buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 6, péntek
Miklós napja





















Évfordulók:
1935: Bertók László születése (Vése)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Double Deckeren


2004.02.12

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Karácsonykor Londonban. Megyek karácsonyfa vadászatra, nem egyszerű vállalkozás, az angolok december elején már fölállítják a karácsonyfát, nincs egy erre kitüntetett napjuk, mint nekünk, de nyilvánvaló, hogy a szokás az Adventhez kapcsolódik. Isteni várakozás, a gyerekek szobájában mindenhol ott függ az Adventnaptár. Szóval, minden rendes angol már régen megvette a fáját, amikor én érkezem. Bemegyek délelőtt a sarki Sainsbury'sbe, van virágos részlegük, egy középkorú, kellemes, szőke hölgy tevékenykedik a virágcserepek között, mindkét keze virágföldes. Előadom óhajomat. Együttérző mosollyal egyenesedik föl, bólogat, majd megszólal ékes triftongusokkal tűzdelt cockney nyelven: – Wait a minute, let's go outside –, titokzatosan int a kezével, kíváncsian követem. A bolt előtt aztán előkapja a kertésznadrág feneketlen zsebéből a mobilját és élénk telefonálgatásba kezd. A harmadik hívást siker koronázza, elmagyarázza, hogy melyik busszal hova menjek, amikor kiderül, hogy nincs autóm. Majd azt mondja, bátorítóan: – Good luck, mate! – Sok szerencsét, haver!

Elmondhatatlan jóérzés tölt el, hiába, haverságban vagyok én ezzel a világgal idestova lassan húsz esztendeje. A kertészetben valóban ott bokrosadnak a cserepes karácsonyfák. Mondom a fiatal fickónak, hogy ez a kis formás jó lenne, de van egy bökkenő: haza is kéne szállítani. Néz rám bizonytalankodva: Hát kiszállítást nem igen szoktunk vállalni, vagy ha igen, akkor is inkább estefelé. De akkor már késő lesz, igaz? Bólogatok, hogy bizony késő, nem lehetne most mégis, kivételesen ...? Ráncalja a homlokát, aztán beszól a boltba: – Apa, mikor indulsz? – Öt perc múlva. – Az nekem tökéletesen megfelelne – megkönnyebbülten nézem a húsz év körüli kertészt, megkötöttük a boltot. Megveszem a fát – és közben az ára nem változik! Nem kérnek semmit a kivételes fuvarért. Eszembe se jut, hogy borravalót ajánljak föl, természetes szívességet tesznek. Csak hogy megőrizzem őket jó emlékezetemben. Good will. Anglia.

*

A WHSmithnél az egyik pultnál egy fiatal lánytól CDt veszek, húszassal fizetek, kapok vissza egy öt fontos bankjegyet meg némi aprót. A másik pénztárnál a napi betevő Independentemért fizetnék, odaadom az imént kapott ötös bankót. A pénztáros rosszallóan néz rám: – Uram, ez a bankjegy nem érvényes, nem fogadhatjuk el. – Meglepődöm, aztán eszembe jut, hogy valóban, minden boltban ott a hirdetmény, hogy a régi ötöst lecserélték. – Asszonyom, ezt a bankjegyet épp most kaptam, ott attól a hölgytől – mutatok az üzlet másik sarka felé. – Húszassal fizettem, itt a blokk. – A hölgy rápillant a blokkra, bólint, és elindul a másik eladó felé, akitől az érvénytelen pénzt kaptam. De nem is kell egész közel mennie hozzá, nem látom, nem hallom a köztük zajló kommunikációt, az egész néhány másodperc csupán, közben mögöttem gyűlik a karácsonyi bevásárlók hada, kezdem kényelmetlenül érezni magam, föltartom a sort. De a pénztáros széles mosollyal azon nyomban siet is vissza és már messziről elkezdi a bocsánatkérést. – We are terribly sorry, Sir, it's our mistake. – Szörnyen sajnáljuk, uram, a mi hibánk. – Elveszi az érvénytelen ötöst, készségesen csomagol és boldog karácsonyt kíván. Nincs gyanúsítgatás, megalázó magyarázkodásba kergetés good will van. Anglia.

Végre Double Deckeren. A DD (az emeletes busz) úgy tartozik hozzá az angol mindennapokhoz, mint a kenyér. Lassan három éve nem ültem rajta, örömmel tapasztalom, hogy megjelent egy új generációjuk, ezeket már fűtik is és szélesebb hely van az ülések között, kényelmesen elférek. Fönt széles ablakok, akárha kiránduló buszon ülne az ember. Kiemel, nem nagyon, csak épp annyira, hogy érezhető legyen a különbség, kiemel a hétköznapokból a fedett buszmegállók tetejének magasságába, az egyiken például valaki ottfelejtette az esernyőjét, a csapzott jószágból jószerivel csak a küllői maradtak meg, merednek groteszk módon a felhős ég felé. Városi szobor. Nagyon értenek hozzá, hogyan lehet a mindennapok zsúfolt, idegesítő rutinját kicsit meg szakítani. Mindennapi rendszerességgel. A DD ilyen megszakítás. Munkába megy az ember, bevásárolni, színházba, ügyeket intézni. De amikor fölkapaszkodik a DD lépcsőjén, és helyet foglal a panorámás üléseken megnyugszik. Alant nyüzsög a világ. Itt fönn a megszakítás uralkodik.
A St. Paul katedrálistól az Aldwych felé vezető Fleet streeten a DD emeletének magasságában elegáns, fekete kovácsoltvas útjelzőtáblák igazítják el a városiakat. Az egyiken, balra éppen szemmagasságban van tőlem, ha átnyúlhatnék a DD ablakán, meg is érinthetném, a következő felirat: Public Toilets 195 yards. Eltűnődőm ezen a számon. Vajon melyik városban ragaszkodnának ahhoz a maradék öt yardhoz ennyire aprólékosan? A kétszáz és a százkilencvenöt közötti különbséghez. Nem azt írnák ki mindenhol a világon: – Nyilvános WC 200 méterre? Mit számít az az öt yard? De az angolok jól tudják, hogy pontosan ezekhez a látszólag jelentéktelen különbségekhez kell ragaszkodnunk, ha rendesen akarunk élni. Ha tiszteljük a tényeket.

A South Bank Centre kulturális központban, a Temzeparton a Waterloohíd lábánál, a Millenniumi Óriáskerék szomszédságában, a Royal Festival Hall és a Queen Elisabeth Hall közötti nagy előcsarnokban szerdától vasárnapig délután fél egy és kettő között jazz, country, szalonzenekarok lépnek föl, ír zene, blues, modern jazz. Zavarbaejtően színes kínálat. Ingyen! Csak besétál az ember, leül az asztalok mellé, ha akar, bekaphat egy szendvicset, ihat egy pint Guniesst, de nem muszáj. Nincs kötelező fogyasztás. Elhelyezkedem a készülődő zenészekkel szemközt, ír zenét fognak játszani, középkorúak, a gitáros úr már erősen kopaszodik, a tangóharmonikás őszbe csavaradott, a pocakja némileg akadályozza, a fuvolás hölgy egyszálbélvékony szőkeség, a hegedűs a legszemrevalóbb, energikus alkat. Kedélyesen nyüzsög a gyülekező közönség, öt nap múlva karácsony, édes várakozás, az előttem lévő asztalnál egy fekete férfi, öltöny, nyakkendő, előtte sör, a programfüzetet böngészi, cigizik. Nyilván kiugrott az ebédszünetben valamelyik közeli irodából, hogy megszakítson. Sok a nyugdíjas, párok, előkerül az otthonról hozott harapnivaló, sőt, termoszból még tea, kávé is. Ezt is lehet. Merthogy ami ingyen van, az ingyen van. Én is belenézek a központ programjába, csalódottan fedezem föl, hogy csak két nappal késtem le Schiff Andrást, aki Mozartzongoraversenyt játszott és vezényelte itt a Royal Festival zenekart, persze a koncertteremben.

A kezdésig már csak néhány perc van hátra, hangolnak a zenészek, profi társaság, fönn a velük szemben lévő erkélyen a hang mester a keverőpultnál, tesztelik a hangfalakat, mikrofonokat, attól még, hogy ingyen van, nem amatőr produkció készülődik. Megtelik a nagy csarnok, lehetünk legalább kétszázan, nagy családok is érkeznek egészen kicsiny gyermekekkel, kamaszok találkoznak a nagyszülőkkel, rágyújtok egy pipára. Merthogy dohányozni is szabad. A PC (politically correct) nyolcvanas években kibontakozó terrorja szerencsére alább hagyott, mindenki úgy érzi jól magát, ahogy úri kedve tartja. Aki nem szereti a pipafüstöt, arrébb ül. Van hely, mindenkinek. Kíváncsian figyelem a zenészekkel szemben lévő órát. 12.29et mutat. A pocakos harmonikás föláll, elkezdi bekonferálni a műsort, kiderül, északlondoni együttest tisztelhetünk bennük, van egy pár CDjük, senki nem ír közülük, hamisítatlan cokneyk. Amikor az óra átvált 12.30ra belecsapnak a húrokba. Pontban. Nem előbb, nem később. A fél egy az fél egy. Angliában.

Néhány kisgyerek az első hangokra táncraperdül a zenészek előtt, ír lakodalmas talpalávalót húznak, biztatta is a pocakos a nézőket, hogyha ingerenciájuk támad, csak nyugodtan tessék táncolni. Van hely. Mellém telepszik egy idősebb úr, elkéri az Independentet. Emelkedik a hangulat, ezt már nem bírom Guiness nélkül. Mögöttem a bárpult, mellettem két hajléktalan ácsorog, kezükben az elmaradhatatlan szatyor. Aztán leülnek. Van helyük. Zajos csoport érkezik, négyöt szellemi fogyatékos egy kísérővel, szélesen vigyorognak, egy nagy darab fekete férfi közülük azonnal beáll a gyerekek közé, jó a ritmusérzéke, csak hát a mozgáskoordináció nem nagyon megy, szállnak a kezei lábai, különböző irányokban, de azért ütemre. Tapsolni kezd, a kísérő hölgy mosolyogva igyekszik leinteni, de reménytelen a dolog, ősi ritmusokon repül a férfi, boldogan nevet. Figyelem a közönséget, kétségtelenül groteszk látvány, diszharmonikus, mit szólnak hozzá, kicsit feszengenek, zavartan, elnézően mosolyognak. Belefér. Aztán a műsor közepe táján, amikor túl vagyunk már lassú, lírai szerelmes dalokon, és vad csűrdöngölőkön egyaránt, hirtelen az egyik közeli asztalnál mozgolódás támad, az indiai hölgy vállára veszi a táskáját, a társaságában lévő fehér férfi nagyon angolnak néz ki – föláll, megigazítja az övet a nadrágján, fiatalok, nevetve elindulnak a táncolók felé. Közéjük állnak, ezzel végképp hitelesítik a helyzetet, közben a nagydarab feketének is lett partnere, egy kövér fehér leány, szintén fogyatékos, nehezen találják egymás kezét, de azért egykét sikeres perdülésre is futja. A karácsony öröme, Angliában.

*

Ágival megnézzük a Love, Actuallyt (Igazából szerelem lett belőle a nem egészen sikeres magyar fordításban) a Leceistersquareen, az Odeon előtt hosszú sorok kanyarognak, A Gyűrűk Ura rajongói félig betöltik a teret, jegy mára már nincs, de ez nem tántorítja el őket. Hugh Grant a Love, Actuallyben mint agglegény brit miniszterelnök szerencsétlenkedik, és közben jól beolvas az amerikai elnöknek. Számomra a film csúcsjelente, mert remekül kifejezi a NagyBritanniában eluralkodott hangulatot: elegük van az amerikai dirigálásból. Grant a filmben – legalább egy filmben – kiáll az újságírók elé és eltérve az eredeti forgatókönyvtől, visszautasítja az amerikai diktátumokat. Közelképek a meglepett arcokat mutatják, rajtuk az alig leplezett öröm. Öröm, hogy végre, végre, egy brit miniszterelnök kiáll és közli, hogy az ország nem az amerikaiak függvénye, ötvenegyedik állama, hanem szuverén képződmény, és mint ilyen szeretne továbbra is létezni a nemzetközi politika porondján. Wishful thinking – persze, de jól tükrözi a közhangulatot. A kétszázezres tüntetéseket Londonban, a közvéleménykutatások adatait – amelyekkel évvégén kivált tele van a sajtó –, miszerint a legkevésbé szavahihető politikus NagyBritanniában Tony Blair. A BBC harcban a kormánnyal, a kormány mentegetőzik, egyre kevesebb meggyőződéssel, egyre kevesebb sikerrel.

Angol tudósok össze is fogtak néhány éve, hogy végre megverjék az amerikaiakat – persze nemesen, fair playban – egy hónappal mindössze, de mégis. Megkonstruáltak egy nagyszerű, hightech kütyüt, ami majd – ha minden jól megy – karácsony napján, december 25én (náluk ugyanis ez a szent nap, nem 24dike este) elkezd élet jelek után kutatni a Marson. Európai segítséggel föl is lőtték a Beagle 2 névre hallgató űrszondát, a név szintén echte angol, az első Beagle Darwin hajója volt, amellyel a természettudós elhajózott a Galapagosszigetekre, hogy azután forradalmasítsa elképzeléseinket a földi élet kialakulásáról és elterjedéséről. Ilyen forradalmasító adatokat reméltek ettől az űrszerkentyűtől is, amelyik néhány nappal karácsony előtt sikeresen levált az anyahajóról, ám azután – sajna, sajna nyoma veszett. Néztem a számtalan TV tudósítást az esetről, az újságok hosszadalmas, reménykedő beszámolóit, amelyek mind arról szóltak, hogy talántalán, most sikerülni fog az amerikaiak Spiritje elé vágni. A kütyü szellemi atyja, megtermett, pocakos, pofaszakállas, vörös képű angol, akárha valamelyik Dickensregényből lépett volna elő, ott állt a kamerák előtt és jelentette be, mindannyiszor egyre elsavanyodottabb képpel, hogy I'm afraid, ezúttal sem sikerült kommunikációra bírni a kutatómasinát. Néhány hét múlva azután egyre világosabbá vált, hogy ez a vállalkozás is bekerül a dicsőséges kudarcok tárházába, amire egyébként az angolok rendkívüli empátiával vevők (emlékezzünk csak kedvenc síelőjükre, Eddyre, aki még a Sas becenevet is kiérdemelte, szakadatlan próbálkozásaival, hogy megugorja az olimpiai szintet, s amikor ez néha sikerült neki, büszkén megszerezte az utolsó helyek egyikét – nagyon szerették érte), de most az a plusz csalódottság járult az esethez, hogy ezek a nyomorult amerikaiak már megint leköröztek bennünket.

*

A megszakítás másik természetes helye persze a pub, a local. Mindenkinek megvan a sajátja, a törzshelye, ahol a közvélemény alakul, haveri társaságban. De vasárnap délután például még mindig csak elvétve lehet olyan pubot találni, amelyik nyitva van. A puritán hagyomány egyik utolsó bástyájaként vasárnap délutánonként zárva tartják az ivókat, nehogy a nép illetlen módon fölöntsön a garatra az esti istentisztelet előtt. És noha egyre kevesebben járnak templomba, ez a szokás még mindig tartja magát.

A Búzakéve pubban búcsúzom Londontól, egy család üzemelteti, idősödő szülők, két fiatal, izmos fickó, saját sört is főznek, a falon büszkén díszeleg a családi sörfőzdék egész NagyBritanniára kiterjedő térképe, a söröző rész pici, mindössze három asztal, meg a bárpult, mindösszesen ha húszan elférhetünk benne, az egyik ajtó a család konyhájába nyílik, ahol éppen centrifugálásba kezd a mosógép, az asszony kibe járkál, egyszerre végzi a házimunkát és szolgálja ki a vendégeket. Öten vagyunk pillanatnyilag – elbír velünk. Álmos péntek délután, a vendégek öregedő munkások, kezükön, ruházatukon és beszédmódjukon látszik, régi haverok, nagy vehemenciával elemzik a TVben futó lóversenyt. Aztán az egyik belefog egy történetbe, közel ülök hozzájuk, néha rám pillant, világos, hogy nekem is mesél – a többiek biztos nem most hallják először –, és elmondja, ízesen, hogy egyszer, még fiatal korában miként fogadott egy abszolút esélytelen lóra, és az a táltos aztán hogyan verekedte lassan egyre előrébb magát a futam során, mígnem teljesen egyszerre ért célba egy másik lóval. Holtversenynek látszott, de aztán a célfotó döntött, emberünk lova egy nyelvhosszal előzte meg vetélytársát. Boldog kacarászás az ivóban, velük nevetek elismerően, nagyot kaszáltam akkor, mondogatja a kopaszodó öreg, nagyot kaszáltam ...

Fölállok, lassan ideje elindulni a repülőtérre, utolsó cseppig kikortyolom a Guinesst, ahogy elmegyek mellettük szinte kórusban mondják: – See you later, mate! – Viszlát haver!
Hiába, ezzel a világgal jó haverságban lenni!

 
 
 

Orosz István

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu