buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Meghívás olvasásra


2004.05.29

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Éppen két évtizednyi munkásság koronája Elek Tibor új kötete. Eddigi pályáján minden könyve új kalandot jelentett szerzője és olvasója számára: Szabadságsze–relem (1994) című tanulmánykötetét a határon túli irodalmaknak szentelte, a Helyzettudat és önismeret (1997) a magyar esszé kérdéseit járta körül, az Érték–választásban (1999) a politikai publicisztika területére ruccant ki, majd monográfiát írt Székely János élet–művéről (2001). A kötetet záró interjúból megtudhat–juk, hogy a Fényben és árnyékban az eredeti szándék szerint két kötet lett volna, külön közölve Elek Tibor kritikai írásait, illetve az általa készített interjúkat és ke–rekasztal-beszélgetéseket.

Hogy mégis egy könyvben jelen–tek meg ezek az írások, annak csak örülhetünk: a beszélgetések a külön–böző műfaj ellenére is kiegészítik, ár–nyalják a szerző tanulmányait, kriti–káit, amelyekben a szerző irodalom–ról vallott felfogása a maga teljes fé–nyében mutatkozik meg. A könyv be–vezető esszéje – Ars critica(?) – és záró interjúja (Németh Zoltán beszél–getése a szerzővel) keretes szerkeze–tet alkotva vall Elek irodalmi tájékozódásának irányairól, indokairól egy karakteres irodalmi világnézet jellegéről.

Az irodalmat a legérzékibb és -élményszerűbb mű–vészetnek tartja, az esztétikai értékek egyenrangú ré–szének tekinti a valóságismereti és morális-etikai kér–déseket, a nemzeti ügyeket, sőt mi több a politikumot sem tartja irodalmon kívüli területnek – íme, a konzer–vatív kritikus arcéle. Csakhogy a Prózai futamok című ciklus Závada Pál, Rakovszky Zsuzsa és Esterházy Pé–ter műveinek elemzésével nyit. De Elek előre figyel–mezteti olvasóját: nem hajlandó elismerni a meg mere–vült kánonok átjárhatatlanságát – a kötetzáró beszél–getésnek pedig egyenesen ez a címe: Félre a kánonok–kal! Olyan program ez, amit kritikusaink közül kevesen vállalnak. Elek a Bárka folyóirat főszerkesztőjeként is a teljes irodalom egybefogására törekszik, immáron ötödfél éve. Folyóiratban sem kis vállalkozás ez, hisz sokak számára kérdésessé válhat: van-e a Bárkának személyisége, arculata – sokkal izgalmasabb azonban, miként működik ez az ars critica az irodalmár gyakor–latában.

A Prózai futamok, Lírai dallamok, Kritikus akkor–dok, Duettek és Kánonok (kissé keresett című) ciklu–saiban még az arányokra is ügyel a szerző: a „poszt–modern” és a „konzervatív” irodalom (leegyszerűsítve a különböző kánonok megkülönböztető jegyeit) nagy–jából ugyanannyi szerzővel jut Eleknél szóhoz.

De mi is az értelme Elek Tibor programjának, a min–dent és mindenkit egybeölelő látásmódnak? Egészsé–ges irodalmi közéletben föl sem merülhetne ez a kér–dés. Nálunk azonban, ahol mostanság az irodalmi ká–nonok politika kenyérharca zajlik, ez a naivul elfogulat–lan álláspont eleve gyanús. Elek nem vesz tudomást a harcról, nem kiabál át egyik térfélről a másikra, csak olvas és, kritikus lévén, értékel, helyenként szigorúan bírál. Ideológiai és esztétikai elfogulatlanságra törek–szik.

A kritikusi hitvallás rokonszenves, de ellentmondá–sos a megvalósulása. Mert bár a kánonok oldására tö–rekszik, részben a megszilárdításukhoz járul hozzá a szerző, amikor a „posztmodern” műveket túlnyomóan a konstrukciós érték, a „konzervatív” alkotásokat többnyire a gnoszeológiai (valóságismereti) és posztulatív (eszmét sugárzó) érték felől méri. Ez persze a dolgok természetéből is következik: ha van kétféle irodalom, azok elméleti hátterükben is kétfélék. Az Ars: critica azonban az esztétikai értékek összetettségi mellett tette le a garast. A kritikák nem mindig tudjál maradéktalanul érvényesíteni az elvet.

Mind Závada Pált, mind Rakovszky Zsuzsát a poétikai megalkotottság tekintetében kapja rajta Elek Tibor némi következetlenségen. A Jadviga párnájáról szólván zárójelbe kerül az elmarasztalás, amit egyébkén több kritika is kerülgetett a mű kapcsán: Ondris és Jadviga beszédmódja nincs eléggé elkülönítve egy mástól. A kígyó árnyéka narrációját, , főhős elbeszélői pozícióját még több joggal tartja részben hiteltelennek megoldatlannak. Rakovszky regénye kapcsán joggal marasztalja el Elek, motivikus rendszer funkciótlan jelentésszóródását, a táj- és álomleírások megint csak hiteltelen, a 17. század hős pozíciójába nem egészen illeszke–dő nyelvezetét. Épp ilyen joggal vetődhetett volna fel- s itt már a valóságis–mereti szempont működtetésére van szükség – a regény történelemértelmezésének hamissága is: a vallásüldözések korában játszódó történet lu–theránus főhőse olyan fokig közöm–bös a történelem iránt, ami – e vallási kérdésekkel át–itatott korban – szinte elképzelhetetlen. Megint nem Lehmann Orsolya sorsa mondja nekünk, hogy a törté–nelem az egyén számára csak katasztrófák sorozata, hanem a szerző által ráerőszakolt posztmodern világ–tapasztalat. Mint erre Elek részben utal is: „Egészen furcsa, hogy lutheránus neveltetése, a környezetében zajló hitviták ellenére a saját vallásélményéről, Isten–hez való viszonyáról nem beszél, s a kereszt(y)ény er–kölccsel szemben pedig mintha immunis lenne.”

Gion Nándor regényeiben az alakteremtő művésze–tet, az összetett jellemábrázolást emeli ki a kritikus, s méltatja az író „rendkívüli szituáció- és hangulatte–remtő képességét”. Az Aranyat találtcímű utolsó regé–nyéből azonban hiányolja a mitikus-metaforikus ele–meket, melyek a „létfilozófia sugallat” elmélyítését szolgálták korábbi műveiben. Kontra Ferenc Farkasok órájában a négy élménykör közötti átkötések hiányos kidolgozottságát említi meg. Rott József egyik fő érde–mének tekinti, hogy célja „egy letűnt világnak, egy le–tűnt életformának, egy valamikori bányászfalu történe–tének a szépirodalmi (de tárgyilag is hiteles) összefog–lalása, egyfajta emlékállítás”. (Csak halkan kérdezem: a legújabb narratológiai elméletekhez kapcsolódó iro–dalomszemlélet hajlandó-e kezdeni valamit az olyan fogalmakkal, mint összetett jellem, pláne az ábrá–zolása!, vagy a Rott-féle szociografikus szándék? S ha nem, Eleket olvasván (?) megteremtődik-e erre az igény?)

Ez a kétoldalúság, az irodalmi mű természetéhez igazodó elméleti közelítés szerencsére nem mindig ér–vényesül. Kántor Zsolt versei kapcsán – a tárgyilagos, elemző leírás után – lefegyverző nyíltsággal vallja meg saját esztétikai vonzódásának irányát: „leginkább azok a Kántor-versek tetszenek, amelyekben a nyelv nem elsősorban önmagára irányul, amelyekben a szavak világa mögött a dolgoké is felsejlik ... „. Esterházy Ja–vított kiadásában a nyelvi játék rutinszerűvé válását figyeli meg, s a szerző szemére veti, hogy a mű infor–mációs anyaga szűkös, semmitmondó, s így nem já–rul hozzá az olvasó eligazításához az állampárti időszak mechanizmusait illetően. Ezek sem olyan szempontok, amelyekre va–lamirevaló posztmodern irodalmár fi–karcnyit is adna. Hát még amikor Elek –szintén teljes joggal – arról beszél, hogy a könyv olykor teljes unalomba fullad!

Margócsy István kritikai írásának gyűjteményét elemezve is – az iroda–lomtörténész minden erényét elismer–ve, mint ez az eleki ars criticából követ–kezik – hasonló szigorúsággal, kritikai hitvallásának jegyében feddi meg azt az egyoldalúságot, amellyel a kötet a ma–gyar irodalmat szemlézi (és szemléli). Kíméletlenül hosszú felsorolásban ve–szi számba azokat az irodalomtörténeti műveket, amelyek a Margócsy rajzolta végletesen egyoldalú képet kiegészíthetik. (Hasonló szempontból ejt el egy bí–ráló megjegyzést az általa egyébként nagyon tisztelt Bányai János legújabb könyvére vonatkozóan.)

A kötet tarkasága ott válik kissé za–varossá, de legalábbis az – eklektikus–sága ellenére is karakteres – eleki látás–módból fakadó egységet megbontóvá, amikor más hangok vegyülnek az Ele–kébe: az interjúkban és pódium beszél–getésekben. Amikor a valamiféle felada–tot, neadjisten küldetést vállaló irodal–mat Esterházy Péter kedélyesen kiröhö–gi, s rögtön ezután következik az irodal–mi szociográfia szükségességéről, fájó hiányáról szóló beszélgetés Csoóri Sándorral, Oláh Jánossal és Rott Jó–zseffel (a kötet egyik legizgalmasabb eszmecseréjében). Üdítő viszont, hogy több interjú is árnyalja, módosítja a kri–tikus által megrajzolt képet – s szer–zőnk, hallatlanul tisztességesen, e mó–dosításokat is vállalja! Engem például a Rakovszky-interjú meggyőzött arról, hogy nem írói hiba – mint azt Elek kriti–kája boncolgatta – Lehmann Orsolya élete nagyobbik felének elhallgatása, ki–hagyása a regényből.

Elek egyébként ideális riporter, min–denről tud és mindenkihez képes a sa–ját nyelvén szólni. Egy-egy kérdésénél mégis mintha csak a megfelelés, és nem a meggyőződés érződne. Külön–ben hogyan vethetné közbe, amikor Grecsó Krisztián arról beszél, hogy az újabb magyar próza – Darvasi László, Márton László – már őelőttük rehabili–tálta a történetet, s a prózanyelv mer új–ra izgalmas és humoros lenni, e furcsa névsort: „Parti Nagy, Kukorelly versei, Gion Nándor, Temesi ... „? Itt is mindkét oldalról válogat, egyenlő arányban: ta–lán inkább a beszélgetőpartner(ek)nek megfelelve, mintsem a saját ízlésének.

A kötet tanulmányai közül – Koncz Istvánról, az Irodalmi Szemléről, a kár–pátaljai irodalomról értekezik többek között – hadd emeljem ki csak alapos Grendel-írását. Itt is fölmerül azonban bennem egy tétova kérdés: Grendel ex–perimentálisabb prózája kissé méltatla–nul fedi el manapság Duba Gyula és Dabas László művészetét. Pedig nincs akkora árnyéka Grendelnek, amennyi fényt ők érdemelnének ... (Az irodalmi siker természetrajza (?) c. kiváló esszéjében is hasonló kérdéseket boncol–gat provokatív őszinteséggel.)

A Margócsy könyvéről írt kritikában Elek megjegyzi, hogy az irodalomtörté–nész nyelve dísztelen-tárgyilagos esszényelv, de rögtön hozzáteszi: ez „az én olvasatomban inkább előny, mint hátrány”. Valóban, Elek is – mint nem–zedékünk java része – a tudományos –és esszényelv kissé száraz vegyülékét használja. Ez olykor hátrányára van az olvasmányosságnak. Nála azonban kár–pótol ezért az az elegancia, amellyel el–méleti kérdéseket is hozzáférhetővé tud tenni az átlagolvasó számára. Nem a nyelve teszi hát érdekfeszítővé az írása–it, hanem a szeretetnek és szigorúság–nak az az elegye, amit példaként lehet–ne állítna a későbbi nemzedékek szá–mára. Hogy az Elek Tibor-i irodalom–szemlélet eklektikusságát, látszólagos inkoherenciáját tolerálni fogja-e majdan az irodalomtörténet, afelől, noha csak használna az irodalmi tudományosság–nak, kételyeim vannak. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy az olvasók szá–mára roppant hasznos és izgalmas e kritikusi attitűd, amely révén Elek leg–főbb feladatának: az olvasó eligazításá–nak, irányításának (vagy „pusztán” meghívásának: olvasásra) maradéktala–nul eleget tud tenni.

Elek Tibor: Fényben és árnyékban
Kalligram Kiadó
4800 oldal, 3100 Ft

 
 
 

Nagy Gábor

Kalligram Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu