buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Sodródás a végkifejlet felé


2004.06.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A sokszínűségükben és igényes szerkesztésükben is például mutatkozó Tiszatáj könyvek legújabb darabja, Vörös László kötete a borító fülszövege szerint több mint visszaemlékezés és több mint személyes élménybeszámoló. Csakugyan több – páratlan próbálkozás. Épp az teszi egyedülállóvá, ami a leghétköznapibb benne. Hogy abból indul ki, ami különösnek, rendkívülinek egyáltalán nem tartható s nevezhető, mégis remek ötlet, nagy találat: értekezletekről szóló beszámolókból, előadások, hozzászólások kivonatos ismertetéséből.

Voltaképpen az untig használt, ám nélkülözhetetlen és pótolhatatlan újságírói műfajt, a tudósítást veszi alapul. A legközönségesebb közleményt, mondanánk, illetlenül azokhoz az alkalmat szolgáltató tanácskozásokhoz, amelyek éppen hogy a közönség, a nyilvánosság teljes kizárásával zajlottak. Ám – stílszerűen szólva – egyenesen félrevezető a jelző az összejövetelek résztvevőit tekintve, akik helyzetük és hatalmuk szerint mindennek inkább nevezhetők, csak közönséges résztvevőknek nem. Kivételes voltuk állásukból és beosztásukból adódott: főszerkesztők voltak, hetilapok és folyóiratok kinevezett vezetői, szinte – ha nem is törvény-, de előírásszerűen, elenyésző kivételüktől eltekintve – mindannyian tagjai az MSZMP-nek. Ez utóbbi nem az esetleges kommunista voltuk, elkötelezettségük, hanem a tényleges féken tartásuk miatt lényeges: mivel a kenyerüket zömmel másutt, a főállásukban keresik, a szerkesztői tisztet pedig mellékállásban látják el, csak a pártfegyelem lehet az a zabla, melynek a gyeplőszárát húzd meg, ereszd meg módra az őket megbízó hatalom a markában tartja.

Útbaigazítás helyett „eligazítást” tartanak: a párthatározatok és irányelvek ismeretében az irodalmi lapok szerkesztőinek mire kellett volna, és mire kell a jövőben vigyázniuk. Milyen „közléspolitikai” hibákat követtek el, és mit kell tenniük helyrehozataluk ügyében. Hogy abban az időben, az alatt a több mint tizenegy esztendő alatt – 1975. április 15-e és 1986. November elseje között –, amíg Vörös László a Tiszatáj főszerkesztője volt, ki mindenki kollégáját állították pellengérre, ki mindenki írása, cikke, verse került terítékre, azt a névsor világosan elárulja. Ha a könyvvégi névmutató még a hetilapok, folyóiratok előfordulási helyét is jelölné, mint ahogy nem jelöli, akkor ez alapján következtetni lehetne arra is, hogy az MSZMP Központi Bizottságának ideológiailag illetékes, éberségügyileg érdemes részlegei, a tudományos, oktatási és kulturális, valamint az agitációs és propagandaosztály – előolvasóik és súgóik javaslatára – hányszor emelt óvást egy-egy lap s egy-egy szerző ellen. Kik s mik számítottak visszaeső bűnösöknek, egy-egy orgánum hányszor kapott sújtást – a gyakorisági mutató alapján, persze, kikövetkeztethető. S ki az is, miért: az egykori főszerkesztőnek alapos kutatómunkát kívánó ötlete, hogy nemcsak ismerteti a hibalajstromot, hanem idéz is az írásokból, mégpedig elég sokat, szándéka szerint a legjellemzőbb részeket. A kötet valóban azt a benyomást kelti, mintha „egy kommentárokkal ellátott sajátos szöveggyűjtemény” volna.

A magyarázatok, persze, utólagosak, hiszen eléggé érzékletes kép mutatja, hogy annak idején a megbírált szövegek értelmezése nemcsak lehetetlen volt, de tilos is. A méltatlan magyarázkodások is elmaradtak; fejtegetések helyett fejlehajtás járta. A példák szigorú számbavétele talán igazolná azt a sejtést, hogy VörösLászló a leggyakrabban azokkal kényszerült szemlesütve távozni, akik emlékének a könyvét is ajánlja. Juhász Béla, az Alföld ekkor volt főszerkesztője az egyikük, a Jelenkor élén állt Szederkényi Ervin a másikuk. E körülmények tapasztaltán a vidéken szerkesztett emlegetett három folyóirat vezetői az ez idő tájt még javában tiltott szerzőnek számító Márai Sándor egyik hősének szavaival biztathatták magukat: nem az a dolguk, hogy megértsék, hanem hogy elviseljék, ami velük történik. Nem voltak egyedül, persze, a pártközpont jóvoltából másoknak, például a Forrásnak vagy a Napjainknak is hasonló osztályrész jutott Vörös László akkurátus ember: a jegyzetek körmölőjeként körülményesen pontos, gondos. Papírra vetve tartja a mások szavát. Hozzájuk téve a magáét, (fő)szerkesztőként arra is ügyel, hogy közös beszédük tagolt, világos legyen. Követhető a kötet felépítése, áttekinthető a szerkezete. Minden bizonnyal a tanáros pedantéria és a pedagógiai célzat is teszi, hogy szinte pontokba szedve tárgyalja azokat a témákat, amelyek – mint írja – a vég nélküli hibaleltárak legelején szerepeltek. Vagyis amelyeknek a felvetése a legszigorúbb szankciókat vonta maga után. Négy főbűnt különít el egymástól, a voltaképp egyazon gyökerű szovjetbírálatot, a külügyeket, a nacionalizmust, valamint a rendszerbírálatot, ezen belül különbséget téve a keményebb és a puhább változat között. A „leghalálosabb bűn”-nek számító szovjetbírálattal kezdi, hozzátéve, hogy túlzó kifejezés lenne szovjetellenességet említeni, mert hiszen „nem volt épelméjű szerkesztő”, aki az egyértelműen szovjetellenes cikkeket közölni merte volna.

Az értekezleteken felrótt főbűnök utólagos listázása is azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom minden tiltás, fenyegetés, „politikai közegellenállás” ellenére „sikerrel vívta meg a maga szellemi szabadságharcát, miközben mindvégig fontos és cselekvő munkása volt egy demokratikusabb társadalmi berendezkedés létrehozásának”. Hogy ebből a küzdelemből, a végső soron a művészet autonómiájáért folytatott birkózásból ki mennyire vette ki a részét, ennek elősorolása azért is fontos, mert nem utólagos találgatásokon és feltételezéseken nyugszik, hanem olyan tényeken, amelyeknek tárgyilagos rögzítését a legkevésbé azok vonhatnák kétségbe, akik azóta támadókból támadottak lettek, az előbbiek ideológiáját az utóbbiakéra cserélték föl. Ezek jelszavait – a költővel mondva – fele úton elorozták, s ellenük védik. Érdemek osztogatásának, dicsőségtáblák ácsolásának szándéka nélkül is megállapítható, hogy a tárgyalt időszak ellenzéki csoportjai, a népinek-nacionalistának, illetve a demokratikusnak- radikálisnak nevezett két nagyobb alakulat nem egyforma mértékben, főként pedig nem egyforma súllyal vállalta ama harcot, nem azonos módon számított – a szerző idézetével – az „első számú közellenségek” közé. Mára, a mostani végletes megosztottság és szembenállás idejére persze már feledésbe merült, hogy az elkülönítés, a megkülönböztetés az MSZMP Politikai Bizottságának terve és szándéka szerint való volt, a kétfrontos ideológiai harc jegyében.

A könyv múlt és jelen párhuzamos történeteinek nemegyszer mulatságos példatára is. A meghatározó azonban mégiscsak a Kádár-korszak sötét világának képzete, a nyomasztó kiszolgáltatottságé, tehetetlenségéé. A fejezetek közül a legnagyobb terjedelmet a keményebb rendszerkritika változatainak ismertetése kapta. Kitűnő címet talált eme időszak kultúrpolitikájának, gazdasági, társadalmi életének, s egyáltalán, a szocializmus végnapjainak jellemzésére: Sodródás a végkifejlet felé – igazi veszélyérzet nélkül. Mintegy summázatként, könyve záró részében úgy jut el eddig az ítélettel felérő megállapításig, hogy a hibaleltárak helyett azt veszi figyelembe értekezletről értekezletre haladva előre, hogy az MSZMP ideológiájában és a hatalmi módszereiben utólag mennyire lehet „felfedezni” a rendszerváltoztatás szükséges voltának felismerését és az erre való szándékot. Semennyire – kiáltja a cím, és ezért meglepő és legfeljebb a szocializmus megreformálása iránti tegnapi (?) vágyával magyarázható, hogy a különböző tanulmányokat ismertetve, nagy ívűnek és tárgyilagosnak nevezi Agárdi Péterét. Azt pedig, hogy a magyar művelődéspolitika hármas küldetése közé tartozott volna a Kádár-rendszer egészét „felbomlasztó”, az átmenet „viszonylag kulturált menetét is megalapozó, biztosító szerepe” – ezt maga Vörös László úgy fogadhatná el, ha összetévesztené az irodalom irányítóinak, illetve alkotóinak a szerepét, vagy ha elképzelne egy olyan alapozást és biztosítást, amelyik: sodródás, igazi veszélyérzet nélkül.

Annyit azonban mégis változtak az idők, hogy amiért annak idején csak feddés járt, azért ma már kapható nyilvános dicséret is. A Szigorúan ellenőrzött mondatok fogadtatástörténetének talán legelső írása, Nagy Gáspár verse, A garast letetted (Tiszatáj, 2004/5.) mutat rá példát: nemcsak a „csöndes hűséggel” dolgozó főszerkesztőt méltatja, hanem azt a szerzőt is, akinek a könyve „hideg tényeivel félelmes / és vádló dokumentum”. Megmutatja, „milyen is volt ez a szerencsétlen / támogatott tűrt és tiltott ország”.

Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok
Tiszatáj Alapítvány
363 oldal, 2250 Ft

 
 
 

Márkus Béla

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu