404 Not Found
404 Not Found
Please forward this error screen to fd.langall.com's WebMaster.

The server can not find the requested page:

  • fd.langall.com/my.txt (port 80)
2019. október 21, hétfo
Orsolya napja





















Évfordulók:
1878: Krúdy Gyula születése (Nyíregyháza)
1940: Megjelent Ernest Hemingway Akikért a harang szól című regénye
1969: Jack Kerouac halála (St. Petersburg)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A líra sötét eredője


2004.09.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Utazásról szól ez a könyv, utazásokról egy pont körül, az éji útrakelés mindig kiújuló nehézségeiről, s egyáltalán az éberségről és a szakadatlan ébrenlét költői állapotáról. Utaztató könyv tehát, még ha tipikus és monotóniáit a versformákba is átsugárzó mozgása a fáradt, céltalan séta csupán, az „ugri-futi vánszorgi” (hogy Tandori legújabb, saját megjelöléséhez folyamodjunk), a helyben oda- és visszaút. Az egyhelybenállás (vagy a végtelenedő írásfolyamat révén: egyhelybenülés) palinódiái e költemények, amennyiben az „eleven elzárkózás” szűkülő magánterét bemutatva felidézik olvasójukban hajdani ellentételeiket, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, az európai nagyvárosok frissen felfedezett élményéből születő (szöveg)világokat.

A nyitott és zárt műalkotás eszménye, a vers transzcendens vagy bennfoglalt igazsága, az én és a másik problémái: ezek a kérdések alkotják azt az egyre jobban feltérképezett, olykor szinte teljesen felderítettnek látszó poétikai mozgásteret, ahol Tandori még saját megelőző kutatásai, mélyfúrásai ellenére is mindig talál egy kérdéses pontot. Pontot a kiinduláshoz és pontot a lehetetlen bevégzéshez. A Kosztolányitól kölcsönzött kötetcím (a fejezetnyitó mottókkal egyetemben) jó érzékkel utal a haladás, a linearitás, a végcélképzés költői szándékára, ugyanakkor egy ál-teleologikus felfogásban (talán az életmű mélyebb logikájának figyelembevételével) másféle olvasásra csábít. Amenynyiben igaz, hogy Tandori művészete eleve az extenziót, a sorrend helyett a szabad kiterjedést, az Egész átköltetlen bemutatását célozza, s mindenkori művei egy négyzetkilométerekben kiteríthető egyenrangú és egyidejű végtelenített vállalkozás részei csupán, úgy az is igaz, hogy ebben az elképzelésben bajosan léphet föl bármi a lezárás, a véglegesítés, a finalitás igényével.

Tandori éje a napszak allegóriák közismert és évszázados megfejtéseitől különbözően nemcsak a halál, a vég, az emberi mulandóság jelölője (annak is), de hordozza a versről, mint éji tárgyról alkotott számtalan, változatos meghatározásának tanulságait is. Itt nem az „éj, a bor, a cigaretta” fogy el (miként a kötetben megidézett Vas István Ötven felé című versének zárlatában), hanem a fény, a hang, a lég, vagyis szinte minden. A könyv csodálatosan egyszólamú (bár külső forma tekintetében igen sokszínű) beszélője, aki a romterepen felébredő, emlékezetvesztéssel küzdő filmbéli clochard-dal rokon figura régóta Tandorinál (ld. Henri Colpi: Ilyen hosszú távollét című filmjére utaló, azt feldolgozó műveit), erről a végsőnek megélt kisemmizésről beszél mindvégig.

Ameddig beszél, hiszen a könyv utolsó, üres vagy néma fejezete már a költői (vagy nem is oly költői) szó visszavonása utáni első jeladásnak tekinthető. A kötet kezdő- („S mondám…”) és végszava („…nem szól többet a száj.”) közti munkálkodás, a kimondásban megtestesülő folyamat itt olyan falba ütközik (illetve olyat épít önmagának), ami egyszerre állja el előtte az utat és jelent megérkezést a továbbiakban. De amíg idáig elérünk, addig is az ébredés, a valóságról szőtt álom, az amnézia ismétlései és adakozás-vágy keverednek a versek soraiban, az elvesztett, felidézhetetlen (mert elfelejtett) egész, valamint az újonnan feltámadt környezet (még ismeretlen) semmije között megrekedve.

Tandori a költészet romterepén járva talált eszközei segítségével azért fordíthatja mégis e negativitást vissza, mindenné újra, mert a létező világ végső abszurditása, abszolútuma kizárólagossá válik az azonosítás és az adomány ’poiein’ értelmű, ősi gesztusában. Az éj: a vers, az ihlet, az inspiráció ismeretlene, rejtélye, a hallgatásból kibontakozó szó misztériuma is, vagyis az éj felé tartó utazás a líra sötét eredőjébe vezet. Tandori éje épp ezért nem tételekkel kivilágított, biztonságossá tett éjszakai útvonal, hanem valódi sötétség, olykor a tapogatózás néma, veszélyekkel is megtűzdelt közege. A költészet lehetőségei szerinte láthatóan ott keletkeznek vagy sokasodnak, ahol a nemlét, a halál vagy a puszta semmi közelít feléjük.

Ezért lehet a könyv egyik leggyakoribb képe, a széthintett por: annak az állapotnak a jele, mikor „nincs több név, maximum ékezet, / nincs nyelv, nincs gondolat…” (Már csak úgy po), amikor minden, ami a megszólalás jelenlegi körülményeit körvonalazza és összetartja, átvált a tiszta poézis megfeleltetés nélküli (ön)azonosságába, az elragadtatás (~ por, szél) felkavaró élményébe. A megszűnt, széthullt, szétaprózott, felismerhetetlen és nyelv nélküli kvázi-szubjektum vissza-visszatérő és ideális tárgya ennek a költészeti felfogásnak, mely saját létalapját és érvényességét már régóta a létezés ’prae mortem’ jellegéből meríti. A semmi közelében tobzódó nyelv uralhatatlansága, a nyelvi jelenlét határtalanságának tudatos átélése, a kevés/semmi és a sok/minden kizárólagosságainak precíz és kitartó szemlélése jellemzi ezt a kötetet és Tandori egész jelenkori költészetét egyaránt. Ez pedig (utánzás vagy a visszatérés szándéka nélkül) emlékeztet a nyolcvanas évek nagyarányú magánkísérleteire, mikor a hosszú és rövidvers, valamint a kötött-szabad verziók, vers-próza konvenciók a maihoz hasonló dialektikában állapodtak meg legtöbbször.

A daltól visszalépve itt még a kötött vers is kevésbé feszes formát eredményez, amiből bármikor elképzelhető a kilépés, sőt, a versek többségének tanúsága szerint ez a beépített megbotlás ezúttal szinte elkerülhetetlen. Az élményanyag különbségeinek ellenére is igaz, hogy az érett Tandori jelentős, nyolcvanas évekbeli lírájának szerkezettípusai közül számos kreatív és ötletes módon vesz részt és kezdeményez az új művek alakulásaiban (és ha akarjuk, valóban, Az Éj Felé, ez a 65. mezőről küldött költői tudósítás szimbolikusan is ott folytatódik, ahol a Megnyerhető veszteség képzetes hatvannegyedik darabjával véget ért.) Nem változott a vers, mint két (vagy egy) pont közti út markáns javaslata sem: ahogy a többnyire fent vagy bent kezdett, rögtönzésszerű dikció a versközép mindig újragyúrt, végképp jellegzetes anyagából eljut a szervesen következő, mégis leszakadó, önállósulni kész zárlat nagypoéziséig.

A minden és semmi akkor és ott is sokszor összeszikrázó feszültségéből, nyelvelméleti kiszámolójából itt mintha végül a semmi maradt volna csak meg, de e semmi sosem azonos a szótár semmijével, vagyis az egyszerű, kitöltetlen hiánnyal, hanem azzal a verstéren kívüli, irodalmon, de felfogható kultúrán is túlmutató ponttal esik egybe, aminek jelölésére a Tandori-líra az eltelt évtizedek alatt sokféle, eredeti és egymástól igencsak eltérő jelrendszert dolgozott ki. A semmi kérdése azzal a létező vagy nemlétező ponttal függ öszsze, mely az író újabb, geometriai ihletésű prózájának vissza-viszszatérő indítékaként van jelen. A vers, amennyiben azonos ezzel az egyetlen, kérdéses identitású pont közti úttal (ahogyan azt Tandori állítja), legerősebb szavaként a semmit kénytelen örökkön kitűzni önmagára. A semmi helye az egyetlen helyettesíthetetlen pont a versben, hiszen a vers naiv vagy (Tandori esetében bátran állíthatjuk) tudatos reflexiója eleve ezzel az önmagát megnevezni képtelen eredettel szembesül állandóan.

A semmi azonban, ha az ihlet tárgyát, irányt és végcélt jelöl, mint e műveknél, mozdulatlanul áll a képzeletbeli és nagyon is valós versközépen. Tandori költői matematikája vagy „metamatikája” jellemzően és stílusosan nem a természetes számokkal foglalkozik, hiszen életművének hívógesztusa, a „sok” a voltaképpeni számolatlannal azonos. A szám absztrakciója érdekli, így az egyetlen és a végtelen között oszlik meg valódi figyelme (Ld: MUV 8). Ez az egyre inkább nyelvi tagolású axiómává alakuló, vagyis önpályán mozgó s azt ellenőrző költői önfegyelem a vers szívébe tartó hosszú útja során egybelátja végül a távozás mindegyre tovatűnő éji csillagpontját és az egyetlen, elérhetetlen Vers utáni vágyat. Tandori minden könyve, így ez a könyv is „töredékként, idegen egészként” arra a majdani, lezáratlan egységre mutat, mely az életmű maga s ami persze példázatosan maga is rész csak, egy megnevezetlen egész jól megmunkált töredéke. Ezért a költői szó, mint eszköz fogyatékossága, a megnevezés hiányérzettel teli tapasztalata marad rendre a költő kezében, mint az éj egyedüli maradéka a reggel esetleges beköszöntével.

A líra sötét eredője, az Egy - régóta sejti – talán elérhetetlen, de a hozzá vezető út a sok, a megszámlálhatatlan, a végtelen útja, mely mindig tartalmazza azt a vers születéséhez elengedhetetlen, mértanilag pontos és kicentizett reményt, hogy e hallatlan első/utolsó pont még innen belátható.

Tandori Dezső: Az éj felé
Tiszatáj Könyvek, Szeged
152 oldal, 2400 Ft

 
 
 

Tóth Ákos

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu