buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
hazai élő legszebb búcsú – hazai élő legszebb


2004.03.11

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Igen, itt búcsúzom akkor a hazai legszebbirodalom recenzeálásától jó időre. S íme, máris két hiba beismerésével kell kezdenem. Ha akadnak folyamatos olvasóim e lapban, tudni fogják, miről beszélek folytatásul. Az egyik eset egészen friss.

Múltkor, világirodalmazva, Poe költészetének legfőbb érdekességére nem mutattam rá. Hogy tudniillik a prózában vitathatatlanul újító művész a költészetben ómódi. Remek poéta, de csak a maga korában volt modern, sőt, mintha akkor is a megszokott sémákat gyakorolta volna. Magam sem tudom megfejteni azonban a rejtélyt: hogyan van az, hogy történetileg (a történeti fejlődésben, rút kifejezés) modern egy író, ellenben évtizedekkel később nem hat így. Művészete nem „újulva” okoz izgalmakat már, ahogy Szép Ernőé, Elioté, József Attiláé okvetlenül így okoz. Poe egészében a klasszikusan „réginek” nevezett költészet megjelenítője. Mégis kora egyik modernjének minősítjük. avulna az élményszerűen is elismerhető modernség ... mije? kategóriája? anyagisága? Nem tudom a választ.

Sokkal nagyobbat vétettem Ágh István Semmi sem úgy c. kötetének dolgában. Újraolvasva egészen nagy versek sorát leltem benne. Az 1956-tal kapcsolatos Összegyűjtött vallomások ... de a kötet első részének nagyjából (vagy pontosan) azonos sorszámú, már-már egyedi formát alkotó művei is olyan sokat mondanak el szerkesztésükkel, gondolatsorjázataikkal, a szerző nemességének hű kifejezéseivel, hogy a jelen egészen nagy magyarországi poétájának mutatják Ágh Istvánt. Erre először nem volt szemem. Fülem. Ezért is veszélyes ma élő hazaiakról írni., Boldog vagyok, hogy – utolsó pillanatban bár korrigálhatom magamat.

Nem érhetett véget ez a kis korszak velem úgy, hogy Várady Szabolcs élete munkájáról ne írnék, s épp itt. A rejtett kijárat címmel az Európa legnemesebb, hagyományápoló (honi) vénájának, vagy hogy is mondjam, bizonysága ismét a közei 550 oldalas gyűjtemény, és Ottlik Géza, Szabó Magda után és mellett szép sor része. Várady úgynevezett kevés szavú költő, poétikai munkásságát szűken mérte nekünk még ehhez képest is, a válogatott műveknek megírt művek válogatásáról van szó. A prózai rész esszék, gondolatok sokasága, és erőt kell vennem magamon, hogy írni tudjak a könyvről eleve, mert a szerző e sorok írójának munkálkodását is elemzi, értékeli, főleg hajdanidőkből. Petri György, Ferencz Győző s még ily témák társaságában. Tudjuk, Váradynak Petri egy bizonyos abszolútum; mestere érdemben talán Vas István volt. Költészeteszménye a mívességé, hibátlanságé, ezek érdekében, mondhatni, semmi sem drága neki, még a mi sóhajtozásaink tudomásulvétele sem, közeli 01vasóié: Ó, miért nem többet, miért nem másképpen is, egyebek kalandjaival (a versben). De mint mondtam a múltkor, távol tőlem, hogy örvendő értékeléskor mást nézzek, mint az értéket magát. Várady Szabolcs költői műve pedig, a „mindenfélékkel” (drámai-vígjátéki betétdalok, aztán limerickek stb.) együtt szeretni való, élvezetes érték. Egy-egy verse legendává is vált (a székekről szóló), de szófukarsága főleg. Olyan ember, akitől nem lehet a felszínen mindent „akarni”, elvárni; mások lírája iránt vonzalommal, ihletetten megdobbanó „szíve” annál értékesebb, ritkaság, kincs-sugalló történés. Esszéi tanulságosak, távol bármi léhaságtól. Hanem hát a líra és a tanulmány (esszé) kockázatainál más irodalmi rizikókon szórakozni Várady nem is volt hívatva. Azaz mégis! Ne tévedjek már ekkorát megint. Egyik legkiválóbb versműfordítónk Ő, s a versműfordítás a legszebb, legveszélyesebb kalandok egyike. (Ne tudnám?)Éljen, éljen tehát, hogy együtt a Mű, köszönet érte, ismétlem, az Európa Kiadónak – és hát elsősorban magának a költőnek!!

Zárom itt a költők sorát ma, tőlem talán nem meglepő módon, Simor András füzetével (Z-fiizetek ... 77 vers), az Ezredvégi szatírák cíművel. Simor az Ezredvég folyóirat egyik (fő?) szerkesztője, magam azokon a hasábokon viszonylag gyakran megjelenek, és kétszer a 2füzetek is adott fedelet 1989 után közvetlenül akár hányattatásokra is számítható kisebb munkáimnak, ám végül a ,,2” nem lett költői vagy regényírói otthonom. Simorral mint költők és műfordítók is inkább kerülgettük egymást 1989-ig, azaz majdnem találkoztunk sokszor. Élvezettel olvasom kíméletlen, őszinte, sok-sok igazságot feltáró, számos véleményemmel találkozó újabb szatíráit, vagyis hát ezek az epés művek 1974-től sorjázódnak itt, nem csupán jelenidőnket veszik célba. A költő bevallottam nagyra becsüli, elődjének tartja (mások mellett) Gábor Andort. A majdnem kuplés bökversek nekem Szép Ernőt is eszembe juttatják, az ő egyáltalán nem másodlagos szociális érzékenységét. Jó kis olvasmány, értékes gyűjtemény ez a szatíraegyüttes, ajánlom az esetleg ily tájakon nem kalandozó olvasói figyelembe. Megvan a helye, fontossága.

Továbbra is szépirodalom (szóújítással a múltkor így neveztem: legszebbirodalom”, mert az esszé, tanulmány stb. is szépirodalom, de ... visszalapozást kérek a lap előző számába.

A Ciceró Könyvmííhely fölfedezettje az a meseíró, Tarcsai Szabó Tibor, aki nem is először jelentkezik (most Micsoda város! című kötetével). Megjelent korábban már tőle A jajszámyú fecskerigó (talán legmeghittebb alkotása), meg a bizarr Pamuhihőke és Sámsemék (szintén Ciceró), s azt hiszem, a szerző elindult a siker útján.

Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Klasszikus mesehangvétel! Nem röstellvén a gárdonyis indíttatást sem, ám a maiak iskoláit is kijárva. Zalapács, Torzasztó Kalambár, a város, melynek Mesélnek a neve, kiegészülve átlagosabb embernevekkel, helyekkel, üde labirintusba hívogat. A maiság sehol nem erőltetett, remekül ötvöződik a klasszikummal. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen – s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok! És van térkép a városról, és tetszenek nekem a rajzok (Kalmár István munkái). meglepne, ha mai meseelvárásoknak e könyv kitűnően meg nem felelne!

Kellemesen lepett meg Szűts Zoltán Ezer ütés percenként című elbeszéléskötete. (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2003). Legfőbb érdeme ennek az induló prózaírónak, hogy merészel avantgárd lenni, miközben hagyományos elbeszélő is. Látszik, honnét, kiktől tanult (Borges, Vian stb.). Persze, pályájának elején jár, de máris érdemleges művet tett elénk. Margócsy István fülszövegét csak utóbb vettem észre, örülök, hogy tudós barátommal, a kiváló esszéista-irodalomtörténésszel ismét egy véleményen vagyunk. Idézem is Margócsyt: „Olvashatjuk e novellákat olyan szabály szerint is, mint a hipertérben hol megjelenő, hol eltűnő alap- vagy hiperszövegeket, melyek ugyan átfedik és keresztezik egymást, mégsem szüntetik meg önálló autonómiájukat. Ahogy modellértékű tréfás novellája mondaná ... „ Ejnye, hogy én is ezt akartam idézni, s itt kezdtem a könyvért lelkesedni: – ... akit érdekelnek a könyv történetei”, így maga Szűts (!), az lapozzon egyet-kettőt...” Hajrá!

A kötet kiállítása pedig egészen pompás.

Idézgetős kedvem támadt e dolgozat összeszerkesztésekor, mert ahogy (ha van róla recenzió, ha nincs, engem senki-semmi itt el nem tántoríthat közlési szándékomtól) Bence Ottó Látvány körút című könyvét végigolvasgattam (Hermann Ildi szocio-művészfotóival), a Budapest az ezredfordulón alcímet viselő Palatinus-kiadvány (Új Palatinus Könyvesház) hátsó borítójának szövegét hasonló elragadtatással nyugtáztam, mint a Budapestről szóló 50 írást magát. S hogy mit? Idézem Németh Gábor remeklését, legalább java részét: „ ... A haldokló Város még egyszer felül, tükörbe néz, és megbocsát magának”. Az ám, de „Bence Ottó sürgöny-tömör lírát rak faltól-falig, tömbökbe sajtol egy-egy városnegyedet... Hermann Ildi (esetében; TD) ... a fotós tisztessége, hogy magát sem tar~a különbnek azoknál, akiket lebuktat”, s hogy ez „a hidegre tett részvét igazolása” így együtt. A két művész, úgy mondja Németh, „álompár ... Egyfelé néznek, de két külön világba. Mégis, mintha ugyanazt látnák. Jó éjszakát, Budapest.”

S a könyvbéli város régebbi múltjának némely jelességei, közelmúltjának vacakságai, meg az importált kusza-kapitalizmus mohó jegyei határozzák meg. Unnánk ezt, ha nem volna virtuóz a Németh Gábor által, helyesen, valami minimalista manieristának jellemzett író, és az a fotós, aki engem (a szemben valahogy mindig kicsit régről nemszeretem) emberábrázolással meggyőz. De mennyire! Bencét elemzem most, szaktársként, s azt mondhatom: legnagyobb bravúrja, hogy nem kapunk gyomorrontást a sűrítményektől, a stílus nem keresett, dehogy az, nem hivalkodó, mégis telitalálatok sorjáztatása. A mondatok összemetszése, a szóképzések ... nem is mondom a további elemi öröm élményét adják.

Ki tud annyi városrészről ilyen alapvetően ennyi esszenciális mindent? Rákoshegy, de még a belső Víziváros is, ahol lakom, na és Alberfalva, Mátyásföld, a Molnár-sziget... számomra új arcait mutatja. De hagyjuk a frázisokat. A szociológiás próza lírában (egészen kimagasló sikerű ötvözet) a vezérfonal ez: meggazdagodott itt az emberek nagy tömege, képtelen körülmények közt és még sokkal nagyobb tömeg, egyik iránt sem kell „meghatott szeretetet” éreznünk; a Kosztolányi-féle részvét éles fénye, idézem ismét a hátlapszövegírót, itt „haiku és hidegtű”. De Bence nem ostoroz. Érzelmekre se bíztat, se plusz, se mínusz. Az a csudás ebben a könyvben (ismétlem, csak a próza dicséretével foglalkozom részletesebben; s a fotók egyenrangúak vele), hogy önálló alkotásokat olvasunk, melyek tárgyuk nélkül egyáltalán nem létezhetnének, de sem a mű nem olvad fel tárgyában, sem a tárgy nem „váltódik meg üdvre” a mű által. Cassavetes-mozi!

Nem monoton a motívumok visszatérése. Bence nem hagy bennünk illúziókat, ha a Remetehegy, ha a Lágymányos vidéke a téma. Megtanulunk különbséget tenni gazdagság, érzület, jómód, értelmiségi és tudósi lét, hagyomány-meszesedés, divat és kényszerpálya közt, ezeken belül is ostobaság és színvonaltalanság, meg az idők törvénye, „szele” között ... ez, ami itt van, nem is lehetne másutt, másképp, holott nem kéne így lennie, és bizarr, hogy az újdonságok teszik épp kiszellőztethetetlenné a fővárost („szellemi” értelemben), s csak azért nem írhatok többet itt és mást, mert másutt valami saját kis szösszenetembe is beledolgoztam érzületeim esszenciáját e könyv nyomán. Volt szusz az íróban, jól bírta a már-már félhosszútávot. Hiába, azon a magaslati levegőn edződött ehhez, mely a magas Látvány körút (keressük meg, mi az) panorámájából száll, nem a legkellemesebb ájerként. Mércekönyv.

S engem erre hozott emez olvasás: mint 66. éve törzs-budapestit: én ezeknek az itteni embereknek az életét nem éltem. Nem az, hogy kiköltöztem, kilakoltattak vagy kitelepítettek volna, de ebbe soha be sem települtem.

Ennek „nótáján” legközelebb egy különleges könyvvel folytatom.

 
 
 

Tandori Dezső
költő, műfordító

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu