buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A filozófia mint luxus
Beszélgetés Steiger Kornél filozófiatörténésszel


2004.06.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Leginkább egyedül szerettem lenni, örültem, ha békén hagytak. Nem igazán bocsátkoztam dialógusba senkivel, mert jól el voltam magammal. Egyszer aztán a kezembe került – úgy tizenhat éves korom táján – egy a két világháború között megjelent magyar nyelvû, emlékeim szerint újkantiánus indíttatású szöveg, amiben ilyesmi mondatok szerepeltek: az objektum és a szubjektum korrelációjának transzcendentális elõfeltétele szerint… ez meg ez – van, vagy nincs. Forgattam magamban ezt a mondatot és abszolúte nem értettem, viszont el voltam ragadtatva a zenéjétõl. Azt gondoltam: hû, ez marha jó!”
 

Van egy különös, nem mindennapi hobbija, ami tárgyi vonatkozásában talán kapcsolódik is ahhoz, amivel mint filozófiatörténész foglalkozik: a régi dolgokhoz. Ugyanis régi öngyújtókat gyûjt. Honnét ez a szenvedély-szerelem, ha szenvedély, ha szerelem?

– Szerelem annyiban, hogy szeretem a régi tárgyakat. Eredetileg régi írógépeket gyûjtöttem, s fénykorában a kollekció mintegy száz darabból állt. De akkortájt éppen válófélben voltam, otthonomból elköltöztem, egy ideig albérletben meg szívességi lakóként éltem, és hát nem cipelhettem magammal a gyûjteményt. Arra a meggondolásra jutottam, hogy az írógépektõl megválok, de a gyûjtésrõl azért mégse mondok le. Kisebb tárgyakra tértem át: így jöttek a régi öngyújtók.

Ez a régiség-vonzalom vezethette egy tradicionálisan régi tevékenységhez, a filozófiával való foglalatossághoz is? És hogyan lett filozófiatörténész?

– Valahogy úgy, hogy nagyon zárkózott, visszahúzódó kamasz voltam. Leginkább egyedül szerettem lenni, örültem, ha békén hagytak. Nem igazán bocsátkoztam dialógusba senkivel, mert jól el voltam magammal. Egyszer aztán a kezembe került – úgy tizenhat éves korom táján – egy a két világháború között megjelent magyar nyelvû, emlékeim szerint újkantiánus indíttatású szöveg, amiben ilyesmi mondatok szerepeltek: az objektum és a szubjektum korrelációjának transzcendentális elõfeltétele szerint… ez meg ez – van, vagy nincs. Forgattam magamban ezt a mondatot és abszolúte nem értettem, viszont el voltam ragadtatva a zenéjétõl. Azt gondoltam: hû, ez marha jó! Ha én megtanulok így beszélni, akkor tuti, hogy mindenki békén fog hagyni. Mert ha majd megkérdezik tõlem, te jelenleg mit csinálsz, én erre azt felelhetem: kérlek szépen, jelenleg az objektum és a szubjektum korrelációjának azon transzcendentális elõfeltevéseivel foglalkozom, amelyek… akkor szépen megköszönik, és nem foglalkoznak velem. És valóban, elkezdtem egy csomó ilyen dolgot olvasni, noha többnyire egy szót sem értettem belõlük. Aztán, talán harmadikos gimnazista lehettem, egy alkalommal felsétáltam a Várba, ahol figyelmes lettem egy kis antikváriumra. Mint utóbb kiderült, egy nagyon híres, Budapest elsõ magánantikváriumába tértem be, ami Lõrincz Ernõé volt. Bementem, köszöntem, és elkezdtem nézelõdni, mígnem Lõrincz úr megszólított, hogy keresek-e valamit. Na, gondoltam, akkor most elõjöhetek a transzcendentális mondókámmal, hogy én jelenleg ezzel foglalkozom, ehhez keresnék valamit. Erre Lõrincz úr rám nézett, és azt mondta: mondja fiatalember, olvasott maga Descartes-ot; nem olvasta még az Értekezés a módszerrõlt? Na látja, látja! Hát akkor elõször azt olvassa el! Utána foglalkozzon majd a transzcendentális elõfeltevésekkel! Mondanom sem kell, nagyon elszégyelltem magam. Aztán még megkérdezte, hogy tudok-e németül. Nem? Hát akkor hogy akar filozófiával foglalkozni? No, a dolognak az lett a vége, hogy még aznap vettem egy kitûnõ, négykötetes, német nyelvû filozófiatörténetet Lõrincz úrtól, amit egyébként azóta is használok; továbbá beszereztem egy gimnáziumi német nyelvkönyvet, és nekiálltam németül tanulni. A késõbbiekben szinte mindennapos vendég lettem Lõrinc úrnál, sok délutánt átbeszélgettünk … És közben elkezdtem filozófiával foglalkozni, késõbb fordítani, majd – és jelenleg is – filozófiatörténetet oktatni.

Lehetséges egyáltalán autentikus fordítását adni az antik filozófiai szövegeknek?

– Teljesen autentikusat nyilván nem. De olyat, ami jelzi, hogy az adott helyen éppen mirõl van szó, feltétlenül lehetséges. Egy Shakespeare szöveget sem lehet olyan értelemben tökéletesen lefordítani, ahogyan azt az angol olvasó olvassa, vagy a nézõ látja és hallgatja. De azt, hogy mondjuk Jago egy intrikus figura, azt vissza lehet adni magyarul is, fõként stiláris eszközökkel.

Csakhogy az ön esetében a terminológia, a frazeológia célzottabban irányul tárgyára, miután egy tudományos szövegrõl van szó, aminek elengedhetetlen követelménye az egyértelmûség és a pontosság.

– Igen, ez így van. Csakhogy a legkorábbi görög filozófiának még nincs terminológiája. Amit ma filozófiai terminológiának tekintünk, az viszonylag késõn, csak Arisztotelésznél kezd kialakulni. Amikor a preszokratikusokról beszélünk – Thalészrõl, Parmenidészrõl, Empedoklészrõl –, akkor olyanokat szoktunk mondani és leírni a másodlagos szövegeinkben, hogy például Thalész a világ õsanyagának a vizet tartja; vagy Empedoklész négy elemmel dolgozik, úgymint föld, víz, tûz, levegõ. Ezeknél a korai filozófusoknál az anyag, az õsanyag, az elem, a princípium kifejezések még nem fordulnak elõ. Amit mi elemnek nevezünk, azt például Empedoklész gyökérként nevezi meg: azt mondja, hogy a világnak négy gyökere van.

Tehát egyfajta archaikus-metaforikus nyelvezettel írja le a körülötte lévõ világot, ami közel áll a költészethez, noha tudomány kíván lenni.

– Így van. Éppen ezért a követelménnyel, hogy terminológiailag pontos fordításokat kell adni, elsõként csak az Arisztotelész mûveit fordítónak kellett szembenéznie; a késõbbi mûveket fordítók elõtt már természetes feladatként – és nem csupán kívánatos dologként – jelent meg ez a fajta pontosság.

Milyen egyéb kritériumai határozhatók meg a filozófiai mûvek autentikus fordításának?

– Ha az ember fordít, elsõsorban arra kell ügyelnie, hogy megértse a szöveget; másrészt, hogy ne fordítsa túl. Egy angol filológus említi, hogy amikor az embernek azt a szót kell lefordítania, hogy madár, akkor próbálja elkerülni annak kísértését, hogy vörösbegynek fordítsa. Fontos szempont az is, hogy a szöveg valóban magyarul szólaljon meg. A fordítás olyan mondatokból álljon, amelyeket fennhangon is el lehet olvasni anélkül, hogy az embernek légzési nehézségei támadnának. Platónnál tapasztaltam, hogy a fordítók hajlamosak valami kongó ünnepélyességet vinni a lefordított szövegbe. Amikor Platón három fiatalkori dialógusát fordítottam, meglepetten vettem észre, hogy ami elhangzik, az alkalmasint az utca nyelve. Könnyed, friss, fiatalos, eleven nyelv. Ez még számomra is átjött, aki messze van attól, hogy rendesen tudjon görögül.

Miért lepte ez meg?

– Utóbb rájöttem, hogy ez teljesen természetes. Nyelvhasználatuk rendkívül erõsen egyéníti a platóni szereplõket. Szó sincs arról, hogy merev maszkban állnának, és zöldségeket beszélnének a dialektikáról. Hihetetlenül dinamikusan beszélgetnek, ami kihozza a karaktereket. Úgy gondolom, hogy magyar nyelven én voltam az elsõ, aki ennek szellemében fordította le Platón dialógusait: szereplõi köznyelven szólnak, így Platón sem áll koturnuszon.

Mégis jelen van egyfajta drámai feszülés abban az értelemben, hogy a beszélgetések horizontján az igazság kiderítése áll.

– Ez is jelen van: hogy milyen rettenetes kockázata van a szóba kerülõ dolgoknak. Például a Phaidónban. Ez a dialógus Szókratész utolsó napját írja le. Mielõtt Szókratész kiinná a méregpoharat, egy kicsit még beszélget barátaival a lélek halhatatlanságáról. Elmondja az ide vonatkozó érveit, végül megszólítja a mellette ülõ Szimmiaszt, van-e esetleg még valami kérdésük. Szimmiasz erre azt feleli, õt teljesen kielégítették az elhangzottak, de Kebésznek még lenne kérdése. Kiderül, hogy Kebész nemigen hisz mindabban, amit Szókratész kifejtett, számára nem olyan meggyõzõ ez a lélek halhatatlansága dolog. Amikor olvastam, arra gondoltam, hogy micsoda hihetetlen tapintatlanság, durvaság: ez az öreg ember, aki éppen halni készül, utoljára szedi össze maradék erejét arra, hogy érveket találjon amellett, hátha tényleg halhatatlan a lélek. Kebész pedig azzal szembesíti, hogy talán mégsem az! Rettenet! De Szókratész erre azt mondja: nagyon is igazad van, nem szabad megelégednetek ezzel az eredménnyel, többször is végig kell mennetek rajta, sõt: még az alapvetõ feltételeinket is, amelyekbõl kiindultunk, újra meg kell hogy vizsgáljátok. És ha már mindezen túl vagytok – akkor sem fogtok megnyugodni –, de jobban fogjátok tudni azt, hogy…

Ha csak egy lépéssel is, de közelebb juthatnak a kérdés feltárásához.

– Igen, így van.

Meglepõ módon viszonylag keveset publikál, nem ír monográfiákat, nagy ívû filozófiai kérdésekrõl sem folytat terjedelmes, könyvszerû értekezéseket, ellenben sokat fordít és tanít, könyveket szerkeszt. Hogyan alakult ki ez a talán aránytalan tevékenységstruktúra?

– Hogy nem írok könyveket, a lustaságon túl ennek több okát is említhetném. Fontosabbnak tartom azt, hogy fordításaim – egy jó Arisztotelész vagy Platón fordítás – rendre megjelentek, amik használhatók, akár az oktatásban is. Egyébként meg nem vagyok híve annak a túlpublikálási válságnak vagy kényszernek, ami mostanában gyakori. Szerintem túlságosan sokat írnak az emberek. Nem kéne! Másrészt egyfajta életrend állhat annak hátterében, hogy ez így alakult. Ugyanis amikor az egyetemen éppen végeztem, akkortájt indította el Radnóti Sándor a Gondolat Kiadónál az Etikai gondolkodók sorozatot, amelyben megjelentek a francia és angol moralisták, David Hume, és sokan mások. A tervei ben Arisztotelész Eudémoszi etikája valamint a Nagy etika is szerepelt, így felkért a fordításra. Frissen végzett egyetemista voltam, megdöbbentem, hogy egy ekkora feladatot akar rám bízni. Megbeszéltem a volt tanárommal, Simon Endrével a dolgot, s az õ biztatására elvállaltam a feladatot; megcsináltam és meg is jelent. Tehát számomra a fordítás kezdettõl fogva egy természetes mûködési formává vált. El tudom képzelni, hogyha engem akkor Radnóti Sándor azzal a kérdéssel hív fel, hogy nem akarnék-e írni egy Arisztotelész monográfiát, akkor lehet, hogy ma monográfiákat készítenék.

Nem is jelentkezett önben soha a vágy, a késztetés, hogy többet publikáljon, könyveket írjon? Gondolom, lett volna mirõl.

– Ötleteim vannak, csak közben mindig elkap valamilyen új probléma, ami körül szívesen kutatok a könyvekben, s ezek apropóján gyorsan le is fordítok valamit. Lehet, hogy ez rablógazdálkodás az embernek az idejével, de úgy gondolom, hogy egy fordítási-értelmezési tevékenység legalább olyan fontos, ha talán nem is anynyira látványos, mint az önálló kötetek írása.

És talán alázatosabb, mint ahogyan jó esetben a fordítás is az.

– Alázatosabb és hihetetlenül sok minden van mögötte. Az egyik kedves olvasmányom Arisztotelész Metafizikájának a Sir David Ross által megjelentetett kétkötetes, görög nyelvû szövegkiadása, hihetetlenül részletes kommentárokkal. Abban neki valami tíz éves munkája van. Valahányszor elõveszem a könyvet, és elkezdem olvasni a kommentárjait, mindig meghökkenek: hogy lehet ilyen fantasztikus, öt-tíz soros mini-esszéket készíteni. Annyi tudás kompilálódik abban a pici anyagban, hogy nem lehet letenni.

David Ross példája pedig megerõsíti abban, hogy helyes úton jár, amikor fordít és kommentál.

– Igen.

Arisztotelész rendszerezõ munkájának jelentõsége miben állhat, és mennyiben mutathatott utat a filozófiai gondolkodás késõbbi vonulatai számára ?

– Hogy erre válaszolhassak, érdemes összevetni Platón és Arisztotelész tevékenységét. Platón tanítása szerint a fizikai világ egy esetleges világ. A ráirányuló megismerésünk a doxa, a vélekedés. Véleménye szerint a fizikai világról igazán pontos, tudományosan megbízható gondolatokat soha nem fogunk tudni megfogalmazni, ez egyszerûen a tárgy természetébõl következik. Két olyan területet említ, amelyre vonatkozóan pontos ismereteket tudunk szerezni, mégpedig az eszünk, az elménk segítségével: a matematika és az idea-világ. Röviden ez a platóni tudományfelosztás, durván abban a formában, ahogy az az Állam címû tízkötetes munkájából kiderül. Ehhez képest Arisztotelész a tudományoknak, pontosabban a tudás fajtáinak egy olyan rendszerét adja meg, amely szándéka szerint teljes egészében lefedi az emberi tudás egészét. Megkülönbözteti a praktikus tudományokat, amik ebben az esetben nem gyakorlati, hanem a társadalom irányításával kapcsolatos tudományokat jelentenek, jelesül a politikát és az etikát; a produktív tudásfajtákat, a poétikus tudományokat, amelyek a mesterségeket foglalják magukba; végül a teoretikus tudományokat különíti el. Hallatlan rendszerességgel jár el, ugyanis a teoretikus tudományok tárgyát két ellentétpár kombinációiból hozza létre, mondván: vannak önálló és önállótlan létezõk, valamint mozgó és nyugvó létezõk. Az önálló létezõ a szubsztancia, az önállótlan az attributum. Mozgó az a létezõ, amelyik egyáltalán képes a mozgásra vagy a változásra. Tehát például az ajtó egy mozgó létezõ, még akkor is, ha most éppen nem mozog. A mozdulatlan létezõ egyáltalán nem mozog, változatlan és örökké ott van, ahol van. A mozgó és önálló létezõkkel a természetfilozófia, a mozdulatlan és önálló létezõvel a metafizika, a mozdulatlan és önállótlan létezõkkel a matematika foglalkozik. Végül a negyedik rubrika üresen marad, mert az az entitás, amelyik mozog is és önállótlan is, az teljesen esetleges. Arisztotelész tudományeszménye azt feltételezte, hogy e rendszer segítségével voltaképpen az egész világot meg tudjuk ismerni. Roppant érdekes az a jelenlegi vélemény, amely szerint Arisztotelész valószínûleg úgy látta: vagy még az õ életében, de maximum két generáción belül az ember a világról mindent meg fog tudni.

Annyit jelentett ez, hogy tudása céljához, egyben végpontjához ér az ember?

– Igen, igen!

Gondolom, hogy legbensõbb pillanatai egyikében a filozófiatörténész is felteszi magának a kérdést: jó, jó, de végül is mivégre filozófiával foglalkozni. Vihet–e valamelyest is elõrébb a filozofálás – akár a személyes életben, akár nagyobb léptékekben gondolkodva –, vagy egyszerûen: megkönnyítheti-e az életben való tájékozódást?

– Szerencsés esetben igen: bizonyosan hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyes ember megtalálja helyét a világban. Ám úgy gondolom, hogy ez nem kizárólagosan a filozófia privilégiuma, hanem minden olyan tudásfajtáé, amely segítségünkre lehet abban, hogy reflektáljunk a helyzetünkre, a világra; tehát intellektuálisan feldolgozzuk azokat a problémákat, nehézségeket, amelyek adódnak. De jelzem: ez ugyanúgy vonatkozhat a pszichológiára, vagy bármely más hasonló foglalatosságra.

Arra gondol, hogy majdnem mindegy milyen szellemi tevékenységgel foglalkozik az ember: a lényeges, hogy az adott tevékenységkörben megtalálja helyét a világban. De távlatosabban tekintve, mi értelme lehet a filozófiának, miért lehet jelen a szellemi életben?

– Azt hiszem, hogy boldogság-generáló szerepet vagy értelmet nem tulajdoníthatunk neki. Azt meg kiváltképp nem hiszem, hogy a világ elõre megyen a filozófia révén. Bár olykor – lásd az ifjúhegeliánusok mozgalmát, vagy a Lukács-iskolát is említhetném a maga idejében, tehát a hatvanas évek második felében – mutatkoznak olyan történelmi korszakok, amikor a filozófia nagyon tevékeny szerepet tud játszani. Egyébként pedig úgy gondolom, a filozófiának, pontosabban a filozófusnak az a dolga, hogy filozófiai gondolatokon töprengjen. Tehát ez egy luxus!

 
 
 

Balázs Sándor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu