buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Útikalauz + irodalomtörténet + művészettörténet + et + periféria + centrum


2004.04.08

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Bécsi szeletek: csudálatos cím, és remek az ôszinteség, hogy a szerzô, D. Magyari Imre töredelemmel megvallja, egy (író? újságíró?) kollégája már használta ezt a nagyon is megtalálható és telibetaláló kifejezést, csak alcímként. E dolgozat szerzôje – íme, érdemes centire olvasni! – saját leleményeinek egyikét láthatta „lebukni”, a Prosa Márkit, mert hogy ezt egy bécsi íróra már elhasználták. Annyi baj legyen; ahogy a Tichy fagyireklám hirdeti a bécsi közlekedési eszközökön: „Mert a fagylalt nem csak fagylalt”, azaz „jég”, mer hogy Eis... hát Bécs se Bécs. Ezért nem árt, ha van egy ilyen új, ráadásul kulturálisnak joggal hirdetett útikalauzunk hozzá. Azt nem állítom, hogy Bécsben ennek a sajátos remeklésnek köszönhetôen könnyen elkalauzolódnánk Döblingbe, az 0-villamos végállomásához, Kagranba, Brigittenauba, netán D. Magyari bevallottan mellôzött érdeklôdési terepeire, vagyis hogy közlekedni tudnánk, nem – de hogy Bécs e könyv után nem ugyanaz a Bécs az Olvasónak, mint addig volt, az biztos. Ziher. Miért írhatok róla, hála az égnek? Amikor szépirodalomról e hasábokon, az élôkrôl így, már (egyelôre) nem? Mert D. Magyar különös bravúrt visz végbe, az ilyesminek megannyi kockázatával, kisebb bukdosósdijával, minthogy önmagát, Bécs iránti szerelmes érzületeit is beleírja a dúsan és színesen illusztrált könyv nyomtatott részébe, így mondhatnám már, „adományozóként” odafesti magát; odafesteti magát az ô Bécsével. Az osztrák (és hajdan monarchiai) fôváros, a világ 8–10 legturisztikusabb városa ugyanis dajkáláson és kényeztetésen túl szerelmeseinek képét is meg tudja, ki tudja rajzolni.

Bár nem szépíró D. Magyari (bocsánat, hogy ezt kell mondanom), megtudjuk, miféle szellemi ember, kulturálisan ínyenc, mekkora tudású világjáró. Épp személyes vallomásain keresztül kell néha rokonszenvezô szeretettel mosolyognunk: ha Kafkáról, ha hölgyekrôl, ha Erzsébet királynô és Diana hercegnô összehasonlításáról van szó; s azt ne higgyük, hogy pletykálkodik. D. Magyari nem Kisch, nem Doderer, nem Polgar, nem Torberg (kit is ô úgy szeret), nem kávéházi tollforgató, nem bűvész-szóművész, végképp nem, nem tolakodó, nem nyom agyon a közölt tudásanyaggal – hanem akkor mit tesz? akkor kicsoda ô? Egy bécsiszellem- imádó, egy (önkritikus) kritikus, vérbeli kulturális szerzô. Író és újságíró közt mozog a kategória, hajlik valamelyest az íróság felé ez az itt megismert D. Magyari, de lényével nem billen arra a mérleg, különben én... na. Mint mondtam. Nevettünk a Strauss-szal kapcsolatos dolgain, szívbôl pediglen. Boldogok vagyunk, hogy kávéházi kalauzt kapunk, miután meggyôzött minket a szerzô, hogy Bécs a kávéházakon át ismerhetô meg a legjobban. Ám legyen. Magam annak örvendek, hogy összefüggésrendszert teremt a kávéházakkal, s könyvének ez a legszebb eredménye: csinált D. Magyari egy olyan struktúrát, amely épp Bécsre (ha a kávéház a leghívebb ismérv ott, ha nem) jól illik. Azaz mintha a császárváros mintázatából bontakozna. Hűséges könyv, gazdag könyv, le kell tenni néha, hogy mint letehetetlent vegyük elô megint. Nem lett volna szabad írnom e munkáról mégsem, mert engem is említ, hajaj. De Esterházy Péter kollégám még ennyire se írhatna akkor, Szabó Magda se... és császárinak nem mondható sas szemmel sok mindenkit „kiszúrtam” még, akikkel D. Magyari egyáltalán nem szúr ki, sôt, kellemesen emleget minket is, de még koalákról is esik szó... sokféle kávéról... régi történetek jönnek elô, kicsit magyar-osztrák újabbkori-közös „szoci” történelem is, játékosan. Rajongok ezért a könyvért, mert ugyanúgy felnôtt munka, ahogy az ember maga is kifogástalanul felnôtt műve szeretne lenni önmagának, hanem akkor beugranak azok a csudás hibák – és mégsincs vége az egésznek. London, állíthatom, az London. Bécs az nem egyszerűen Bécs. És erre aranyfedezetünk D. Magyari becses könyve. (Korona Kiadó)

Korok, pályák, művek a címe Kenye- res Zoltán válogatott tanulmányainak (Akadémiai Kiadó), s e nagy munkáról sem írhatnék, ha nem mellôzném életem egyik igen becses irodalmi szövegét, Kenyeres (akkor is, ma is, nekem: „Zoli”) dolgozatát szegény Töredék Hamletnek (eredetileg s ma nekem fôleg Egyetlen) című könyvemrôl. Mellôzöm újraolvasását, s a magam efféle kérdéseit. Kenyeres kötete igen gazdag. Félek, olyan kijelentéseket tehetnék róla a legkönnyebben, amilyenek az írók bejegyzései – D. Magyari kipécézése szerint is! – a vendégkönyvekben: jaj, Füst Milántól többet vártunk volna, nem csupán hogy „de szép volt, de jó volt megint, újra eljövök”. Nem, ez a válogatott- tanulmány-könyv azért fontos, mert létezik. Létezik az az irodalomtörténész- alapállás, idegrendszer, tudásjelleg és töretlen szándék, mely a „gyönyörűeket írni” szempontját a szakszerűséggel ötvözi, és az írókat nem csupán értékükön veszi, hanem jellegük szerint is. Tehát nem „kódolja el” dzsungelbeszéddé, jelszöveggé azt, amit elmondani szándékozik. Leegyszerűsítem: Kenyeres Zoltánról azért kell írnom, mert az ilyen irodalomelemzés mellett vagyok elfogult, és örülök az újabb találkozásnak. (Életkortársak vagyunk.) Valóban korok-pályák-művek tagozódású a kötet, és Kazinczyn, Széchenyi Istvánon át Babitsig, Lukács Györgyig, Weöresig húzódik az ív; s a művek szintén gazdag szemléletmódot bizonyítanak, a korok áttekintése pedig a kritikák kritikáját is adja, dinamikusan, megújulólag, minden megcsontosodás ellenfeleként. ANyugat periódusairól, legendáról, a „harmadik nemzedék” fogadtatásáról és az úgynevezett újholdas költészetrôl 1945–1948 között... meg a művek közt olyan kuriózumokról, mint Schöpflin Aladártól A pirosruhás nô... és még sok mindenrôl találunk szakszerű és nemes olvasmányt. Nemeset, igen, s olvasmányt, mert Kenyeres megôrzött valamit „a régiek hagyományából”: rémes mai szóval élve olvasóbarát. (És nem a rémes mai szavak barátja.) Egyszerű tényeket tudunk meg tôle esszéinek és tanulmányainak bevezetôjében (mert esszék is ezek olykor), holtbizonyos útvonalat találunk, miként kell haladnunk ama kilátópontokig, ahol már magunkra hagy a tudós, saját ítélôképességünkre, melyet természetesen – eszményi tanár! – erôszakoskodás nélkül kimunkálni, talán kialakulni segített. Remélem, nem mondok rosszat azzal, hogy e tudós tanulmányok ily értelemben – ahogy jeleztem az imént – remek kalandok is többnyire. Kultúrtörténet a javából, egy élet összefoglalt remekműve. Igen, ha válogatott munkákra lehet ilyet mondani, megismétlem, Kenyeres Zoltán életművét remekműnek érzem e válogatás keretei között. S mert manapság a legigazibb irodalom olvasótábora nem csupán fogyatkozott, de a magja meg is erôsödött a maga ízlelésében, határozottságában, bátran ajánlom, aki e szűkké vált kemény magba tartozónak érzi magát, keresse ezt a kötetet, hasznára lesz, semmiképpen sem verejtékére! Tessék Kenyeres Tanár Úrral foglalkozni, Tessék ôt olvasni, Olvasóim.

A Magyar Könyvklub albuma-képeskönyve, „több mint 1000 képpel” olvasom mindjárt címe alatt, a Körkép a reneszánszról. (Margaret Aston szerkesztésében.) Szerény hagyományaimhoz (most akkor már) híven, kérem, hadd térjek vissza egy „régi” könyvre, melyrôl valamikor itt írtam, s talán nem mondtam el, hogy ha már Itália, ha már reneszánsz (jó, ott barokk is!), hát a művészetszerelmes Kárpátiházaspár itáliai naplóművei! Azok a fotók ott! Azok a tanulmányok! A reneszánsz-képeskönyv is lenyűgözô, ám hasonló élményért vehettem elô e régi, Kárpáti Kamil nevén jegyzett dolgokat (Gí fényképeivel, műremekekkel). Nekem Itália, Kenyeres Zoltán barátom hiába unszolt, menjek, érdemben kimaradt, s marad is most már. Bűnbánó vétkesként forgatom hát mind az ily könyveket (s Kárpátiék dolgához is üdvre telt idôm, pár év!), és az Olvasónak azt mondhatom csak: minimum ily könyvek forgatása! Aztán irány Itália! (Olaszország.) Pár modernista világépületet leszámítva városképi ízlésem a múltakhoz fordult visszafele, ezért is e külön, tôlem talán váratlan rajongás most. (Ilyen D. Magyari- mondásokra céloztam, mikor effélékre...!) Hagyjunk engem, ismertessük a könyvet, mellyel kapcsolatosan nekem is „csak” az általános többé-kevésbé kulturális ember szerelése-szerszámzata van meg. A reneszánsz „története”, legnagyobb alkotói lexikonszerűen, a legjelentôsebb képek – a legfontosabb témák (élet és halál; tudományok, találmányok, felfedezések stb.) – az ókor újjáépítése, tehát az emberi jelenlét folyamatossága és szervessége... utazás helyetti kimeríthetetlen kincsnek is felfogható ez a könyv. Emberiségtörténet, ha akarom „áttételesen”, de ha csak a tudós szomja hajt, hát szóról szóra.

E forma és tartalom szerint is tekintélyes album mellett kísérteties ellentét forrása, mégis lenyűgözô (bár riadalmas) az a könyv, nyilvánvalóan egy sorozat része, melyet a Kláris Kiadó jelentetett meg, szerzôje a ma alig 25 éves Melanie Bös gyógypedagógus, és a cím: Egy autista kislány története. Felkavaró olvasmány, szépséges kis munka, s hogy „kicsi” lenne? Ó, nem. Idézem, utalásul csak a hátlapról a szakértôi véleményt: „Úgy gondolom... az autista emberek azért vannak, hogy megtanítsanak nekünk valamit, megmutassák nekünk, milyen lény az ember, és mi történik, ha az autopercepció gyenge, és ezáltal a nyitottság az intuíciós források irányában nagyobb. Többet tanultam az emberrôl az autisták írásaiból és megnyilatkozásaiból, mint más forrásokból.” (Georg Kühlewind.) Na tessék, mondhatom erre, a tanulás hányféle fontos rendszere, csatornája létezik hitelesen és működôképesen. A reneszánsz az emberi egészséget kívánta újrafölfedezni, a teljességet. Ma a „betegek” (vagy az állatok, igen), a szélsônek tekintett létezési formák segítségével tanulunk szerénységet.

Virginia Woolf: A világítótorony. Kommentár nélküli átmenet. Sem az egészség, sem a „kibillentség”, sem az emberen innentúli nem az, nem a földi és nem az égi, ami V. W. regényirodalmát minden kategória peremére helyezi. Csoda az, mint a múltkor írtam, hogy ilyen rövid táv(lat) mutatja már e munkásság öröklétét. Holott a regény, melyet feszes formája ellenére mégis oldott izgalommal olvashatunk, szinte semmirôl se szól. Állandóan történik benne valami, az írónô mégis „kivédi” a cselekményt (mint alaptényezôt). Az alakok végtelenül egyénítettek, mégsem az jut eszünkbe róluk, hogy jellemek, de az se, hogy figurák, végképp nem marionettek. Történni csak élet és halál történik, trükkje a könyvnek legföljebb annyi, hogy éles kontrasztokkal dolgozik (a személyzet beszélgetésébôl tudjuk meg, külön kis fejezetben, hogy a fôszereplônô már nem él, de halála nem külön szín, nem sors-végzet műve, esemény csak, ahogy viszont épp ettôl kerül a végtelenség fényébe minden más apró emberi történése a reg é n y n e k ) ; kontrasztokkal, melyek beleolvadnak az örök beszélg e t ô s d i b e ; „épkézláb poénnal” is elôáll a szerzô a végén, mert egy oly csekélyke régi vágy valósul meg, mint csónakkirándulás a világítótoronyhoz, melynek elmaradása nagy fájdalom volt; kontrasztok sorjáznak, ahogy egyik ember a másik jószándékának gátja (de ez se nagy baj), ahogy talán összeillô illetôk mégis külön útra térnek; kontrasztok kavalkádja tombol szelíden, recseg-ropog némán, ahogy bármi megesik, és nem történik, ismétlem, semmi. Aregény szövedéke oly bonthatatlan, mint egy félmillió tonnás hajó útvonala három perc leforgása alatt (vagy mit mondjak), és mégis úgy csavarodik, mint egy kísérleti, modern híd, mely végül bírja a 250 kilométeres orkánt. A technikai csodák jövôjérôl láttam filmet írásom szünetéül, és csak ezekhez, a két kilométer hosszúra, három futballpálya szélességűre tervezett úszó lakószigethez, az említett hidakhoz, én-nem-tudom-mikhez hasonlíthatom Virginia Wolf tökéletességét. Mely nem hideg, nem hivalkodó, ebben a regényben külön megindító is, jól jelzi az Európa Kiadó talán legmeghatóbb regénye a szerzônônek, ám nem könnyzacskóinkra apellál, hanem egész lényünket rendíti meg. Egyéb történeti kivonatot nem adok róla, szavaim hiteléül álljon itt a megjegyzés: fordítói munkám emléke borzongva kísér. Valamit e két könyv (a másik a megjelenendô Hullámok lesz), e jutalomjátékok fordításával is befejeztem. Ilyen bôdületes nehézségi fokú angol nyelvű szöveg átültetésének miért is kellene eztán nekiállnom. Fordítóként nem éltem, pardon, hiába.

D. Magyari Imre: Bécsi szeletek
Korona Kiadó
276 oldal, 2500 Ft

Kenyeres Zoltán: Korok, pályák, mûvek
Akadémiai Kiadó
406 oldal, 3500 Ft

Körkép a reneszánszról
Szerk.: Margaret Aston
Magyar Könyvklub
368 oldal, 12 000 Ft

Melanie Bös: Egy autista kislány története
Kláris Kiadó
219 oldal, 1900 Ft

Virginia Woolf: A világítótorony
Európa Könyvkiadó
240 oldal, 2200 Ft

 
 
 

Tandori Dezső
költő, műfordító

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu