buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 18, vasárnap
Ilona napja





















Évfordulók:
1850: Honoré de Balzac halála (Párizs)
1977: Déry Tibor halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Belakni a világot


2003.06.11

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Semmi sem idegesít jobban, mint amikor nálam szerencsésebb embertársaim cinkosan összekacsintva nagy utazónak, amolyan globetrotternek tartanak. Engem, aki egész életemben, mindig, valahonnan valahová mentem, és aki útközben úgy mintha otthon, alszom, vagy olvasok. És még csak ezt sem mondom jól. Nem menten én soha, sehová! Engem mindenhová vittek, mióta csak az eszemet tudom. A háború után vidékre, majd Vallóniába, feltáplálásra, egy-egy gyerekvonat. 1956 után is vagonokban szállították Galliába az ösztöndíjasokat.

Az utazásaimért soha nem fizettem. Késõbb – ahogy mondtuk – autó-stoppal közlekedtem, felháborított, hogy a vonatjegynek ára van. Még a hajót is az egyetem fizette, amikor átkerültem az Új – világba, ahol megint csak negyven éven át õriztem a dobogót, amit ebben a szakmában katedrának mondanak.

Egy szó mint száz, soha nem szedtem csak úgy nyakamba a világot, megnézni valamit, ami minden képeskönyvben benne van.

Ha mégis elmegyek valahová, akkor kénytelen vagyok. Egyszer egy évben, példának okáért, meglátogatom a gyerekeimet. Ülünk az asztal mellett, nézzük egymást, a görög szigetvilágban vagy a trópuson, fényévekre attól a külvilágtól, amiért ölik egymást a japán turisták és az amerikai nyugdíjasok.

A házõrzõket pedig irigyelni szoktam. Azokat, akik a saját utcájukból házasodnak, és még életükben megveszik maguknak a sírjukat. Akiknek én csak amolyan világpolgár, afrikautazó vagy bolygó hollandi vagyok.

Olvasom, hogy fiatalabb pályatársaimnak ösztöndíjakat osztogatnak. Bérelnek nekik egy lakást, Berlinben, Boston közepén, és csak annyit várnak el tõlük, hogy egy évre odaköltözzenek. Azt csinálnak, amit akarnak, ha honvágyuk van, hazamennek, még az a lehetõségük sincs meg arra, hogy elgondolkozzanak.

Persze az én idõmben sem volt sokkal jobb a helyzet. Talán csak annyiban, hogy mi tudtuk: a hely, ahová kerültünk, végleges. Kötõanyagunk, az idegen két kötõanyaga, a munka és a szerelem. Mit számít, hogy megismer-e a pék és elõre köszön-e a fûszeres! Nekem, Gödöllõ és Pest után, Strasbourg volt az elsõ ilyen helyem. Nem belakható a tér, ahol a két bilincsbõl csak az egyik van jelen.

Strasbourgba – mintha már említettem volna – 1956 után szállított át egy különvonat, Pontosan 1957 január tizenharmadikán. Szikrázó, zúzmarás téli nap. A pályaudvaron – azóta sokszor elmeséltem – forró levessel vártak nercbundás úriasszonyok. Még csak körül se néztünk: mire lekapartuk az ablakról a jégvirágot, már keresztüljutottunk a városon.

A Pourtalés-kastély barakkjaiban nyolcvanan éltünk. Kint, a bolgárkertészetek üvegházai után, a Rajna töltése alatt. Másfél éven át voltam itt diák, de az, hogy belakhattam volna ezt a bozótos árterületet, másfél év alatt eszembe sem jutott.

Amikor aztán beköltöztem a városba (lett egy francia feleségem és lett valami munkám egy fatelepen), megkezdõdött az én igazi, elzász-lotaringiai életem.

Hogy milyen volt Strasbourg a múlt század közepén? A német birodalomból nemrég csatolták vissza Galliához. Peremváros volt itt is, ott is, de most francia irányítás alatt, még az anyanyelvét is elveszítette. Tessék elképzelni egy tartományt, ahol a gyûlölt szomszéd nyelvén születik az irodalom! Nagy Károly unokái rosszul osztották fel a világot (lásd: Árpád apánk rossz helyen állt meg). Lotár birodalma, a Rajna völgye, mint mondják, két szék között a pad alatt. Azzal, hogy franciául írtam, elárultam elzászi írótársaimat.

Pedig az ittenieket hamar megszerettem. Egy-két év után már én is innen, a Rajna mellõl figyeltem a nagyvilágot. A Vogézeken túl, nyugat felé, a belföldiek éltek, ceux de l’intérieur, a franciák. A Fekete-erdõ felé, keleti irányban, az andere Seite lakói, a túloldaliak. Kétféle, kicsit félelmetes és kicsit nevetséges idegen. „Nem ezt akartam!” – vésette Vilmos császár a königsburgi vár kandallója fölé.

Elzász-Lotaringiában mindenki ismeri ezt az idézetet. A népdal Hansija pedig, amit akar, el nem éri, amije van, sosem kéri – szabad fordításban, és jó adag öniróniával, ezt fölösleges is mondanom. Strasbourgban én is hamar megtanultam nevetni a Kárpátmedencében rámragadt patetikus elkeseredéseimen.

Egy másik dolog, amit megtanultam: két rossz között nem kell mindenáron választani. Úgy is lehet élni, hogy az ember önmaga marad.

Az Európa-tanács és a fõvárosi rang azóta gondolom megváltoztatta Elzászban a helyzetet. De a város amit ismertem és szerettem, ilyen volt. Peremvidék, peremnép, perememberek. Panell-házakban laktam és bankokban dolgoztam a fatelep után. Társaim idõrõl-idõre kimentek a Rajna-partra, nézték a Fekete-erdõt, a Duna forrásvidékét, napkeletet. A kis Balog magával hozta a hegedûjét, a fiúk szalonnát sütöttek, énekeltek. Arról, hogy hazamenne az ember, azokban az évtizedekben szó sem lehetett.

Lassan, de biztosan mindnyájunkba belekövesedett a kétségbeesés. Miközben – lassan, de biztosan – mindegyikünk megcsinálta az életét. Ma, félévszázad után, a régiekbõl tudtommal már senki sem él. Talán a fiaik. Talán a telefonkönyv õriz még néhány furcsa, idegen nevet.

Lajos volt az elsõ, aki itthagyott. Lajos József, a barátom. Huszonnégy évesen. Katonatársam, a Babó – a Kötéltáncos, mondták róla a Néphadseregben – tánciskolát nyitott. Ma már õ is régen halott.
Mészáros, a Mészi, évtizedeken át csövezett a Vámház, az Ancienne Douane alacsony hídja alatt. Õ volt az egyetlen közöttünk, aki megtanulta az elzászi németet ott a híd alatt. A többiek? Szõlõ, a boxoló, lehúzott vagy tizenöt évet. Mondják, õ rajzolta meg a Városnak, ingyen, a mai sugárutakat. A felesége megvárta. Azután eltemette, tavaly. A pincérnõ, akinek szobrot kellene hogy állítsanak a strasbourgi magyarok.

Nézem a csörtetõ túristákat, a vérszomjas nyugdíjasokat. Pályatársaimat, akiknek lakást bérelnek valahol a nagyvilágban, csak hogy otthon érezzék benne magukat. Mindent elvettek tõlük. A vészt és a kalandot, a látószöget és a nyersanyagot. Vajon most kárpótolva érzik magukat?

Irigyelem õket? Nem kívánom nekik a sorsomat. A nyomort, a munkanélküliséget, a kivándorlásokat. A farkasmagányt, a tönkrement emberi kapcsolatokat. azt, hogy még most, életem alkonyán is összeszorított szájjal utazom.

Floridába felülvizsgálatra visznek. Ott szerelték belém az alkatrészeket, máshol nem nyúlnak hozzám az orvosok. A szigetvilágban felkeresem a legkisebbik, a trópusi fiamat. És hát, ha van hozzá erõm, néha a múltamat is meglátogatom. Mindig van, aki elvisz a régi helyszínekre, véges-végig a hajdani útvonalakon.

Így élek. Hogy mi lett belõlem igazából? Egy biztos: se alattvaló, se kalandor. Vénségemre se lettem olyan, mint a többiek. Hát csak így. Mint régen, a Rajna partján. Két világ között, félúton.

Végezetül, hogy belaktam-e ezt az aprócska nagyvilágot? Nem félek tõle. Soha semmiért és semmi ellen nem biztosítottam be magam.

Az utolsó utamat sem én fogom fizetni. Farkasrét itt van az utca sarkán. Nem panaszkodom.

(Ferdinandy György francia nyelvû novellás kötetét az Orpheusz Kiadó jelenteti meg a Könyvhétre.)

 
 
 

Ferdinandy György

Orpheusz Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu