buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az esszéista tudós és a tudós költő


2004.05.29

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Tőzsér Árpádnak ez a tavasz nemcsak a régóta megérdemelt Kossuth-díjat hozta meg, de két új kötetet is hozott: már a Budapesti Könyvfesztiválra megjelent a Kalligramnál a tanulmányait, esszéit, jegyzeteit tartalmazó Milétoszi kumisz című munkája, az Ünnepi Könyvhétre a Széphalom pedig kiadja az elmúlt években írott versei egy részét és a korábban már kötetekben is megjelent versei egy sajátos szempontú válogatását összefoglaló Tanulmányok költőportrékhoz című (Új és kevésbé új versek a versről és költőkről alcímű) kötetet. Az esszé- és a verskötet együtt tárgyalását nemcsak a majdnem egyidejű megjelenésük, de a köztük lévő nyilvánvaló összefüggések, kapcsolódási pontok is lehetővé teszik.

Már egy 1978-as Tóth Lászlónak adott interjúban azt mondja Tőzsér: „Szeretném felszámolni műfaji hasadtságomat, verseimet tanulmányaimhoz közelíteni, esszéimet verseimhez. így talán bekerülne lírai szövegeimbe az a világ idő” . A nyolcvanas években feltehetően részben ez a törekvés vezette el azokhoz a sajátosan formált prózaversekhez, esszéversekhez, melyek gyakorta éppúgy a közép–európai köztes lét-, lét nélküli tudat-gondolatot fogalmazták meg, mint számos korabeli esszéje, publicisztikája. A versek és az esszék, tanulmányok legújabb gyűjteményének ezúttal is van egy (de bizonyára több is) újra és újra megfogalmazott, kifejezett közös gyújtópont ja, ami nagyon leegyszerűsítve, az én olvasatomban, a versbeli én relativizálódása vagy decentráltsága és megsokszorozódása gondolatában jelölhető meg.

Költőink között Tőzsér Árpád egyike azon keveseknek, akik egész pályájuk során rendkívüli érzékenységgel (ahogy maga fogalmazott egyik versében) figyelik és követik a kortárs irodalmi folyamatokat, mozgásirányokat, akik tájékozódását, eligazodását nagy világirodalmi műveltségük, olvasottságuk is segíti, és akik tudatosan törekszenek a legmodernebb irodalomelméleti iskolákkal is lépést tartani. Mindez talán abból is következik, hogy maga is irodalomtudós (évtizedekig a pozsonyi egyetem tanára), irodalomtörténész, kritikus, aki számára, mondhatni, követelmény nemcsak a világirodalom és a magyar irodalom trendjeiben, de a divatos elméletekben is tájékozottnak lenni. Az viszont már az egyéni hajlamaitól is függ, hogy mindezzel alkotóművészként vagy akár irodalomértelmezőként milyen viszonyt alakít ki, hogy mit és hogyan hasznosít a tanul(t)ságokból saját költői világának és teóriáinak megformálása során. Tőzsér Árpád új esszékötete és verses kötete erről a bátran ambivalensnek nevezhető viszonyról és a hasznosítottakról hol közvetlenül, hol sokszoros áttételeken keresztül vall.

A tanulmányok, kisesszék szerzője szóljon bár a kortárs magyar líra jellegadó alkotóinak (Orbán Ottó, Tandori Dezső, Lator László, Kukorelly Endre, Rakovszky Zsuzsa, Lászlóffy Aladár, Hizsnyai Zoltán) művészetéről, vagy olyan világhírű „északi utazók” költészetéről, mint a szlovák Mila Haugová, a cseh Vladimir Holan, a lengyel Zbignew Herbert, a svéd Tomas Tranströmer, alapvetően a kortárs hermenutikai, recepcióesztétikai, dekonstrukciós elméletek szempontrendszereit, elemző-értelmező eljárásait igyekszik működtetni. Ugyanakkor szinte minden írásában hangot ad az ugyanezekből táplálkozó „posztmodern”, „kánonképző” magyar irodalomelmélettel és kritikával szembeni fenntartásainak, elégedetlenségének, miközben hangadói (például Kulcsár Szabó Ernő, Margócsy István) elméleteit, esetenként konkrét nézeteit maga is átveszi, alkalmazza. írásai (de azt is mondhatom: újabb versei) tanúsága szerint például úgy tűnik, Tőzsér maga is egyetért azzal, hogy korunkban akkor hiteles a versbeli megszólalás, ha a hagyományos lírai én kikerül a középpontból, a személyiségnek nincs kitüntetett helye, ha a költő „a lírai én radikális átépítésén, a személyiség decentralizálásán dolgozik” – ahogy Lászlóffy Aladár már a korai nagy verseiben tette. („A lírai önreprezentáció adja át itt helyét a világ és a sokféleség befoghatatlanságának, illetve ennek tudatának.” – Preparált Vesztfália) Ezzel összefüggésben az sem árt, ha az immáron „disszeminálódott” (Derrida) lírai én „nyelvi megelőzöttsége” is megvalósul a versben és „a szöveget az omnipotens alkotó személyiség helyett az egymásra vonatkozó jelformák, a nyelv játéka strukturálja”, mint Hizsnyai Zoltánnál (Hogyan lehet valamivé lenni a nyelv által), vagy másképpen: ha „nem az én megelőlegezett, tehát metafizikus omnipotenciája a versszervező erő, hanem éppen az egyén részként való létezése és fontosságának relativizálódása”, mint Mila Haugová jobb verseiben (Archeopteryx).

A „posztmodern” magyar irodalomkritikával szembeni kritikája ugyanakkor, ha jól értem, rendre azért fogalmazódik meg, mert az nem tud mit kezdeni az olyan költői világokkal, amelyek ezeket a korszerű versszervezői eljárásokat úgy képesek működtetni, hogy közben megpróbálnak arról is beszélni, amiről a posztmodern elméletek szerint hallgatniuk kellene, hogy közben nem fogadják el „a nyelv határa a versben is a világ határa” tételt, azaz „a filozófia által a küszöbre kitett metafizikát” megpróbálják a versben visszahozni, mint például az Orbán Ottóé (Orbán Ottó négynegyedes költészetéről). Vagy az olyan költői világokkal, amelyeknek az „éntanúsítása” éppúgy hiteles lehet, mint az „éntelensége”, mint például a Tandori Dezsőé, aki „nagyon jól tudja (nem úgy, mint az »éntelenségüket« a hivatásos kánoncsinálók receptje szerint összeállító vagy a tömegkultúra piacán beszerző némely »posztmodernjeink« ), hogy énekbe, énszerepekbe »születünk”, növünk bele, hogy az éntelenségünk felismerése a világbeli helyzetünk tudatosítása során fokozatosan történik meg, s ennek a történésnek a versbeli »története« nélkül a lírai éntelenségünk sem lehet érvényes.” (Főmű). Tőzsér írásaiból ugyanakkor a fentiekkel némiképp ellentétben az is kiderül, hogy a posztmodern disszemináltság, a szubjektum „szétjátszása” nélkül is lehet érvényes költészetet teremteni még ma is, lásd az ún. utómodern poétika jegyében alkotó Lator László költészetét. Az Alexa Károly Szerecsen komornyik című kritikakötetéről szóló bírálatában pedig még azt is elismeri, hogy „a kritikusnak (és minden olvasónak) szíve joga a műben, az irodalmi alkotásban az alkotó személyiségét (a »személyes hitelt«) is keresni, hiszen annak szükségességét még Derrida sem tagadja (»Nem lerombolom a szubjektumot: szituálom« ... ), de nem mindegy, hogy hol keressük azt (s hogy milyen szerepet tulajdonítunk neki).” Azzal pedig, hogy kötete címévé emeli az Alexáról szóló írás címét (Milétoszi kumisz), mintha a saját kritikusi munkásságát is az Elea műhelyeivel (az adott kontextusban a posztmodern iskolákkal) szemben helyezné el.

Az én olvasatomban azonban Tőzsér szembenállása a posztmodern kánoncsinálókkal inkább érzelmi alapozottságú és retorikus természetű, hiszen ahogy fentebb is jeleztem, a kritikust ma már alapvetően az ún. posztmodern teóriák határozzák meg: nemcsak a szempontjai, elemző eljárásai, a hivatkozási forrásai, szóhasználata, de még a tárgyalt kortárs költői-témái is ezt mutatják, ugyanis – szemben más, szintén értékes és korszerű költői világokkal – a Tőzsér által méltatottak többségének, a kánonozációt tekintve, valójában semmi oka nem lehet panaszra, éppen hogy a posztmodern kánon(nak is) favoritjai. Tőzsér esszéisztikus beszéd módján, időnként metaforikus nyelvezetén túl annyiban különbözik az általa posztmodernnek nevezett kritikusoktól, hogy az elméleti dogmákat nem igyekszik mereven érvényesíteni mindenkivel és mindennel szemben, hogy toleránsabb a másság iránt (például a kései IlIyés-lírában is talál olyan dallamokat, amelyek megszólaltathatóak lennének bennünk), s mindennek a magyarázatát a személyes habituson (a régóta jól ismert szellemi igényességén, szemléleti tágasságán, nyitottságán) túl abban látom, hogy nemcsak a teóriák hatnak a költészetére, de a saját alkotóművészi meggondolásai, belátásai is visszahatnak a kritikusi gyakorlatára. A posztmodern szemléletből hiányolt metafizikai (ontológiai) érzékenység és orientáltság, „az örök-hétköznap tragikuma” meghaladásának szándéka, az örök emberi témákról (szerelem, halál, szenvedély, sejtelem, képzelet) szólás, az „emberi lényeg” keresése (ahogy egy Németh Zoltánnal folytatott beszélgetésben fogalmazott 2002-ben) ugyanis már mind a tőzséri lírai univerzalizmus immanens értékei.

Tőzsér eddigi pályája során a kor lírai mozgásirányait érzékenyen figyelve folytonosan átalakította, a saját előzményeire (szövegelőzményeire is) ráépítve tudatosan meg újította költészetét. A Tanulmányok költőportrékhoz című új kötetben is lelhetünk hasonló eljárásokra, de ezúttal a kötet igazán nem hoz újat, esetleg némileg variálja a kilencvenes évek elejétől sorjázó versekben tapintható nagyszabású ambíciót, ami leegyszerűsítve nem más, mint a posztmodern elméletek és megvalósult művészetek eredményeit felhasználva, a posztmodern versírási technikákat elsajátítva, azaz korszerű(nek vélt), egyetemes(ebb)en érvényes költői nyelvet teremtve keresni tovább az érvényes szólás lehetőségeit mindarról, ami az „emberi lényeggel” összefüggésben továbbra is foglalkoztatja a szerzőt. E figyelemre méltó kísérletnek az eddig megvalósult eredményeit foglalták össze a Leviticus (1997) és a Finnegan halála (2001) című legutóbbi kötetei. Az új kötet törzsanyagát Tőzsér az előzőekből, főként a Finneganból válogatta, de még az Adalékok a nyolcadik színhez című 1982-es kötetéből is újraközli a címadó verset és a Körök egy részletét Dante tizedik köre címmel. Az újraközölt versekben (címben, szövegben) végrehajtott változtatások (például a Születésnap és variációkban), a felülírások, a hozzáírások (például az Ernő a Luxemburg-kert pónilován című vershez írt Kóda) végigkövetése nyilván nem lenne tanulságok nélküli (jól lehetne szemléltetni azt a posztmodern tételt is, hogy nincs is végleges szöveg, nemcsak az olvasók alkothatják újra azokat, de lám még az alkotók is), de itt megpróbálok csupán az olvasatom szerinti lényegre koncentrálni.

Az önismeret kérdései, sőt a versbeli énnel kapcsolatos problémák nem új keletűek Tőzsér költészetében sem, aminek alakulástörténetét a kezdetektől akár ezen a vonalon haladva is föl lehetne fejteni, csak régebben szerepekről, maszkokról, lírai alteregókról beszéltünk, ma pedig Tőzsér például már personákról beszél, és azt mondja például a svéd Tranströmer költészete kapcsán (de szerintem saját költői énjéről és világáról is vallva): „csak másokban lehetünk azonosak magunkkal, csak a máslétben nyerhetünk tulajdonképpeni létet. Tranströmer költészetének az »irányultsága« tehát összefogja a »bent« kifelé s a »kint« befelé való törekvését, a más-lét saját-létként és a saját-lét más-létként való azonosulását, de a különböző létállapotoknak ezt a másikba, idegenbe való áthajlását nem téveszthetjük össze a misztikával.” (Ha egy északi/éjszakai utazó).

Tőzsér korábbi, most újraközölt (részben felülírt) verseinek egy részét is a személyiség korábban kitüntetett szerepét negligáló, fentebb is jelzett felismerés, a lírai én disszemináltsága, nyelvi megelőzöttsége, az intertextusokban való feloldódása formázza. Az Ernő a Luxemburg-kert póni lován, a Vezér-monológok, a Vértelen áldozat, az Amelyben, a J. J. Triesztben, a ti. N. mester testamentuma, a Petőfi Sándor: Levél Magyarországra, Az ezredvégi sorok a könyvről, a luvenális című versekben egymással is dialógust folytató újabb és újabb irodalomtörténeti alakok egymásra is rétegzett szövegeit halljuk, az ő történetükbe állítva szembesülhetünk saját kérdéseinkkel. A kötet első ciklusa (Tanulmányok költőportrékhoz) viszont továbblép, és a másokban azonosságát kereső én immár 12 kortárs költő (Baka István, Bertók László, Borbély Szilárd, Kemény István, Kukorelly Endre, Oravecz Imre, Orbán Ottó, Petri György, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Szíjj Ferenc) hangján szólal meg. Ezek a versek ugyanis nem portréversek, még kevésbé paródiák, ahogy a szerző írja is a fejezetcím alá: „stílustanulmányok” az említettek verseihez, illetve a szerzőnek a róluk készített vagy még csak készülő portréihoz. Olyan stílusjátékok, amelyekben a megidézett, mozgásba hozott költői világokba feloldódva, másságukkal azonosulva fogalmazhatja meg önmagát az a bizonyos nem létező lírai én. Aki ugyanakkor kevesebb közvetettséggel, bár nem kevésbé összetett módon (de némiképp mégis vitázva ezzel ismét a posztmodern teóriákkal és eljárásokkal) is képes vallomást tenni – ahogy a második, Arsis és thesis című ciklus szintén újabb versei (Zeusz és Héra veszekszik, Zsé arca), vagy az újraközöltek közül a Jalousionisták, a Kettős ballada”., az Utószó a pokoljárásokhoz tanúskodik – a világba vetett ember mai gyötrelmeiről és örömeiről, a transzcendens fogódzók utáni vágyáról s a vers, a költészet, a költők lehetséges és lehetetlen mai szerepéről, szerepeiről. S hogy a vallomással a Tőzsér Árpád nevű szerző (aki végeredményben épp úgy „az éntelenségével küzdő »én« nyelvén »beszél«„, ahogy Tandori Dezső) mennyiben képes azonosulni, azt csak ő maga tudhatja, de lehet, hogy még ő sem.

 
 
 

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu