buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 19, hétfo
Huba napja





















Évfordulók:
1914: Bajomi Lázár Endre születése
1936: Federico García Lorca halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Minőség és esernyő
Bart Istvánnal beszélget Nádor Tamás


2003.10.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A magyar literatúra egyik legszínesebb, legsokoldalúbb szürke eminenciása. Olyan értelemben, hogy érdemben töltött be eminens posztokat; és úgy is, hogy a háttérben végzett elsõrendû munkát. Volt Magyar Pen Club-fõtitkár, Corvina-igazgató, s mindmáig elnöke a könyvkiadók egyesülésének. S eközben fordított, szerkesztett, oktatott, tanulmányokat, szakkönyveket írt és szépirodalmi mûveket. Gyakorlathoz társított tehát teóriát, megbízatáshoz keresett ihletõ kedvet, alkotásba illesztett professzionista technikát. S mindezt a minõség higgadt mániákusaként. A szenvedély mámorával és egyszersmind kontrollált szigorával.
 

– Walter Scott, Agatha Christie, Lawrence Ferlinghetti, Philip Roth, Henry Miller, Henrik Ibsen, August Strindberg, Arthur Koestler - néhány esetlegesen kiemelt név egy gazdag mûfordítói pálya termésébõl. Fordításelméleti tanulmányokat is írt. Kit-mit, miféle megfontolás vagy megbízatás alapján fordított, és hogyan, milyen szemlélettel?

A fordító természetesen nem önálló alkotó, így sokkal inkább ki van szolgáltatva a könyvkiadás szándékainak és lehetõségeinek – nemritkán: szeszélyeinek –, mint az önálló író. Nekem azonban – mivel az Európa Könyvkiadóban dolgoztam tizenkét évig –, hogy úgy mondjam: isteni szerencsém volt. Vagyis afféle „kint is vagyok, bent is vagyok” szerepben mûködhettem. Szerkesztõként némileg befolyásolhattam, hogy a kiadó a magam nyelvterületén mit is akarjon fordíttatni, publikálni; fordítóként pedig abban a szolidan tisztességtelen elõnyben részesülhettem, hogy – bizonyos határok között – kiválaszhattam magamnak azokat a mûveket, amelyekre gusztusom támadt. Így, miközben persze a kiadói igények szabták meg feladataimat, lehetõségeimet, ezek nem voltak ellenemre. Az említettek közül például Walter Scottot aligha választottam volna, ha az Európa nem kíván sorozatot kiadni a skót költõ, író, kiadó, kritikus életmûvébõl. Ám amikor megbíztak vele, múlhatatlan élvezettel végeztem el a „kötelezõ leckét”. Mint máskor is, lett légyen szó akár kiosztott feladatról, akár szabad választásomról.

– Kérdésem arra is vonatkozott, hogy a fordításban mennyire kötötte meg „a kezét”, illetve mekkora szabadságot engedélyezett önmagának. Egyáltalán elképzelhetõ-e, hogy a mûfordító személyiségét oly markánsan fel lehessen ismerni, mint mondjuk a zongoramûvészét a zenemû interpretálásában?

Elképzelhetõ persze, hogy ugyanazon mûnek több hiteles fordítása legyen, s van is példa erre – enynyiben indokolt az egybevetés. Azt persze nem tudom, ilyen munkáimon föl lehet-e ismerni a kezem nyomát. De természetesen efféle hiúság nem vezérelt, amikor dolgoztam. Az Európa kiadóban a „szabad” fordítás amúgy sem dívott. Sõt, nagyon is szigorú, mi több, rigorózus munka folyt: volt, aki a fordítást egybevetette az eredeti szöveggel, a szerkesztõ ezt még felülbírálta, stb. Mai ésszel azt mondom: szinte szerzõi jogokat tiportunk a kiadóban. Ha úgy éreztük, javítani kell, beavatkoztunk a fordításba, noha nagyszerû szakemberekkel, gyakran legkiválóbb íróinkkal dolgoztunk. Jómagam nem kis részt szerkesztõ kollégáimtól tanultam ezt a mesterséget, akik maguk is számos könyvet „magyarítottak” – mesterfokon. Kíméletre egyikünk sem számíthatott: a legkisebb leiterjakabért súlyos szellemi fricska járt. De csöppet sem ártott az ilyen szakmai gúnyolódás, sõt...

– Idõben, térben, stílusban, „súlyban” egymástól igencsak eltérõ szerzõket fordított. Óhatatlanul adódik a kérdés: mennyire kellett az írón túl az adott kort, miliõt stb. ismernie? „Tudós” tanulmányozásra volt szükség, vagy fõképp azt kellett ismernie, ami a szöveg teljes átvilágítását, értését-értelmezését, honosítását lehetõvé tette?

Bizonyos mûveltség persze nélkülözhetetlen a fordításhoz, ha ez nincs meg kellõ mértékben, hát kötelezõ beszerezni. Ám azért mindennél fontosabb, hogy a pontos fordítás végül magyarul is hitelesen, stílusosan szóljon. Ehhez én mindig, talán furcsának tetszõ, fogódzót kerestem – a magyar irodalomban. Tehát amikor például Agatha Christie volt a „leckém”, úgy véltem, talán nem tévedek, ha õt „Heltaira” fordítom. Walter Scottot pedig „Jósika Miklósra” vagy „Eötvös Józsefre”. Értve ezen bizonyos korhangulatot, stílust, hangvételt, nyelvhasználatot. Aztán, amikor az ember belemerült a munkába, a szöveg már vitte magamagát. De a nekilendülés elõtt nem nélkülözhettem az effajta elrugaszkodási pontokat, sõt ihletõket.

– Említette az Európát, de arról még nem esett szó, hogy hosszú éveken át, egészen a közelmúltig – e csöndes munkásságnak mintegy az elõterében – igazgatója volt a Corvina Kiadónak. Milyen mértékben határozta-határozhatta meg ennek a mûhelynek az arculatát, szellemiségét? S annyi könyvkiadó megszûnése, elsorvadása közben önök miképp estek át a túlélési gyakorlatokon?

Ami engem illet: az azért meglehetõsen skizofrén állapot, amikor az embernek egyidejûleg kell szerzõnek, olvasónak, illetve kiadónak lennie. Minden egyes könyv sorsának eldöntése külön körültekintõ megfontolást, valóságos lelkigyakorlatot kíván. Mert hiába is kívánnánk mondjuk a világ legszebb és legtartalmasabb képzõmûvészeti albumát kiadni, ha erre nincs fizetõképes kereslet. Kipuhatolandó tehát, hogy mire van igény, s azt hogyan tudnánk optimális minõségben és elérhetõ áron elõállítani. Minõségigényünket tehát nem kell, nem is szabad föladni, ám természetesen számolni kell a realitásokkal. Tudomásul véve: a könyvkiadás nem magánkedvtelés, sõt: kifejezetten közügy, tehát a közönségnek dolgozunk. Épp az utóbbi felismerés segített az említett túlélésben. S amíg a Corvina igazgatója voltam, rendkívül elkötelezett, igen felkészült kollégákkal dolgozhattam, akikkel sikerült kialakítanunk kiadónknak a gyökeresen megváltozott körülmények között is életképes arculatát. Az nyilvánvaló volt: aki szépirodalmat publikál, akár olcsóbb, kevésbé tetszetõs papírra is nyomathatja a klasszikusokat, mert Tolsztoj úgy is Tolsztoj marad. Ám például Csontváryt, Munkácsyt, Rippl-Rónait, Székely Bertalant mi nem kínálhattuk rossz reprodukciókkal, csúnya tálalásban. Nem engedtünk hát a minõségbõl, s továbbra is saját – tehát nem külföldrõl, licenccel átvett – képzõmûvészeti köteteket publikáltunk. És bõvítettük kiadványaink körét egyebek közt tankönyvekkel, nyelvkönyvekkel, idegen nyelvû mûvekkel. Ekképpen maradt a nívó, és megtaláltuk a magunk piacát is. Konkurencia persze akadt, ám ezen nem csodálkoztunk. Nem sír az ember, ha esik az esõ, hanem kinyitja az esernyõjét...

– A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös címû (bolgár, dán, orosz, román, szlovák, szlovén, svéd nyelven is publikált) regénye sikerkönyv volt 1984-ben, Elemér utca három címû könyvét is szívesen fogadták az olvasók 1990-ben. Végképp felhagyott a szépirodalommal, vagy most csak alszik önben az író? Netán ennek ébrentartásához is isteni szerencse kell?

Az utóbbi nélkül, persze, nem megy. De én amúgy is mindig párhuzamosan mûveltem mindenfélét. Kismonográfiát készítettem például Walter Scottról, fordításelméleti tanulmányokat írtam, összeállítottam amerikai-magyar kulturális szótárt stb. Most például idõm tetemes részét leköti, hogy megírom (és közben tanítom) a magyar fordítás történetét. A Kádár-kori résszel már korábban elkészültem, jelenleg a kezdetektõl írom meg az elõzményeket, s napjainkig is el szeretnék jutni. Amikor ebbe belefogtam, el se tudtam képzelni, hogy ez mekkora stúdiumot kíván. Nyakig elmerültem tehát nem csupán a konkrét tárgyban, hanem a megíráshoz nélkülözhetetlen magyar mûvelõdéstörténet tengerében is. Eközben dolgozom George Steiner Bábel után címû, lefordíthatatlannak tetszõ, hatalmas tanulmányának átültetésén. Mûfordítói munkásságomnak alighanem ez lesz az eddigi legnagyobb próbatétele. Ám azért készülõdik az Elemér utca három folytatása is. Jócskán lesz mondanivalóm vele, remélem, az olvasók majd ezt is szívesen fogadják.

– Az irodalmi közvélemény számontartja: 1982-tõl 1989-ig ön a Magyar Pen Club fõtitkára volt, 1991 óta pedig a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének elnöke. Megtisztelõ, vagy gyakorlati eredményekkel is járó posztok ezek? Netán részint azért is vállalta õket, mert szunnyad önben egy köztisztviselõ?

Hál’ istennek – túl a Corvina-beli tevékenységemen, folytatom könyvkiadói munkámat is: a Közép-európai Egyetem kiadóját irányítom, amely olyan angol nyelvû tudományos köteteket publikál, amelyek témája valamiképpen kapcsolódik régiónkhoz. Ami a köztisztviselõi ingerületet illeti: ennek nyoma sincs bennem. Ám mindig erõs késztetést éreztem arra, hogy ahol szakmánkban nem úgy mentek a dolgok, ahogyan megítélésem szerint menniük kellett volna, ott magam is próbáljak érdemben tenni valamit. Pen clubbeli esztendõim olyan kultúrpolitikailag is agyonszabályozott idõkre estek, amelyek immáron mindenestül eltûntek, nem szeretnék hát ma már rájuk fölösleges szavakat vesztegetni. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésében végzett munkámat azonban szívesen vállaltam, vállalom. 1991–92-ben a magyar könyvkiadás mélypontra süllyedt, azóta viszont a szakma nem csupán talpra állt, hanem igen szépen prosperál. Ebben, úgy vélem, része van az MKKE piacszervezõ tevékenységének, s e réven talán a magam igyekezetének is. Sok egyéb közt például a nemzetközi könyvfesztivál, a költészet napja, a könyvhét, a téli könyvvásár megszervezése jóvoltából. Amelyek sokat segíthetnek a kiadványok „menedzselésében”, hiszen reklámra úgyszólván senkinek sem telik. Ezek a találkozók viszont jó alkalmak az újdonságok, vagy akár a régebbi kötetek körüli hírverésre. S ilyenkor az emberek – noha gyakran drágállják a különben még mindig elfogadható árú könyveket – a szokottnál kicsit mélyebbre nyúlnak a bukszájukba. S hadd jegyezzem meg: személy szerint is régóta szorgalmazom, hogy más országokéihoz hasonlóan nálunk is csökkenjen, netán nulla százalékos legyen a könyvek áfája. Most úgy fest: lesz ilyen tehermentesítés. A magamféle hivatásos könyvmoly ezt természetesen örömmel üdvözli. Úgy is, mint aki tudja: ez nem valamiféle szellemi szívesség, hanem az Európai Unió irányelveinek megfelelõ intézkedés.

 
 
 

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu