buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A TLS és Oakshott


2003.10.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A Times Literary Supplement (TLS) június 27-i száma igen okos esszét közölt Kenneth Minogue tollából a racionalizmus patologikus eluralkodásáról a nyugati kultúrában. Ezt a jelenséget legutoljára Michael Oakeshott írta le meghatározó erõvel még a múlt század negyvenes éveinek végén. Oakeshott, a modern konzervatív gondolkodás talán legszéleslátókörûbb, legszellemesebb, legtöbb erudícióval megáldott alakja, ekkor jelentette meg a racionalizmusról szóló esszé-sorozatát a The Cambridge Journal-ban. Ezeket – és a velük egy idõben keletkezett írásokat – elõször 1962-ben publikálták, és 1991 óta rendelkezésünkre áll teljes kritikai kiadásuk Timothy Fuller szerkesztésében és a Liberty Press gondozásában.

Oakeshott a racionalisztikus gondolkodás egyeduralkodását a nyugati civilizáció patológikus tüneteként kezelte és imígyen diagnosztizálta: a racionalizmus azon a téves vélekedésen alapul, hogy a tudást lehetséges puszta technikává alakítani és ilyetén formában mindenkinek átadni szakképzés révén. Ez a szellemi beállítódás nem vesz tudomást arról – magyarázta Oakeshott –, hogy a valódi kiválósághoz még valami másra is szükség van, amit õ „gyakorlati” tudásnak, jártasságnak nevezett. Oakeshott bírálói persze – a maguk racionalisztikus módján – azonnal a probléma lehetséges megoldásai felõl kezdtek el tudakozódni, mások pedig, mint például Ernest Gellner, akivel Oakeshott együtt tanított a London School of Economics-on, éppenséggel úgy érvelt, hogy a racionalizmus nem patológia, hanem a nyugati gondolkodásmód és beállítódás dicsõséges gyõzelme a tradicionális társadalmak kasztokhoz kötött merevsége fölött.

Gellner ezt a különbséget abban ragadta meg, hogy a tradicionális társadalmakat szigorúan merev munkamegosztás jellemezte, a papok, katonák, parasztok, kézmûvesek kasztjai között nemigen volt átjárás, s ez akadályozta a társadalmi mobilitást. Ezzel szemben a modern ember – Gellner kategorizálása szerint – „moduláris”. Ami annyit tesz, hogy mi, „modernek” úgyszólván mindent meg tudunk csinálni magunk – do it yourself – alapon, nincs is másra szükségünk, csak egy kézikönyvre, meg a szükséges alapanyagokra, s rögtön merészen belevágunk valamibe, amit még soha nem csináltunk, s ezért természetesen hiányzik hozzá az életformává vált gyakorlat.

Pedig csakis a szakma, a foglalkozás, a hivatás és az azáltal diktált életforma szerves összetartozásából állhat elõ az a gyakorlati tudás, amit Oakeshott a kiválóság elengedhetetlen jegyének tekintett. És éppen ez ellen a szervesség ellen intézett támadást a modern racionalizmus. Vagyis, a racionalizmus nem csupán gondolkodásmód, hanem életmód is, mégpedig olyan életmód, amelynek során az individuum a lehetõ legtöbb vágyát és indíttatását igyekszik kielégíteni, egy végtelennek látszó, kumulatív folyamatban, aminek csupán a halál szabhat határt.

Persze a régieknek is voltak vágyaik, ám kielégítésük elé sokkal komolyabb és áthághatatlanabb határokat állított a státusz, a rang, a kaszt, a születés, és nem utolsó sorban az életkor. Az egyes embernek általában nem állt rendelkezésére az a lehetõség, hogy „tisztára újra kezdje életét”, hogy újra „kitalálja” magát. Ha az ember egyszer már elkötelezte magát valamilyen foglalkozás és valamilyen partner mellett, akkor ezt a köteléket általában nem állt módjában fölbontani. A modern, racionalista egyén ezzel szemben szabadon lerázhatja magáról kötelékeit, hogy vágyait és indíttatásait kövesse. Oakeshott ezt a beállítódást nevezte a vágy dans macabre-jének.

Oakeshott úgy vélte, hogy különösen két területet veszélyeztet a racionalizmusnak ez a patológiás eluralkodása: a morált és az oktatást. Kenneth Minogue pedig az oktatás, illetve a tanári pálya pillanatnyi helyzetét igyekszik értelmezni ismertetett esszéjében Oakeshott gondolatai nyomán. Ha racionalisztikus módon tekintünk a világra, akkor azt absztrakt fogalmakban írjuk le, problémák és megoldások, célok és eszközök, képességek, ágensek, stratégiák és taktikák tárházaként. Ekkor a cselekvõ személyt elvont, jellegtelen, személyiségnélküli figurának tekintjük, akit megérthetünk pusztán annak alapján, ami a szakképzés révén „belé lett helyezve”. Ebben a racionalista felfogásban a tanár nem más, mint az a valaki, aki rendelkezik egy adott szaktudással illetve azzal a képességgel, hogy azt átadja a következõ generációknak.

Ezzel szemben az „igazi” tanár az, aki végzetesen belemerült egy szakterület – matematika, latin, irodalom, stb. – problémáiba, mégpedig azzal a mindent átható szenvedéllyel, hogy fölfedezéseit megossza az egész világgal. A múltban a tanító különleges ember volt. Már messzirõl jól megkülönböztethetõ volt a többiektõl, görnyedt tartásáról, kínos pedantériájáról, esetlenségérõl a gyakorlati dolgokban. De persze akkortájt nem csupán a tanítókra volt jellemzõ hivatásuknak ez a kiterjedése egész életformájukra, ez volt a helyzet minden szakmával, bármely foglalkozás mûvelõi reménytelenül esetlennek, gyámoltalannak bizonyultak más szakmák képviselõivel szemben. Hiányzott belõlük az omnipotenciának – az „én vagyok a király”, az „ide nekem az oroszlánt is” – az az érzése, amely olyannyira jellemzi a do-it-yourself emberét. Akkortájt kölcsönös tisztelet is kötõdött a különbözõ hivatásokhoz, azon az egyszerû alapon, hogy a másik valami olyasmiben jártas, amiben én nem, s erre a jártasságra én semmiképpen nem fogok tudni szert tenni, mert ahhoz újra kellene születnem.

Akkortájt minden típusú viselkedésnek megvolt a maga helye, a kaszárnyában egészen másfajta magatartás uralkodott, mint a tanteremben. De ezek a különbségek megszûntek a házak kapujánál: az Englishman otthona a privátszféra vára volt, ahová nem hatoltak be a társadalmilag, politikailag mereven rögzített magatartásszabályok. Az „igazi” tanár tekintélye a szakmájához társadalmilag fûzõdõ tiszteletbõl táplálkozott, nem a magánszférában tanúsított gyakorlatból.

A modernizmusba vezetõ racionalista menetelés során azonban – érvel Minogue – az „igazi” tanárból puszta szakmunkás lett, a közhivatal eszköze, akinek központi terveket kell megvalósítania. Ráadásul, míg a jogászi illetve orvosi jártasság modern világunkban változatlanul elismert érték, amire nem könnyû szert tenni, a tanári, tanítói jártasság elveszítette ezt a státuszt: az ismeretek immár tanárok nélkül is széles körben hozzáférhetõek. Éppúgy, ahogyan ma már a meszszi tájakról hazaérkezõ vándor lenyûgözõ meséit is helyettesíti a videokamera unalma, a tanár is megszûnt a kivételes tudás és széles látókör letéteményese lenni, s már rég nem élvez kitüntetett figyelmet a középosztály vacsoraasztalainál.

Mit tehet tehát a mai tanár, az intellektuális tõke birtokosa, ha már mindenkinek megvan, amit õ tudna ajánlani? Nyilvánvaló, hogy újfajta termékre van szüksége, lehetõleg valami misztikus dologra, amihez csak neki van kulcsa, ahová csak õ bejáratos. Az egyetemi irodalomtanároknak például sürgõsen a strukturalizmushoz, a hermeneutikához, a posztmodernhez és más efféle, nehezen megközelíthetõ doktrínákhoz kellett visszavonulniuk, amit csak a kevésszámú „beavatott” képes fölfogni.

Az általános képzésben résztvevõ tanárokról viszont kiderült, hogy már nem elég, ha egyszerûen csak sokat tudnak és szenvedélyes mûvelõi szakterületüknek. Akárcsak a házassági tanácsadóvá vedlett papok, a tanároknak is immár különbözõ segédtechnikákhoz kell folyamodniuk – az oktatás filozófiájához, a pszichológiához, a fogyatékos gyerekek speciális ellátásának módszereihez –, hogy tudásukat alkalmazhatóként tudják eladni.

A racionalizmus tehát létrehozta a pedagógia tudományát, pedig a tanár és a tanítvány közötti viszony soha nem nélkülöz misztikus elemeket; s hogy ez a viszony valójában mit jelentett, arra sokszor csak évtizedek múlva derül fény. A racionalizmus viszont arra törekszik, hogy ezt a némileg misztikus, irracionális viszonyt tapasztalati terminusokban ragadja meg. Oktatási felmérések alapján igyekeznek megállapítani, hogy mi az ideális osztályméret, hogy a koedukáció kedvez-e a személyes elõmenetelnek, hogy milyen korban ideális elkezdeni a formális képzést, stb.

A racionalizmus döntõ ismérve, hogy azt is igyekszik megragadni, ami pedig lényegét tekintve misztikus, racionális fogalmakkal nem megragadható. S így végtelenül bonyolult jelenségeket karikaturisztikus feladatlistákká egyszerûsít. Az oktatásnak ez a megdöbbentõ szabványosítása a konzervgyár bürokratikus megfelelõje az iskoláztatásban, ami ugyan garantál valamilyen – igen minimális szintû tudást –, ám amelynek a hatása a diákok képzelõerejére katasztrofális, különösen, amikor ez a központosított retorikai gépezet már a kreativitás tanításáról kezd el beszélni!

A mai tanároknak már nincs meg az az önállóan kiküzdött tekintélyük, hogy maguk döntsék el, mit és miként tanítanak növendékeiknek: az oktatási bürokrácia puszta kiszolgálóivá váltak. Az „igazi” tanítók, akkortájt, még erõsen ódzkodtak véleményt nyilvánítani olyan területekrõl, amelyekhez úgy gondolták, nem értenek igazán. A mai tanároknak viszont úgyszólván mindenrõl mindig van véleményük, s azonnal készek fölsorolni kedvenceik listáját, ha mikrofont tartanak eléjük. A kapásvélemény lépett a megfontolt gondolkodás eredményeként elõálló belátás helyébe.

Kenneth Minogue és Oakeshott gondolatain töprengvén jutott eszembe, hogyan is vélekedett akkortájt, a 19. század második felében John Stuart Mill az államilag ellenõrzött oktatás gyakorlati problémáiról: „Államilag létrehozott és ellenõrzött oktatás… csak sok más, egymással versengõ kísérlet egyikeként létezhet, hogy példát adjon egy bizonyos színvonalra, s a többit ennek elérésére ösztönözze. A kormányzat csak akkor veheti magára az iskolák és az egyetemek ügyét – két rossz közül a kisebbet választva –, ha a társadalom általában olyan elmaradott, hogy nem tudna vagy nem akarna magának megfelelõ oktatási intézményeket biztosítani, ha az állam nem hozná azokat létre – ahogy részvénytársaságokat is alapíthat, ha az országban nem létezik olyan magánvállalkozás, amely alkalmas lenne az ipar megteremtésére. Általában azonban, ha az országban kellõ számú olyan személy van, aki alkalmas rá, hogy állami felügyelet alatt oktasson, akkor ugyanezek az emberek arra is képesek és hajlandók lennének, hogy éppolyan jól oktassanak önkéntes alapon, ha biztosított a díjazásuk…” (John Stuart Mill: A szabadságról, Bp. Századvég, 1994. 119-120. o.) Így kapcsolódnak össze a klasszikus liberalizmus atyjának és a modern konzervativizmus egyik legkiválóbb képviselõjének nézetei számunkra, a 21. században. Ami arra is figyelmeztet, hogy az állítólagos baloldali liberalizmus illetve az állítólagos jobboldali konzervativizmus fogalmai egyre inkább értelmüket vesztik. Új fogalmakra, új kombinációkra, új kreativitásra van szükségünk, hogy kikerülhessünk a racionalizmus patologikus uralma alól.

1948-ban, amikor Oakeshott elsõ racionalizmus-kritikája megjelent, Karl Popper azt kérdezte Oakeshott-tól, hogy a racionalizmus bírálata az értelem, a reason elleni támadást is jelenti-e nála. Oakeshott erre azt válaszolta, hogy a racionalizmus egyáltalán nem azonos az értelemmel. Az értelem dolga, hogy a megrögzött szokások kritikusa legyen, nem az, hogy maga is megrögzött szokássá váljék. Hozzáfûzte még, hogy a racionalizmus olyan, mint az irodalomkritika – irodalom nélkül.

 
 
 

Orosz István

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu