buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A szovjetektől az oroszokig


2003.10.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Egy fejezetet kivéve a Hetényi Zsuzsa szerkesztésében megjelent tan- és kézikönyv (Az orosz irodalom története 1941-tõl napjainkig) azzal a korszakkal foglalkozik, melyrõl a benne szerintem engedékenységbõl szereplõ Sztrugackij fivérek Sánta sors címû fantazmagóriájukban kijelentették: két nemzedéknyi alkotójának egyáltalán meg sem szabadott volna születnie.

Jó néhány jelentõs akkori mû tántoríthatatlan számontartottjaként komikusnak érzem e másodvonalbeli ellenszegülést a mûvészi csúcsaiban világirodalmi rangú igazi irodalom mûvelõivel szemben. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne helyeselném a politikához törleszkedõ, pláne azt kiszolgáló (sajnos olykor nem tehetségtelen) írók törvényszerû kihullását az idõ rostáján megfontolt újraolvasásuk után. Ez utóbbi felelõsségteljes munkát most kilenc russzista végezte el. Közülük hét a magyar egyetemi oktató, kettõ a külföldi szerzõ. Egyikük, meglepõen svájci.

A könyv, bár tipográfiailag hevenyészett, hézagpótló. Tudtommal ugyanis a nyolcvanas éveken túl magyarul nem látott napvilágot ilyen áttekintés. Ráadásul A mai szovjet prózát (kiadta a Gondolat) már nem hazai irodalmárok írták – mint elõtte Az új szovjet irodalmat (1967) vagy a Napjaink szovjet irodalmát (1974), hanem oroszból fordították. Nem kizárható, hogy 1982 körül itthon már aligha lehetett volna összeverbuválni erre hajlandó kompetens szerkesztõgárdát. Hogy miért, arra hadd feleljek a szóban forgó kötet néhány alcímével: Táborok tanúi, Utak az emigrációba, Tamizdatosok...

Az ide sorolt írók döntõ többségét – kivéve persze a véletlenül „áttört” Szolzsnyicint, vagy (visítva) Maximovot – tudniillik kihívás volt még csak pedzeni is azokban az években, a vidámbarakk-béli nyugalom megbolydításának (hacsak nem szándékos) kockázata nélkül. Fû alatti fordításukkal sem nagyon volt érdemes kísérletezni; a potenciális befogadók feltehetõen elenyészõ száma miatt. Pedig – ahogy ebbõl a mûbõl is összefoglalóan kiderül – mind az átlagolvasók, mind a vájtabb fülûek értékelni tudták volna olyan kiemelkedõ tehetségek prózáit, mint a disszidens Akszjonov (1994-es, alaposan túlírt Moszkvai sagája Soproni András fordításában épp a napokban jelent meg), a hallatlanul izgalmas Glagyilin, aki Sztálin föltámadásáról írt pompás kisregényt, vagy Vlagyimir Maximov, aki 1974-ig gyûrõdött otthon (lásd a hatvanas évek szubkultúrájával foglalkozó Él-e az ember-ét magyarul is); mígnem Párizsba ment, s a kordokumentumnak beillõ Kontinent folyóiratot szerkesztette, haláláig.

Más – meglehetõs – nagyok mellett még ide tartozik a hetvenéves Vlagyimir Vojnovics. Az õ – Jiri Menzel-megfilmesítette – Ivan csonkinja a mai magyar mûfordítás adósságai közé tartozik. Egyik kedvencemet, a majdnem mindenki számára elérhetõen és élvezhetõen író Szergej Dovlatovot hál’ isten jobban szeretjük. Már négy kisregénye aratott sikert nálunk. (A kétméteres mackóember sajnos 1990-ben ugyancsak elhunyt.)

Hosszan enumerálhatnám még a külföldre kényszerült, s ott is számottevõ elbeszélõket, akik úgy látszik, most helyes véleményekhez jutnak hozzá az orosz szakon tanuló egyetemisták meg a többi érdeklõdõ. (Közbevetõleg: engem meg érdekelne egy olyan olvasásszociológiai felmérés, amely fölkutatná, és feltárná, hogy a világirodalom mely nemzetét preferálják könyvvásárlásaikkal a nem-lektûr-irányult olvasók.)

Annak is tanulságos utánaböngészni a megfelelõ oldalakon, hogy vajon milyen osztályzatot kaptak az immár nem befolyásolt utókortól a Szovjetunióban így-úgy maradottak, akár 20-40 év távlatából. Hát – Ilja Ehrenburgot épp csak említik, de az egykor majdnem ennyire pozícionált Grosszmant méltatják, nem annyira a Sztyepan Kolcsuginért, hanem az Élet és sorsnak köszönhetõen (utánanéztem, némi joggal). Szimonovot – feszengve – talán túldicséri a genfi kritikus, Shimon Markish. A feltartóztathatatlanul tehetséges és ravasz Tvardovszkij viszont a teljesítményével adekvát értékelésben részesül.

A Távol Moszkvától-os, lehangoló Azsajev nem tudni, miért nyert külön cikket, Ligyija Csukovszkaja sem jelentõs írónak, ahogy Az Arbat gyermekeirõl híres Ribakov sem az. A Nyikita Hruscsov dühét is magára vonó Viktor Nyekraszov munkáinak varázslatosságát ellenben nem érdemtelenül hangsúlyozza a svájci méltató.

A tankönyv – stiláris fésülést kissé elhanyagoló – szerzõi gárdája leginkább a hatvanas-hetvenes évek szerzõinek megítélésében biztos. Szolzsnyicin bemutatásakor igyekszik igen árnyalt lenni Hetényi Zsuzsa. Raszputyin, Suksin, Tyendrjakov, késõbb Borisz Vasziljev, Belov, Zaligin, Trifonov portréi jól kidolgozottak – sok másé között. Próbálkozások vannak akkori neves költõk prezentálására is. Itt természetesen Jevtusenko az, aki rendesen kihúzza a gyufát kaméleonságáért a szegedi Szõke Katalintól. Az úgynevezett bárdok – teszem az, Viszockij – mûvészileg nem ilyen jók; magam szolidan daltulajdonosoknak nevezném õket a mi Dinnyés Józsefünk nyomán. A drámaírók közül egy Satrov vagy egy Radzinszkij valószínûleg a sikerességtõl jutottak – terjedelmileg azért nem hosszú – elemzésfélékhez.

A téma iránt érdeklõdõk (vajon mennyien vagyunk) viszonylag békésen vehetik tudomásul, hogy az utóbbi évtized izgalmasan vegyes irodalma se marad számon kívül. Az ebbe a részbe került tizenhét íróból négyrõl, a két Jerofejevrõl, Tolsztajáról és Pelevinrõl tudok személyes véleményt formálni, ennek alapján úgy gondolom, róluk megint szerencsés, mértéktartó arcképvázlatok keletkeztek. Egyedül a vízionárius lírát gyakorló Ivan Zsdanov nevére kaptam a hátamra libabõrt, még a mai fõiskolások is sejthetik, miért.

Az említett mûvek sorozatából az 1960-ban világra jött Dmitrij Galkovszkij Végtelen zsákutcájára lennék a legkíváncsibb (az 1500 oldalas bölcselmi õrületbõl egyelõre csak részletek vannak lefordítva). Egyáltalán nem tartom esetlegesnek – miként a tanulmányszerzõ Goretity József sem –, hogy Esterházy Péter átvett tõle valamit a Harmoniae Caelestisbe. A filozófikum s a heccre kész irónia találkozásából t.i., hogy ne szóljak holmi patetikus örökérvényûséget, rendkívül idõtálló mûvek szoktak létrejönni.

Az orosz irodalom története 1941-tõl napjainkig
Szerk.: Hetényi Zsuzsa
Nemzeti Tankönyvkiadó
417 oldal, 3360 Ft

 
 
 

Iszlai Zoltán

Nemzeti Tankönyvkiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu