404 Not Found
404 Not Found
Please forward this error screen to fd.langall.com's WebMaster.

The server can not find the requested page:

  • fd.langall.com/my.txt (port 80)
2019. október 21, hétfo
Orsolya napja





















Évfordulók:
1878: Krúdy Gyula születése (Nyíregyháza)
1940: Megjelent Ernest Hemingway Akikért a harang szól című regénye
1969: Jack Kerouac halála (St. Petersburg)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Távlattalan közelmúlt


2004.09.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

KORSZAKJELLEMZÕ JELLEMRAJZOK
Több mint érdekes könyvet írt – persze limitált publikumnak – szubjektív tárgyilagossággal Szalay Károly, aki a futó tapasztalatszerzéshez fölös esztendőkig dolgozott, mint a Kardos György-kormányozta Magvető Kiadó szerkesztője. Átkosbéli minőségében én akkor csak felületesen találkoztam vele. Nem kerültem hosszadalmasabb kapcsolatba ÁVH-s stichű főnökével sem. Pedig első négy könyvemet (főleg a Szalay által dicsért Bor Ambrus be nem avatkozó közreműködésével) éppen hogy ő adta ki.

Eleinte elfogadott szerzőjeként néhányszor beszéltünk könyvügyekről. Így utólag csak megerősíthetem Szalay véleményét a saját önismereti problémáival bajlódó, feszülten nyugodt, kínosan udvarias, de gőgösen távoltartó ember érintkezési stílusáról. Bizonyos dolgokban vele is játszadozó barátja, Aczél György joviálisabban egyúttal intrikusabb lazasággal lépett föl velem szemben egyetlen hatszemköztinken. Bugyuta heherészésre késztetőleg azt a nemes föladatot tűzte ki célomul, megbízva a népszerű filmlap szerkesztésével, hogy ha jót akarok, leszek szíves kötelezőleg rávenni leendő kollégáimat, ne a seggüket fordítsák kérem a (szerinte) sznobisztikamentesen informálandó átlag olvasók felé. Az Ezredes ilyesfajta szaftos megnyilvánulásairól nekem nincs tudomásom, s csak feltételezés formájában számol be effélékről értékelője is. Inkább arra utal jó néhányszor nyomatékosan, hogy Kardos a szerviliseket nagyon nem csípte. A nyílt ellentmondást műveltségi háttérrel megkockáztatókat (amilyen a szangvinikus szerző is lehetett) azonban becsülte, vagy elviselte. Csupán akkor bánt velük kesztyűtlen kézzel, ha úgy kívánta a pártpresztízzsel vegyes érdeke, avagy a pillanatnyilag fel-felfortyanó szeszélye. Szót nem tartó nonchalace-áról én is regélhetnék. Mikor a New Hungaryan Quarterlyben megjelent kritikáimból sebtében kötetet állíttatott velem össze, néhány hét múlva a velük egy házban dolgozó feleségemmel küldte vissza indoklás nélkül. (Végül a Kossuthnál jelent meg; hamarosan.)

Szalay Károly rugalmas időrendet tartó, az apropos- kat kedvtelve kihasználó visszatekintéséből egy meghasonlottságát vagy kételyeit súlyosan titkoló, borús hangulatú, mohón autodidakta, a modern kultúrára fogékony, s ízlését állandóan pallérozó személyiség bontakozik ki. Egyéb kisded (vagy kegyetlen) szórakozásai között szerepel kapitalisztikus tényező; hiszen ő volt a keresztfinanszírozás egyik úttörője. Ezenfelül szívesen csaklizott el a másik nagy kiadótól politikailag kényes alkotásokat, csupán azért, hogy a prózaíróságára rátarti, rangos Illés Endre orra alá borsot törjön. Egyszersmind bebizonyítsa neki és másoknak, hogy egy akár szabadosan független Kardos igenis többet engedhet meg magának, mint a fölöttesi óhajok kiókumlálásában bizonytalan Szépirodalmi-béli patron. Azt hiszem, senki se tudja, micsoda konokság, netán rekompenzált bűntudat lakozott a tisztázatlan múltú, szorgalmasan tevékeny kultúrpolitikus lelkében, amikor számos életrevaló kezdeményezést karolt fel és valósított meg következetesen. Tépázott jelleme alapvető minőségéről alkalmi biográfusa se foglal össze tacitusi tömörségű ítéletet. Valamiben mégis leteszi mellé a voksot: kiadófejlesztésből és szelektált értékpártolásból – mondja – csillagos jelest érdemel, meg hálát azoktól, akiket fölfedezettjeiként futtatott. Más kérdés, hogy munkatársának, beosztottjának lenni nem mindig volt nyugdíjbiztosítás.

Látványosan soha ki nem mutatott kegyeit elveszíteni könnyebb volt, mint meggyőzni arról, hogy militáris szigorkodásaiban ő is tévedhet. Az érezhetően gyors iramban készült esszé-memoárról még annyit: minél több olvasót-tanulmányozót kívánnék neki a fiatal irodalomközeliek táborából. Hadd lássák legalább közvetve, mi az, amitől csak-csak megmenekedtek, illetve gondolják át, vajon az ő tehetségük és kitartásuk minő fogadtatást kapott volna az említett időszakban, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Kisebb sietségről és árnyalt átgondoltságról tanúskodik a hibás karakterű kiválóságok becsülésére és tiszteletére megbocsájtólag képes Szalay másik kompakt portréja, az Arcok tört tükörbenből. Az államtitkárságára büszke, ám egyetemi tanárságra száműzött Bóka Lászlóról én csak egyetemistaságom után, debreceni könyvtáros ismerőseim révén tudtam meg, hogy hibátlan ízlésű, világirodalmi tájékozottságú, nagyszerű tanári erényekkel ékes egykori tanárom (és vizsgáztatóm) micsoda szégyenteljes tanulmányokat (is) elkövetett a muszáj-marxizálás jegyében. Szalay most vesébe látó írásával hitelesen dokumentálta az elsőrendű szellem meghasonlottságát és rossz döntéseit, amellyel a karriervezényeltség jármát nyakába vette.

Írónk, aki 1953 és 1956 között Bóka László aspiránsa volt, úgy mutatja be mesterét, mint írmagul maradt professzort az 1950 körül tucatszám kiebrudalt-lefokozott kollégák közül. (Korrajza körültekintően érzékletes. Nem beszélve arról, hogy önéletrajzi foszlányokat is bőven tartalmaz.) Méltatva beszél regényeiről és jól teszi, mert nemcsak nevezetes Őszi naplója remek, hanem például a groteszk Nandut sem kellene a teljes feledésnek beborítania. Életszeretetéről, állatpártolásáról, grandseuigneurségéről fölnézőleg ejt szót. Nem hallgatja el szerelmi kapcsolatait sem, de betartja az úriemberi tapintatot, tekintettel a hátrahagyottak érzékenységére. A sokszempontúságával és személyességével operáló két terjedelmesebb tablót életképek, anekdoták, megfigyelések, karcolatok, glosszafélék, vázlatok egészítik ki. Jóllehet majd mindenik híres magyarokról vall, középpontjukban a kommentárokkal soha nem fukarkodó Szalay áll.

Jellegzetes megismernivalókat örökít meg róluk és viszonylataikról, gyarapítva és alakítva az utókor jó-rossz emlékeztet. Legjobban a Tersánszky-eseteket élveztem közülük, no meg a Bálint Endre-bonyodalmakat. Az a visszaemlékezése se mond kevesebbet, amely Balczó András országos megbecsülését bizonyítja, népművészeti kályhacsempék ajándékozása tárgyában. A névteleneket megelevenítő kurta munkál finomak. A balatoni csónakos, a frusjagorai szerzetes, vagy a randalírozó orosz megszállók jobbik oldalát felvillantó Az őr azt igazolják, hogy szerzőnk az intim műfajokban sem enged a művészi negyvennyolcból.

Szalay Károly: Arcok törött tükörben
Hét Krajcár Kiadó
260 oldal, 1380 Ft

KÁDÁR-IDŐK – FILMNÉZETBŐL
Egyetlen keményen visszakérdező interjúalanya volt Gervai Andrásnak, miközben ő – megszokott understatement firtatgatással – tizenöt kompetens szakembert (mindenekelőtt alkotókat, de abszolút nem mellesleg) funkcionáriusokat is megszólaltatott a huszadik század hatvanas-nyolcvanas éveinek filmes világáról. Bacsó Péter nevezetes szatírájára alludáló, A tanúk című áttekintésében a kádári konszolidáció első öt esztendeje alatt szolgálatot teljesítő filmfőigazgató, Dr. Papp Sándor a tapasztalt kritikus álnaív kérdésére így vágott vissza: Miért gondolja, hogy a rendszernek, amely fizette az alkotókat és hatalmas összegeket költött a filmek gyártására, a rendszert bíráló filmeket kellett volna favorizálnia? Gervainak persze esze ágában sem volt (hajdani kollégájaként igazolnám: akkoriban sem), hogy az eleinte rigorózusan-fenyegetően felügyelő, később engedékenyebb-ravaszabb, végül korszakbontóan tehetetlenné erőtlenült kultúra-politikusok nem az említett „aki penget az pöcögtet” alapozású skizofrén sértődékenységgel reagáltak a művészek struktúra-kritikai kísérleteire.

Ugyanakkor, élükön az örökös – egyúttal panaszos – kompromisszumokra szorító Aczél Györggyel, végeredményben szinte minden oroszlánfarok-rángató próbálkozást el kellett fogadniuk a pénzük után szaladás meg a retorizálós ingerület különös keverékével együtt. Ennek keretében elég sokszor úgy tettek (azt tetették), hogy a bíráló tartalmú filmi megnyilvánulással egyetértenek, csak megfogalmazásának módjával nem – ami a kekeckedéstől a betiltásig terjedő, szövevényes apparátusi intézkedéseikhez vezetett. A valamikor érdekeltek s a jelenlegi érdeklődők számára azért látszanak fontosabbnak három szóra bírt főigazgató elmélkedései jó néhány prominens művész válaszainál, mert pontosan ezekben a konkrét ügyekben, főleg a teljesen kész filmek bemutatása körüli huzavonákban lepleződik le a Kádár-éra kellemetlenkedő- rendszabályozó belső természete és embereinek viselkedése. Főként persze a Szovjetunió és a bolsevik típusú mentalitás elleni – képzelt vagy tényleges – támadásoktól féltek az illetékes fő- valamint alájuk beosztott kultúrnyikok.

Az irodalmi területről átigazolt, széles látókörű Szabó B. István az utóbbiak érzéseit határozza meg, amikor a csúcsvezérlés meg a filmkészítés között pozícionált főigazgatókat nemes egyszerűséggel puffereknek nevezi. Nemcsak a vele zajlott beszélgetésből tűnik ki, de ő mondja meg a legkerekebben, hogy Aczél György virágkorában soha nem várta el az amúgy rangos és jól fizetett „személyzettől” utasításai száz százalékos teljesítését. Sőt, megvetette az ilyesmire törekvő mamelukokat. A kötet szerzőjének célirányosságát és szemfülességét dicséri, hogy tartalmas lábjegyztelési szokásainak köszönhetően éppen ide függesztette az egyik igen tisztelendő dokumentumfilmes, Dárday István megfigyeléseit a filmfogadások penetráns légköréről: „Ezekben az összejövetelekben volt valami riasztóan visszafogott álnokság, meghunyászkodó képmutatás, óvatos taktikázás, pókerjátszmás blöffölés az egyenes szókimondás helyett.” A film-főigazgatóság harmadik vezetője, Kőhalmi Ferenc is szolgál némi meglepetéssel a magyar filmművészet presztízsére valóban büszke Aczélról, midőn arról tudósít, hogy (talán az illúzióit védve) igyekezett minél kevesebb (!) filmet látni. Kőhalmi egyébiránt olyan konok zsenikkel is találkozott tevőlegesen, mint Bódy Gábor vagy Jeles András.

Az ő ellenőrizett regnálásához fűződik a Társulás Stúdió felszámolása, amit különben fájdalmasnak érez, de egyedül nem tudott megakadályozni, vagy átmenteni. Magát szerencsésebben hasznosította újra, amikor főigazgatóból kuratóriumi taggá jelölték. Gervai számos interjújában megpróbált véleményeket gyűjteni a rendszerváltás utáni helyzetről. Némelyik továbbdolgozó, például a bölcsen ironikus Jancsó Miklós arról számolhatott be, hogy ekkor nyitja meg művészete újító periódusát, s közben betekintést enged bizonyos finanszírozási kulisszatitkokba. Ugyanez a kedves világra-csodálkozás jellemzi a Makk Károly-diskurzust is. Rendezőnk elárulja, hogyan lehetett kijátszani a forgatókönyv-átírató eszelősség követelményeit. (Ugye, hát a cenzorok...)

A már elkészült filmek besorolási rendjéről (I, II, III, IV, ezen belül A, B, C) az a Herskó János közöl adalékokat, aki azért disszidált, mert mélységesen kiábrándult abból a nagy alaphazugságból, hogy az irányítók mindig mást mondtak és mindig mást csináltak. Bacsó Péter ismételten szórakoztatva meséli el A tanú fogadtatásának szociálpatológiailag szimptomatikus részleteit. Említ mai dolgokat is; én személy szerint többet szerettem volna hallani a remek Sztálin menyasszonya visszhangtalanságáról. Minél közelebb jutunk az olvasásban a magyar élet viszonyainak feltérképezésére esküdött rendezőkhöz, annál eklatánsabbá válik, hogy a hatalom tőlük tartott a legjobban. Már a módfelett strapabíró self-madewoman Mészáros Márta válogatott esetei arról tanúskodnak, hogy mennyire ódzkodtak mind a finanszírozók, mind a kritikusok a társadalmi realitások kendőzetlen megjelenítésétől. De aztán először Gyarmathy Lívia talpnyalás-képtelenségének krónikája, majd Ember Judit konokul tisztességes vállalásainak kálváriája végképp azt bizonyítja, hogy az igazság az, amitől a mindenkori hatalomhoz ragaszkodók rettegnek. Bizonyos jelzések arra is utalnak, hogy ez ma sincs teljesen másként, noha a támogatók valójában egyre kevésbé tudják állni – néhány kivétellel – a borsos költségeket.

Ami a közreadott beszélgetések önbecsét, erősségét, kompaktságát illeti, nekem azok lettek abszolúte meggyőzőek, amelyek valahogy arról szóltak, hogy a maguk útját járóknak is volt (van) helyük a Nap alatt. Gaál István (Nagy Lászlóra emlékeztető) igényes alkutlansága, Almási Tamás megszállottsággal vegyes tényfeltáró következetessége, Gazdag Gyula folyamatos undora (nagy teljesítményeikkel együtt) azt mutatja: nem mindenkinek kellett zavaros felső kapcsolatokat létesíteni ahhoz, hogy maradandó műveket hagyjon utókorára. A hatalomhoz dörgölőzés leleplezett technikái pedig arról árulkodnak, hogy az igazán erős egyéniségek olykor ezt is túlélik, főleg, ha nem engedték túl közel magukhoz azt a bonyolultan szánalmas, lehúzó közeget, amely lecsapolhatatlan mocsárként általában elmerüléssel fenyegeti a vigyázatlanokat, az evickélőket, és bizony, a talajtalan cinikusokat is.

Gervai András: A tanúk
Saxum Kiadó
351 oldal, 2800 Ft

 
 
 

Iszlai Zoltán

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu