buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 6, péntek
Miklós napja





















Évfordulók:
1935: Bertók László születése (Vése)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A város költője


2004.06.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Nem lennék méltó a másfél éve büszkén viselt felcímre (Gyulai látószög), ha nem adnék hírt arról, hogy figyelemre méltó monográfia született a város költõjérõl, a tíz éve elhunyt Simonyi Imrérõl. Ugyan nem volt õ mindig a város költõje, sõt a városi hivatalosságok által az 1956-os forradalombeli tevékenysége miatt évtizedekig kifejezetten üldözött volt, „ellenforradalmárnak”, a „szocializmus ellenségének” titulált, de amúgy is kétes hírû, ezért nyilvántartott, és késõbb is inkább csak tûrt, mint támogatott, egyik verse szerint: „fölösleg-hordalék-alak”. Az õt csak távolabbról látó, ismerõ lakosok számára is kezdetben inkább valamiféle különc, „presszótündér”, kisvárosi krakéler, rosszabb esetben szoknyapecér, dologtalan anyaszomorító, de még késõbb is inkább az életmódjával, nem titkolt különvéleményével, úri (polgári?, költõi?) gõgjével a környezetét, a szocializmus uniformizált városlakosait irritáló jelenség, mint országosan ismert, elismert (a hetvenes-nyolcvanas években már díjakkal is elismert) költõ, akivel büszkélkedni lehetne. Igaz, azon kevesek számára, akik tanítványként vagy barátként jártak hozzá talán még több is, a Mester, a másként gondolkodás, a szabadon gondolkodás, az ellenzékiség élõ szimbóluma. Alakját, ellentmondásos személyiségét, a városban betöltött szerepét, szembenállását a mindenkori városi „illetékesekkel” pozitív és negatív töltetû pletykák, legendák sora övezte, s övezi mindmáig.

Hivatalos megítélését illetõen azonban (fõként a rendszerváltozást követõen) mára alapvetõen megváltozott a helyzet: az elsõ, demokratikusan választott önkormányzat még életében, 1991-ben elsõként emelte díszpolgárai közé, s halála óta nemcsak emléktábla õrzi emlékét utolsó lakhelye közelében, a Százéves cukrászda falán, bent a cukrászdában pedig emlékkiállítás, nemrég civil kezdeményezésre (de városi támogatással) már szobrot is állítottak neki. A Gyulai Várszínházban az elmúlt években a Dramolettek címû mûvébõl, illetve verseibõl két önálló színpadi elõadást is létrehoztak. A helyi katolikus gimnázium néhány éve már országos versmondóversenyt rendez költészetébõl. Az önkormányzat támogatta emlékháza létrehozását a határ túloldalán lévõ Simonyifalván, a költõ szülõfalujában. Csibra István monográfiája is a városvezetés támogatásával jött létre, s áprilisban a városi önkormányzat konferenciát is rendezett a költõ életmûvérõl. Az egymást követõ gyulai hivatalosságok tehát ma már láthatóan megbecsülendõ értékként kezelik szellemi örökségét. Bonyolultabb kérdés, hogy a város lakossága, az egykori tanítványok, a sorra megtagadott barátok szûk körén túl mennyire ismeri, és mennyire érzi vajon szintén a magáénak.

Ugyanis tíz év egyrészt nem olyan nagy idõ ahhoz, hogy a városlakosok (hogy ne mondjam polgárok) az egykor köztük élõ embert, a maga emberi gyarlóságaival elfeledhették volna, jóllehet magam is Csibra Istvánnal értek egyet, aki szerint „a mûvekben megtestesülõ költõi teljesítmény a döntõ”. Másrészt elég hosszú idõ akkor, amikor éppen egybeesik az irodalmi kultúra presztízsveszteségével, az író, költõ szerepének, rangjának leértékelésével, a versolvasói kedv csökkenésével. Pedig a városi illetékesek okkal éreztek rá arra, hogy Simonyi Imre kultuszát érdemes fenntartani, ápolni. A magyar irodalomtörténet számos olyan alkotóról tud ugyanis, akinek a neve, tevékenysége valamely vidéki városhoz szorosan köthetõ, miközben egyetemesen érvényes (legalábbis magyar nyelven) mûvészetet hozott létre, de kevés olyanról, aki haragban, szerelemben anynyira összeforrott volna a maga városával, s annyi alkotásában, v e r s é b e n megörökítette volna azt vagy annak egy-egy részletét, mint Simonyi Imre. Aki elsõsorban „régi” (a két háború közti) Gyulát, A drága várost, annak számtalan valóságos helyszínét (A Vár, „Reinhardt” teraszán, A gyulai Nyári-Színkör, A Komló teraszán, A gyulai korzó, Aranykereszt patika, Kis fahíd a Körösön, Törökzug, Csíkosér stb.) és hõsét (Erkel Ferenc, Apor Vilmos, Kohán György stb.) – de részben a saját fantáziájából és nosztalgikus hajlamaiból is teremtett várost – emelte a poézis magasába hangulatos versek, Gyulai krétarajzok tucatjaival.

A város nemcsak létezésének volt adott és választott színtere, de költészetének is egyik legfõbb ihletforrása, ugyanakkor a verseiben megjelenõ város már a maga személyes lírai univerzumává alakult, amely költészetének olyan alapvetõ, általánosabb érvényû motívumaiból is épült, mint például a Szerelem (a Lányok) és a Haza, vagy mint a javíthatatlan világgal és emberrel szembeni idegenségélménye. A városhoz fûzõdõ ellentmondásos viszonyát már egy 1945-ös újságcikkében megfogalmazta (Közünk volt egymáshoz), Gyula megyeszékhelyi rangjának fenyegetõ elvesztése kapcsán, amikor még nem tartotta magát költõnek, csak jegyzetírónak: „A férfi számára a fontos az, hogy találkozzon egyszer az élménnyel, – hogy közöm volt hozzád: Város. Mert rólad beszélek, mert te voltál az élmény: Város. Város: – olyan jó íze van most ennek; kimondani: Város. Annyi minden után kimondani: Város. Nem törõdni, hogy sznob vagy és kicsinyes, közönyös és bosszúálló, – csak mondani a nevet: Város.” Város, ami kezdetben barát volt, majd tiszta ellenféllé, abból gyûlölködõ ellenséggé vált – a cikk szerint –, s aminek sorsa a pusztulás. A cikkíró ugyanakkor megvallja, hogy számára mégiscsak azt jelenti, amit legjobbjai számára: „minden bántás ellenére.

Egyetlen. Lehetõség!”, s hogy a hatalmi döntés ellenére „te maradsz: a Város”. Csibra István szerint a cikk azért figyelemre méltó, „mert vissza- és elõremenõleg összefoglalja az elõzõ húsz és az elkövetkezõ ötven esztendõt”, de talán azért is, mert elgondolkodtathat afelõl, hogy Simonyinak a várossal szembeni sajátos ambivalenciája mennyiben a kommunista rezsim eredménye, s mennyiben korábbi keletkezésû, esetleg mennyiben költött, mitizált. A monográfia szerzõje természetesen nem a kisvárosi poétára helyezi a hangsúlyt, hanem épp ellenkezõleg, mindenféle lefokozó megközelítést kerülve, s a bevezetõben is vállaltan azt kívánja felmutatni: „hogyan is lett a poeta minorból látszólag igen egyszerû poétikai és retorikai eszközei ellenére poeta major, azaz jelentõs, nagy költõ.” A kicsi és a nagy relativitásától eltekintve most, világos a szerzõi szándék: rá akarja irányítani a figyelmet Simonyi Imre költészetére, be akarja bizonyítani, hogy a 20. század második felének magyar költészetében kiemelt hely illeti meg azt. Ennek érdekében egy alapos, a magánlevelektõl az oral historyig terjedõ, különbözõ források felhasználásával készített, számos korábban homályban lévõ mozzanatot jobban megvilágító életrajzi vázlat és személyiségrajz után a pozitivista módszertanra emlékeztetõ módszerességgel sorra veszi az 1956-os Tisztességes írástól a Költõ törvénye címû posztumusz kiadványig az egyes köteteket.

Részletes gondolatiformai elemzésnek veti alá a fontosabbnak ítélt verseket, gazdagon támaszkodva a kortárs recepcióra, az éles bírálatokkal (ami egyébként feltûnõen kevés) e költészet eredetisége, „ómódi modernsége”, „lírai realizmusa”, par exelence alanyisága melletti kortársi véleményeket, illetve saját érveit szembeállítva. Ezen módszertan alkalmas arra, hogy e sajátos, számtalan forrásból táplálkozó, számos kortársi költõi világgal rokon, de egyetlen irányzatba sem besorolható, etikai indíttatású, gondolatilag igényes, az individuális létkérdésektõl a közösségi, nemzeti sorskérdésekig ívelõ, leginkább logikai és retorikai eljárásokkal formált líravilág természetét leírja, bemutassa, a kapcsolódási pontjait jelezze. Az egyes kötetek világában történõ már-már mechanikus (ezért a szerzõ közérthetõ beszédmódja ellenére is idõnként fárasztóvá váló) araszolás során – ráadásul azok megjelenésének kronológiáját követve (így a monográfia végén tárgyalva a korai, illetve a korábbi kötetekben meg nem jelent verseket) – háttérbe szorul azonban a pálya fejlõdési ívének megrajzolása (igaz, ezt a költõ is nagyban megnehezítette azzal, hogy rendre újraközölte, újradátumozta régebbi verseit), elvesznek, eltûnnek a pálya, az életmû kiszögelési pontjai, jellegadó alkotásai, illetve a monográfus a kelleténél talán nagyobb elfogultsága a szerzõ személye és munkássága iránt megakadályozza az életmûvön belüli differenciált értékelést.

Ezért is hiányzik a kötet végérõl egy, az életmûvet mérlegre tevõ, azt a korban elhelyezõ, a kortól független szellemi és poétikai örökségét megfogalmazó, azt a mai olvasó lehetséges elvárási horizontjaival is ütköztetõ összegezés (amit nem pótol a kortársi kritikákból való ismételt szemelgetés). Talán ezért sem tud választ adni a monográfia arra a kérdésre, hogy miközben a költõ vidéki magánya és minden különutassága ellenére verseivel a hetvenes, nyolcvanas években már állandóan jelen volt a kor meghatározó irodalmi nyilvánosságában a folyóiratoktól kezdve az ÉS-en át a Népszabadságig, s köteteirõl a kor hangadó kritikusai rendre méltatóan szóltak ugyanezen meghatározó fórumokon, hogyan, miért tûnhetett el az elmúlt évtizedben az irodalmi köztudatból, közbeszédbõl ez a költészet nyomtalanul. (Igaz, ezt a kérdést a monográfia föl sem teszi.)

Csibra István: Simonyi Imre pályaképe
Kávé Kiadó
220 oldal

 
 
 

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu