buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Nemzeti dal


2003.07.03

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A magyar költészet antológiája az Osiris Klasszikusok gyönyörû, s szakmailag is impozáns sorozatában látott napvilágot. Ezzel beilleszti magát egy itt nem elemezhetô – és így sajnos nem dicsérhetô – nagy programba: az örökbecsû minôség, a páratlan teljesítmény, a maradandó remeklés akarva-akaratlan kánon-megôrzô, esetleg/egyben kánont teremtô megjelenítésének, terjesztésének programjába. Kötetünk a klasszikus jelzôt úgy értelmezi, hogy az szükségképp csak már elhunyt költôk alkotásaihoz kapcsolható, tehát a fôszöveg mintegy ezer oldalán élô szerzôk mûveit ne keressük. Ugyanakkor a válogató és szerkesztô Ferencz Gyôzô a klasszikusságnak az imént vázolt, kissé merev képzettel szembeni, dinamikusabb fogalmát is kifejti az utószóban: a költészettörténeti hagyományt folyamatosan módosuló halmaznak láttatja, a szöveghagyomány ápolását az irodalom önteremtésének (az antológiaszerkesztést pedig e mozgás nélkülözhetetlen eszközének) tekinti.
 

Ferencz Gyôzônél alkalmasabb személyt nemigen találhatott volna a kiadó a jelen munka létrehozására (tudomásunk szerint a könyv gondolata a szerkesztôtôl származik, s ezt fogadta el, integrálta az Osiris): költô, irodalomtörténész, esszéista, egyetemi oktató. Független, kitûnô szellem. Terveit a kezdetektôl markánsan, öntörvényûen – és rugalmasan – tárta kiadója (és a nagy állami mecénások) elé. Ezek az elképzelések olyan organikus és (literátus létmódjára értve) szinkron versfolyamatot eredményeztek – közel kétszáz költô tollából –, amely kvantitásban ugyan szükségképp nem versenyezhet a Hét évszázad magyar versei címû nagy gyûjteménynek az 1950 utáni évtizedek során többször is alaposan módosuló edícióival, sem a Hét évszázad magyar költôi 1996-os tallózásaival, de kvalitásában (esztétikai igényessége, szerkesztési frissessége, a tradíciót innováló tájékozódása, a részletekre és az összefüggésekre is figyelmezô eleganciája folytán) sok vonatkozásban felülmúlja azokat.

A nagy életmû-mustrák kialakítása általában ugyanolyan mesterien sikerült, mint a kisebb poéták egy-két mûvel történô elevenítése. Imponálóak a „felfedezések”. Imre Farkasé például, akirôl irodalmi és életrajzi lexikonjaink említést sem tesznek (épp az ô esete is sürgeti a kérdést: nem hiányzik-e a Forrás-jegyzék, a Költôk betûrendes mutatója és a Betûrendes címmutató mellôl a minimális életrajzi eligazítás? – ám erre egy sóhaj kíséretében válaszolhatunk nemmel is). Tematikusan megnyerô az erotikus és a játékos versek magas száma, és a rövid (akár mindössze kétsoros) versek iránt is volt óvatos bizalom. Az elhagyások legtöbbjére szintén rábólinthatunk. Arany Jánostól a Mátyás anyja az itteni mellôzéstôl fog felejtésre ítéltetni. A vershatár lazítása is akceptálható. Így az, hogy a „bevallott” részletek (Gergei Alberttôl, Gyöngyösi Istvántól, Zrínyi Miklóstól a legmagasabb mércéhez felérô szemelvények) társaságában felbukkan drámarészlet is (Vörösmarty Mihály oeuvre-jében az Éj). Még a „hipotetikus” cím is szereplônév, ezért kell a jelölés: [Monológ a Csongor és Tünde V. felvonásából]). S kár lett volna Vajda Péter ritmikus prózáját (A nap szakaszai), a magyar prózavers kezdeményét számûzni (a Hét évszázad magyar költôi lemondott róla).

ôszinte elismerésünk a könyv egészének szól, s az sem lohasztja le, hogy akadnak vitatható döntések. Ferencz Gyôzô úgy tartja: „A magyar líratörténet hagyományosan paradigmatikusnak tekintett költôi elsôsorban Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petôfi, Arany, Vajda, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lôrinc, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy. A névsor bôvíthetô, szûkíthetô, egyes pontjain vitatható, de általánosságban aligha”. Nos, ezt a névsort szûkíteni vagy vitatni alighanem csak elfogultan, általános ellenérzéseket és ellenérveket provokálva lehet. A kulcs a bôvíthetô szó (bár közelebbrôl meghatározatlan líratörténetünk „elvont” tekintôje). A szerkesztô megengedi, de maga nem eszközli a Kassák Lajos és Illyés Gyula nevével történô bôvítést, holott valószínûleg maga sem kétli, hogy legalábbis e két költô minimum annyira jelen van a „tekintés” képezte paradigmában, mint Nemes Nagy Ágnes.

Talán nem sértjük a válogatói ízlés és személyesség – „újholdas” ihletésûnek mondható – döntéseit és jogait, ha a következôket szóvá tesszük, remélve, hogy az összeméricskélô, versszámlálgató kicsinyesség vétke nem száll fejünkbe. Weöres valóban annyira elôtte jár mindenkinek – Aranynak, Petôfinek, Adynak, József Attilának is –, hogy a Tartalom felületeire vetett pillantás ôt mutassa a kiemelkedôen legjelentékenyebb költônek? Valóban igazolható, hogy Nemes Nagy Ágnes lírája Pilinszky Jánosével egyenrangú, illetve, úgy tetszik, annál is nagyobb formátum? Valóban érvekkel védhetô – akár a szerkesztôi, egyéni döntés tiszteletben tartandó körén belül –, hogy (most csak az 1920-ban és utána született, s ma már nem élô szerzôket nézzük) Simonyi Imre, Váci Mihály, Simon István, Kovács Vilmos, Szécsi Margit, Bakucz József, Ladányi Mihály, Hervay Gizella, Parancs János, Sziveri János egyikének sem jutott egy mezôcske? Nyilván nincs olyan, a literátus ego rangját kiérdemlô szerkesztô, aki valamennyiüket beemelné egy hasonló (korlátozott terjedelmû, nyomatékosan szelektálni kívánó) antológiába – no de legalább egyiküket-másikukat...? Hiszen mindôjük számûzése csakis sok okból és sokféleképp szigorú megfontolás alapján lehetséges.

De – elfogadva mégiscsak a konzultációra kész, megalkuvást viszont nem tûrô szerkesztôi gyakorlat szubjektivitását, valamint az egész antológiának kedvezô, sok ál-szép hordalékverset kiszûrô rostáláselvet – nem is alkotók, inkább bizonyos versek kihagyását kell fájlalnunk. A Nemzeti dal-„szindrómáról” van szó. A szerkesztô kihagyta a „Talpra magyar....”-t („Nem mintha kétségbe vonnám a vers jelentôségét. De mûvészi értéke elsôsorban alkalmi voltában rejlik...”), közismertségére, általános hozzáférhetôségére hivatkozva. Árulkodó módon még pozitív kijelentését is visszaveszi: a Himnusz, a Szózat is historikusan aktualizáló és ezer helyen fellelhetô, „de azoknak belsô mûvészi értékük miatt vitathatatlan helyük van a válogatásban”. Vagyis a Nemzeti dal „belsô mûvészi értéke” csekély. Lehet. Errôl sokan sokféleképp vélekednek, és más szerkesztô is hagyta már ki válogatásból. A magyar versrôl, a magyar költészetrôl, a lírai széprôl alkotott, s mondhatni: esztétizálás nélküli – igaz, megragadhatatlan, mégis létezô – fogalmak azonban bizonyos „alapversek” hiányát aligha tolerálják (ha létezik „hagyományosan paradigmatikusnak tekintett” költô-névsor, akkor – a Ferencz Gyôzô által indokoltan nem szemlézett népköltészeti darabokon kívül is létezik „paradigmatikus” vers-címsor is). Sajnálatos tehát, hogy József Attilától nem került be az Altató, vagy – ez újabb, kissé eltérô jellegû mû – Nagy Lászlótól a Ki viszi át a szerelmet. Sem az (amúgy is többek: költôk és szakírók által cáfolt) „alkalmi vers”-jelleg, sem az ún. „elkopottság” nem erôs érv bizonyos költemények ellen. A „rettenetesen elkopott” Családi kör vélhetôen sohasem fog „elkopni”. „Alapvers.” Benne is van az Arany-anyagban. Kölcsey Husztja? Tamkó Sirató Károly Tengereczki Pálja? Naponta ezerszer „kopnak”. Csak fényesednek tôle (s itt vannak). „Alkalmi vers”? Csak a történelmi-társadalmi nyilvánosság hívása indukál kedvezôtlen aktualitást? Más létszférák hasonlóképp észlelhetô „napi ihletése” nem? Az említett Huszt nem „alkalmi vers”? Illyés mûhelyében az Egy mondat a zsarnokságról nem az? (Megeshet, hogy nem az.)

A nemzeti dal nagy antológiájából nem siratjuk a Nemzeti dalt. De a képzettársításokban regulázhatatlanul gazdag forgató, ide-oda olvasás rákérdeztet: mondjuk a Shakespeare: XIX. Henrik címû, Kálnoky László írta mûfordítás-paródia „fontosabb-e” (tudjuk: épp ezek az összehasonlítások alkalmatlanok egy antológia becserkészésére...), mint Petôfi költeménye (s – még egy összevetés – Karinthy Frigyestôl még véletlenül sincs paródiavers az Így írtok tibôl, holott az egész magyar paródiatörténet realitását ez az utánozhatatlan könyv adja).

Nyilván lesznek Mécs Lászlót és Márai Sándort bosszúsan hiába keresôk, Garai Gábor neve és versei láttán fennakadók, a 20. századi költészet túlsúlyát (a kötet fele) nehezményezôk, mások is lesznek, ujjongók és dohogók. A magyar költészet antológiája hatalmas fény- és illatmágnes. Veszít, aki ellenáll vonzásának.

A magyar költészet antológiája
Vál. és szerk. Ferencz Gyôzô
Osiris Klasszikusok
Osiris Kiadó
1039 oldal, 5200 Ft

 
 
 

Tasnádi Edit
turkológus, műfordító
a Magyar–Török Baráti Társaság főtitkára

Osiris Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu