a néhány órára kel életre, amíg a lemúriai történeteket írja” – olvasható a Lemúriában nem múlik az idõ címû kötet hátsó borítóján: “Így életrajza tulajdonképpen nincs is. Amennyiben azonban létét álnévként tételezzük, életrajza egybevág Fekete J. József biográfiájával.

A kötetrõl – az összefoglaló teljessége érdekében – a továbbiakban Sáfrány Attila értelmezését idézem: „Ketten élnek a gondolkodásnak, az éntudatnak a házában: Abi al-Maarri és Mahfúz, az apa és a fia, az agg és a gyermek, a tanító és a tanítvány. Ez a világ legmagasabb pontján lévõ otthon, a Négykarmú Sárkány Pagodájának négyszintû épülete, szerintem, Jung éntotalitást jelképezõ mandalája. A két lakó úgy tûnik funkciói szerint világosan elkülönített viszonyrendszerben él egymás mellett, s így kettõjük összege adja a énlátszat egészének a megjelenülését: a gyermekaggságot. A nõi ölet nem ismerõ gyermek, Mahfúz, még csak kétszer hetvenhárom évet megélt, reszketeg lábú öregember, míg idõs atyja, Abi al-Maarri a gasztronómiai és az egyéb, köztük a nõk íze ajándékozta élvezeteknek hódoló véngyermek. A maguk módján tehát mindketten gyermekaggok õk, épp ahogy az énbeli énekben is egybefolynak a tulajdonságok, s így a különbözõ részéneket egyedül az általuk szabadon elfogadott szerepkör szerint lehet beazonosítani. Mahfúzból így lesz gyermek, tanítvány és fiú, Abi al-Maarriból agg, tanító és apa. Magyarán az õ idõt megelõzõ szabad döntésük arról szólt, hogy eljátszák ezen ellentétes, egymást kiegészítõ szerepeket.

Mert aki gondolkodik, s ez az én (cogito, ergo sum), az játszik is! […] A háttérben azonban van egy harmadik szereplõ is, a ház ura, a nagyméltóságú Euszébiosz Eusztathiosz, akinek örökös hivatkozási pontja Szenkuthy. Ki ez a Szentkuthy-rajongó, háttérben létezõ görög nevû valaki az ének belsõ világában? Okkal nem közvetlen szereplõje a Négykarmú Sárkány Pagodájában történteknek. Õ az énnek az a(z F. J. J) néven nevezett külsõ megnyilatkozása, amit az emberek ismerhetnek (többé-kevésbé). Az énnek az az eljátszott szerepköre, ami kívülrõl engedi láttatni magát. Mahfúz és Abi al-Maarri révén viszont ennek az énnek a rejtett, belsõ oldalával találkozhatunk. Az embereknél, a legközelebbiek kivételével, örökké rejtettek maradnak az énnek a belsõ megnyilatkozásai. Mûvészi bátorság szükségeltetik ezek felmutatásához, s ha ez a feltárulkozás mûvészi képességgel is párosul, akkor a magamutogatás emberi szenvedélyét fényévnyire túlhaladva, a mûvész nemcsak megosztott önmagát szerepeltetve alkotja meg mûvét, hanem mûvén keresztül önmagát is újból és újból megalkotja. Ez pedig az igazi mûvészet, az isteni munka jellemzõje. Az ilyen munka az olvasót, a hallgatót vagy a szemlélõt is be tudja vonni az alkotás hatáskörébe. Ebben az esetben, szerintem, vitathatatlanul errõl van szó.” – írja Sáfrány Attila.

„A szöveg és a szerzõ egyek” – olvashatjuk Nagy Abonyi Árpád egyik novellájában. Hõsei, egy kivétellel talán, mindannyian egyes szám elsõ személyében megszólalva beszélnek el történeteket, mert csak a történetek maradnak meg, minden egyéb illékony a múlandóság vonzásában, és a történetek elbeszélése hozza magával az érzéseket, hangulatokat, ambientust és atmoszférát, aminek megteremtésében tapasztalhatjuk meg Nagy Abonyi Árpád írói kiválóságát. Ezek a hõsök élményt képesek építeni az élménytelenségbõl, elbeszéléseiket a szerzõ szavával naturálisnak minõsíthetjük, amelyek egyfajta atmoszféraprózaként mûködnek, és mindig valamennyit kimondatlanul hagyva lebegtetnek, kicsit a misztikum, kicsit a fantasztikum, de leginkább a fantázia irányában nyitva teret a történet továbbgondolásának. Nagy Abonyi Árpád Kosztolányitól kölcsönzött alakmása, Esti Kornél például abba a poros, bácskai városba tér vissza egy szeles novemberi éjjelen, amelyben már életükben is többször meghalnak az emberek.

Ebben a városban az emberek a másnapi újságot olvassák, mosolyognak, de valójában keserûség emészti õket, s egyszerre csak rádöbbennek, hogy tulajdonképpen sohasem éltek. Valahol itt, az élet megélésének lehetõségei faggatásában gyökerezik Nagy Abonyi Árpád prózaírói ihletése. A Tükörcselek novellái ugyanis nem is tûnnek annyira cselesnek, hagyományos novellaként olvashatók, lassított tempójú szövegek, a közvetlen élmény közvetlen elmondásának benyomását keltik, és kitûnik belõlük, hogy nagyon átgondolt az a világ, amelyben a novellahõs, vagy novellahõsök járnak, kelnek. Ez a világ éppen az ésszerûen megtervezettsége miatt valószerûtlen. E világ mögött, ami tulajdonképpen egy hamismás, egy látszatvilág, mélyen ott munkál Nagy Abonyi Árpád prózájának alapvetõ mozgatóereje, a világ megismerésére törekvõ igyekezet. „Már minden történetet elmeséltek egyszer” – írja Nagy Abonyi Árpád egyik novellájában, abban, amelyben írói továbblépésének lehetséges irányai fölött is tépelõdik.

Ezt a megállapítását a szentenciákkal szembeni kellõ fenntartások mellett el is fogadhatjuk: arra azonban, ahogyan Nagy Abonyi Árpád meséli történeteit, érdemes odafigyelni, nyelvi fegyelmezettsége a világgal szembeni kellõ kíváncsisággal párosulva szépírói erényekbe ötvözõdött, novelláit csak egy módon lehet olvasni – élvezettel. Bõrfotel, szecessziós olvasólámpa, némi szivarfüst, testes vörösbor vagy gyûszûnyi gyomorkeserû, s nem utolsó sorban az irodalom iránti tisztelet illik hozzájuk, akárcsak a kortárs vajdasági prózairodalom legjavára odafigyelõ Vulkáni Helikon sorozat minden darabjához.

Danyi Zoltán: Szívások
ZEtna–Képes Ifjúság, Újvidék
2002

Urbán András: Hajnali partizán
zEtna–Képes Ifjúság, Újvidék
2002

Tóth Lívia: Ördöglakat
zEtna–Képes Ifjúság, Újvidék
2002

Nettitia K. Froese: Lemúriában nem múlik az idõ
zEtna–Képes Ifjúság, Újvidék
2003

Nagyabonyi Árpád: Tükörcselek
zEtna–Képes Ifjúság, Újvidék
2004

Danyi Zoltán: Pszichoszomatikus életrajzok
zEtna, Zenta
2004

Fekete J. József

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu